Kezdjük is a beszámolót az e rovatban már korábban is emlegetett breton milliárdos, a francia könyvkiadást mindinkább uralni vágyó ultrakonzervatív Vincent Bolloré múlt heti tettével, amely hatalmas, már-már összértelmiségi tiltakozást váltott ki. Az történt ugyanis, hogy a piacvezető pozíciójú és így kiadók egész sorát birtokló Hachette Livre csoport (egyszersmind az azt is magában foglaló, még nagyobb Groupe Lagardère) tulajdonosa minden formaság nélkül, egyszersmind azonnali hatállyal menesztette az Éditions Grasset szakmai vezetőjét, Olivier Norát. A nagy múltú és máig komoly presztízzsel rendelkező kiadót több mint két és fél évtizeden át irányító szakember (a tavaly e hasábokon is elbúcsúztatott kiváló történész, Pierre Nora fivére) elbocsátása már pusztán azért is felháborodást és zajos visszatetszést keltett, mivel ő a francia könyves világ egyik legmegbecsültebb munkása, vagy ahogy azt az egyik kollégája tömören megfogalmazta: Nora „nagyszerű kiadó és tisztességes ember”.

Ám a merőben indokolatlan, de legalábbis indoklás nélküli elbocsátás nyilvánvalóan önmagán túlmutató jelentőséggel bír: általános ítélet szerint része annak a folyamatnak, amelynek során

a reakciósnak és protofasisztának, de éppígy ogrénak is gúnyolt

Bolloré újabb és újabb kiadók felett veszi át a lehető legközvetlenebb és politikailag felettébb motivált tulajdonosi irányítást. Hiszen két éve hasonlóan rapid módon nevezett ki bizalmi embert a Fayard kiadó élére, jelentős részben azért, hogy ott megjelenhessen a Nemzeti Tömörülés elnökének, Jordan Bardellának az önéletrajza. Most a Grasset került sorra, miután – egyes lapértesülések szerint – Bolloré száját elhagyta a Nora eltávolítását elrendelő, keresetlen stílusú ukáz: „Elegem van ebből a hülyéből, rúgjátok ki nekem!”

Így hát nem csodálható, hogy a hír hallatán a Grasset 170 szerzője közös nyilatkozatban jelentette be a távozását a kiadótól, s hogy megannyi értelmiségi és politikus fejezte ki rosszallását a történtek miatt: ki a szólásszabadságot féltve, ki meg a könyvkiadásban formálódó új, szélsőjobboldali mátrixot emlegetve. Ezek az aggodalmak kísérték a hétvégén a párizsi könyvfesztivál informális szakmai eszmecseréit is, ahol sokan már azt találgatták, hogy melyik kiadó, illetve kiadói vezetés lesz Bolloré következő áldozata. (Többnyire a XVIII. századi alapítású Éditions Stockot említették a szorongva tippelők.) No, és a Grand Palais könyves standjai körül érthető módon az is foglalkoztatta az üzletág képviselőit, vajon kit sikerül majd megszerezni egyik vagy másik kiadónak a Grasset-t tüntetőleg elhagyó szerzők tömegéből.

*

A múlt héten szerencsére örömtelibb és nyugodalmasabb hírek is érkeztek, például a bolognai gyermekkönyv-vásárról, ahol is az International Board on Books for Young People éves sajtótájékoztatóján megnevezték Hans Christian Andersen-díjak 2026-os győzteseit. Az 1956 óta kétévente odaítélt (és bocsánatos túlzással olykor a gyermek- és ifjúsági irodalom Nobeljeként aposztrofált) írói díjat idén a pár nap múlva éppen 80 esztendős angol gyermekkönyv-szerző és költő, Michael Rosen nyerte el. Ő itthon minden bizonnyal A banánfüles fiú (egyúttal Szabó T. Anna túlbecsülhetetlen értékű fordítása-átültetése) révén lehet ismerős számunkra, és e nonszenszekben gazdag könyvének csakúgy a csodás illusztrátor, Quentin Blake volt a társalkotója, akárcsak a magyarul sajna nem olvasható, Sad Book című 2004-es főműnek, amelyben Rosen

önnön apai gyászát dolgozta fel, miután öt gyermekének egyike, Eddie 18 éves korában meghalt.

Rosen egyebekben sem kerüli a nehéz témákat, legyen szó akár a betegségekről, akár a migrációról.

Az említett Quentin Blake oly elismert, sőt legendás illusztrátor, hogy ő éppenséggel már 24 esztendeje átvehette a maga Andersen-díját. Merthogy az írók mellett – 1966 óta – a rajzolók is részesülnek a pénzjutalommal nem járó, ám így is rendkívül becses elismerésben. Ez évben a Rosenhez hasonlóan ugyancsak nyolcvan esztendős kínai könyvművésznő, Cai Gao nyerte el e díjat, és munkáira rápillantva rögvest neki ítélhetjük a magunk bámuló elismerését is.

*

Végezetül következzen pár szó a Walter Scott-díj múlt héten nyilvánosságra hozott shortlistjéről, amelyen a történeti fikció művelőinek szánt elismerés történetében először csupa brit szerzőségű tételt lelni. A győztes számára 25 ezer fontos átutalást is ígérő díj jelöltjei között ismerős gyanánt ott lelhető a Booker tavalyi mezőnyének talán legszerethetőbb alkotása, egyszersmind a Nero Book Awards egyik januári nyertese: a Seascraper Benjamin Woodtól. A listán szerepel továbbá:

- a magát az utolsó Plantagenetnek kiadó és a Tudor-kor kezdetén egy felkelés névadójává váló kisfiú, Lambert Simnel története, vagyis Jo Harkin regénye, a The Pretender;

- Alice Jolly The Matchbox Girlje, amely az Anschluss táján, egy bécsi klinikán, azazhogy az Asperger-szindróma bölcsőjénél játszódik;

- a skót Graeme Macrae Burnet Benbeculája, amelynek középpontjában egy viktoriánus kori gyilkosság, valamint – már a címe szerint is – a Külső-Hebridák egyik szigete áll;

- valamint Rachel Seiffert legújabb regénye, a Once the Deed is Done az 1945-ös Németország nyomasztó titkaival és egy kisfiúval, akinek túl sok nyomasztó élményt kellene egymagában feldolgoznia.

Az eredményhirdetés június 12-én várható.