Ha minden igaz, korábban még nem esett szó e rovatban Dél-Ausztrália alighanem legjelentősebb kulturális rendezvénysorozatáról, az Adelaide Festivalról, sem annak irodalmi érdekű, februári-márciusi leágazásáról, amely az Adelaide Writer’s Week nevet viseli. Mi tagadás, szégyenszemre idén is említetlenül hagytuk volna ezt a tiszteletreméltó és hasznos írói-olvasói összesereglést – ha a múlt héten nem robban ki körülötte egész országra, azazhogy kontinensre szóló botrány. Az történt ugyanis, hogy január 8-án a szervezői testület, tekintettel a decemberben a Bondi Beachen elkövetett zsidóellenes merényletre és az annak nyomában kialakult érzékeny helyzetre, törölte a fellépők sorából a szociológus-író Randa Abdel-Fattahot, aki egyebek mellett harcosan palesztinpárti megnyilatkozásairól is ismert, és akit számosan antiszemitaként azonosítanak. Csakhogy jószerint rögtön e döntés nyilvánosságra hozatalát követően megindult a visszalépések valóságos áradata, méghozzá olyannyira, hogy

mostanra majd’ száz ausztrál és külföldi meghívott (köztük Zadie Smith) mondta le a részvételét a rendezvényen.

A szólás- és véleményszabadság védelmét, illetve a rasszizmus és a cenzúra ellen indított tiltakozást szemre csak még indokoltabbnak jelezte az a megerősített információ, mely szerint az Abdel-Fattah mellőzését elhatározó döntés mögött a fesztivált fenntartó dél-ausztrál kormány, egészen pontosan Peter Malinauskas miniszterelnök nyomatékos kérése húzódott meg. Így hát a tüntető lemondások tömkelege, több szponzor visszalépése és az Adelaide Festival egyik vezetőjének rezignációja nyomában e percben már az is erősen kérdéses, hogy február 28-án egyáltalán kezdetét veheti-e az idei Adelaide Writer’s Week. Annál is inkább, hiszen tavaly augusztusban egy hasonló rendezvénysorozatot (Bendigo Writers Festival) már félig-meddig bedöntött a bojkott, amely akkor is Randa Abdel-Fattah mellőztetése miatt szerveződött.   

Jóllehet, a szociológus-szerző mindeközben némi magyarázkodásra kényszerült azzal kapcsolatban, hogy 2023 októberében, az Izrael ellen indított Hamász-támadást miért is támogatta militáns poszttal: „…abban az időben fogalmam sem volt a halálos áldozatok számáról, nem tudtam, hogy mi történik a terepen. […] Természetesen nem támogatom civilek meggyilkolását.” A bojkottot a jelek szerint ez az előzmény éppúgy nem mérsékli, mint az a tény, hogy a korábbiakban faramuci módon éppenséggel Abdel-Fattah indított a szólás- és véleményszabadságot csorbító akciókat: 2017-ben például az iszlámmal szemben felettébb kritikus feminista, a szomáliai-holland Ayaan Hirsi Ali ausztráliai szereplései ellen petíciót indítva.

*

Maradjunk továbbra is a kényes témák sikamlós terepén, ám immár a plágium örökkön aggályos tárgyához közelítve. Hiszen lehetne-e másként minősíteni azt, ha valaki a mások verseit a sajátjaiként jelenteti meg? S hozzá milyen feszélyező és egyszersmind izgalmas mindez, ha egy olyan nagy és méltán rajongott költő kapcsán merül fel ez a posztumusz vád, mint Dylan Thomas! Márpedig ez derült ki legújabban Alessandro Gallenzi és kiadói szerkesztője, Alex Middleton kutatásai nyomán, amint erről a BBC híradásából ugyancsak a múlt héten értesülhettünk. Igaz, azt sietve hozzá kell tenni a bizonyítékokkal erősen megtámogatott vádhoz, hogy

Wales hőse a többrendbeli plagizálásban fiatal-, sőt gyermekkorú elkövetőként bizonyult bűnösnek.

Thomas ugyanis az irodalmi pályafutása legeslegelején, még kisiskolásként vetemedett arra – legalább tizenkét esetben –, hogy mások verseit a maga neve alatt nyújtsa be helyi és országos terjesztésű ifjúsági lapokhoz megjelentetésre. S tette ezt rendszerint egészen vakmerő arcátlansággal, például akkor, amikor a The Boys Own Paper nevű népszerű orgánumnak egy olyan verset küldött el, amelyik másfél évtizeddel korábban ugyanott került kinyomtatásra.

A legelső ilyen, másoktól elorzott zsengéket persze már korábban azonosította az irodalomtörténet, ám a leleplezett plágiumok mennyisége most számottevően gyarapodott, és úgy tetszik, a végösszeg valamelyest még nőni is fog. A most majd az új Dylan Thomas-összkiadás függelékében megjelenő kölcsönkorpusz igazi jelentősége mindazonáltal a megfejtendő lélektani talányban, vagyis a „miért?” firtatásában rejlik. Csíny? Feltűnésvágy? Vagy épp a pedagógus apának való megfelelni vágyás motiválta a majdan oly kimeríthetetlen költői fantáziával megáldottnak bizonyuló velszi bárdot?

*

Végezetül egy másként meglepő alkotói aspektus:

Victor Hugo, a lakberendező.

A Le Monde cikkében olvashattunk az Hugo décorateur című kiállításról, amely a költő-és-írófejedelem párizsi emlékmúzeumában, a Place des Vosges 6-os szám alatt tekinthető meg egészen április végéig. A képzőművészeti tehetséggel is megáldott Hugo ugyanis már párizsi otthonában is a bútorok és kiegészítők megszállott és sajátos ízlésű gyűjtőjének, saját élettere kizárólagos díszlettervezőjének számított. Ez a szenvedélyes elkötelezettség azután csak még egyértelműbbé vált akkor, amikor a francia titán emigránsként Guernsey szigetén telepedett le. Merthogy a romantikus színháziasság és a csecsebecsék iránt táplált érdeklődés, az „antikománia” az Hauteville House-ban egészen új szintre emelkedett. Hugo itt régi parasztházak padlásait és megannyi régiségbolt kínálatát fésülte át bevásárlói körútjain, méghozzá olyan sikeresen, hogy ennek eredményeképpen az évek során nemcsak a saját otthonát sikerült egyfajta lakberendezési védőburokká formálnia, de a száműzetésbe is vele tartó szeretője, Juliette Drouet házát szintúgy: egyebek közt kínai és gótikus motívumokkal, valamint megannyi eredeti megoldással szerelmi kommunikációvá emelve önnön dekoratőri fáradozását.