Bajok Karcsival
Fotó: Horour Sveinsson
Bajok Karcsival

6 perc világhír! A Roald Dahl klasszikus ifjúsági regénye körül kipattant parázs viták és egy nagyszerű és tüntetően sokoldalú izlandi látványköltő magas elismerése László Ferenc heti kitekintésében.

Ahogyan arról e rovat több korábbi írásában, például és kiválólag a Winnetou vagy épp a múlt héten a Huckleberry Finn kapcsán már oly sok szó esett, a jelenkor eredendően jószándékú, ám igencsak túlhajtott ébersége (lásd még: woke) a gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusait sem kíméli. Amiként az is kiderülhetett már korábbi cikkeinkből, hogy az ilyen törekvések rendre komoly ellenállásba ütköznek: meglepő módon – ha az általános nyugati trendet vesszük alapul, ám a lehető legtermészetesebben – ha az e művekhez fűződő kollektív érzelmi viszonyunk hőfokát tekintjük. Hiszen ilyenkor felháborodott kommentekben és szintúgy felháborodott publicisztikákban rendre előkerül a dühös panasz, miszerint lám,

immár a korai és meghatározó (e két dolog persze szorosan összefügg) olvasmányainkat sem kíméli a purifikáló (túl)buzgóság.

S persze annak abszurditását is visszatérően kihangsúlyozzák e művek védelmében, hogy mégiscsak groteszk dolog eleve a serdületlen ifjúság számára íródott könyveket delfinizálni (lásd még: ad usum Delphini).

Nos, a legújabban Roald Dahl (1916-1990) mozivászonról és tévéképernyőről is oly jól ismert 1964-es klasszikusa, a Charlie és a csokigyár, vagy első magyar címén a Karcsi és a csokoládégyár, és több más gyermekkönyve körül támadt fölöttébb heves csatározás. Ahogyan arról elsőként a brit konzervatív The Telegraph hírt adott: Dahl gyerekkönyveinek új kiadásában a politikailag korrekt nyelvhasználat jegyében számos változtatást eszközöltek. A megváltoztatott vagy törölt szavak százai közé odakerült az Augustus Gloop testalkatára vonatkozó „enormously fat” (rendkívül kövér), amelyből szimplán „enormous” (hatalmas) lett, míg az 1980-as The Twits Mrs. Twitje immár nem „ugly and beastly” (ronda és állatias) többé, hanem csupán „beastly”. S éppígy feltűnést keltett az is, hogy a Fantasztikus Róka úr markológépei sem feketék többé.

A Dahl-könyvek kiadójával, a Penguinnel együttműködő és a jogokat tulajdonló Roald Dahl Story Company közleménye szerint mindössze „apró és körültekintően átgondolt” változtatások történtek, méghozzá azért, hogy „Dahl csodálatos történeteit és karaktereit ma is minden gyerek élvezhesse”. Egyúttal azt is sietve jelezték e nyilatkozatban, hogy az ilyen utólagos módosítások egyáltalán nem példa nélküliek, s hogy a mostani átfésülést külön is indokolta az, hogy a Netflixhez már ebben a korszerűen korrigált változatban kerüljenek a megfilmesítendő történetek. De bármi is volt a szándék és annak mögöttese, rögtön hatalmas, már-már össznépinek nevezhető felzúdulás fogadta. Ilyesformán nemcsak a részben a The Telegraph által mozgatott brit konzervatív politikusok sora, köztük a miniszterelnök Rishi Sunak, aztán III. Károly és a felesége fejezte ki a rosszallását, de abszurd cenzúrát említve üzent a Roald Dahl megnyilatkozásaival, főleg az antiszemitizmusával kapcsolatban máskülönben egyértelműen kritikus Salman Rushdie is. Nyilatkoztak azután Dahl műveinek holland és francia kiadói is, a változtatások ellen szólva és a gyermekek felfogóképességének lebecsülésének ítélve azokat. Szintúgy szót emelt a PEN America elölülője, a szólásszabadság ügyét mindenkor erőteljesen képviselő Suzanne Nosseli is, többek közt úgy fogalmazva: az ilyen beavatkozásokkal „azt kockáztatjuk, hogy eltorzítjuk a nagy írók műveit, és elveszítjük azokat az alapvetően fontos látószögeket, amelyeket az irodalom kínál fel a társadalom számára”.

Mindezek után már aligha meglepő, hogy a Penguin óvatosan irányt változtatott, s hogy a megacég felelős vezetője, Francesca Dow megkísérelte a lehető legelőnyösebb értelmezését adni a viharos reakcióknak: „Figyelemmel kísértük az elmúlt héten lezajlott vitát, amely megerősítette és újra csak bizonyította Roald Dahl könyveinek rendkívüli erejét, és meghallottuk azokat a nagyon is reális kérdéseket, amelyek azt firtatták, hogy miként lehet egy másik korszak történeteit az új generációk számára érvényesen megőrizni.” S minthogy a kiadó most azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy a revideált szövegű kötetek mellett változatlanul elérhetővé teszi a dahli gyermektörténetek „klasszikus” és csonkítatlan műformáját is,

talán nem is bizonyul olyan rossz boltnak ez a heveny lefolyású irodalmi botrány.

*

A Svéd Akadémiától jelentős pénzjutalommal járó irodalmi elismerést kapni – ez nem feltétlenül jelent egyet az irodalmi Nobel-díj elnyerésével. A dekórum ugyanis lehet az úgynevezett Északi Díj is, amelyet 400 ezer svéd koronás jutalom kísér, s amely semmiképpen sem összetévesztendő az Északi Tanács Irodalmi Díjával. Az utóbbi tudálékos félmondatot az a tény menti, hogy az olykor „kis Nobel”-ként is becézett Északi Díjat idén az izlandi Sjón nyerte el – aki a másik nordikus irodalmi dekórumnak már 2005-ben boldog birtokába került. A hatvanesztendős díjazott bemutatása legalább két okból feleslegesnek tűnhet: egyrészt a Björkkel immár bő négy évtizede fennálló és rég elhíresült együttműködése okán, másrészt mivel Sjón (a szó jelentése: látvány) 2012-ben a Könyvfesztivál, tavaly pedig a PesText Fesztivál egyik kiemelt vendége volt. Így most inkább szóljon maga a költő, dalszövegíró, novellista és forgatókönyvíró, A macskaróka szerzője, aki az előbbi látogatásán egy interjúban a következőkkel zárta szavait: „A kultúrának saját szabályai vannak, amik kiszámíthatatlanok. Ez a szép benne, és ezt egy kormányzat vagy akadémia sem tudja befolyásolni. Ahogy az izlandi film, zene és irodalom híres lett az elmúlt évtizedekben, az bizonyos szemszögből nézve teljesen valószínűtlen. Hihetetlen kurázsink volt, semmitől sem féltünk, és bejött.”

A cikk szerzőjéről
László Ferenc

Kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. Legutóbbi kötete: Operettország (Jaffa, 2023).