Habár

a jelenkori irodalmi életben a katolikus szentek névünnepei nem bírnak éppenséggel különös jelentőséggel,

azért Avilai Szent Teréz emléknapja hagyományosan nagy fontosságú a spanyol literátorok számára. 1952 óta ugyanis október 15-én, a díjalapító José Manuel Lara Hernandéz feleségének névnapján hirdetik ki a Premio Planeta de Novela győztesét. A díj figyelemreméltó jelentőségét pedig nem csupán, sőt talán nem is elsősorban az adja, hogy az elismerést az évek során elnyerte többek között Jorge Semprún és Mario Vargas Llosa is – hanem bizony a névhez illően csillagászati pénzjutalom. A Grupo Planeta médiabirodalom által kistafírozott dekórumhoz bizony nem kevesebb, mint kereken 1 millió euró jár, és ezzel a Premio Planeta nagyjából annyit ad anyagiakban, akár az irodalmi Nobel. (Itt már leginkább az árfolyam-mozgások döntenek a potom pár millió forintos eltérések irányáról.) Mi több, e versengésben még a nevesített második helyezettnek is jut 200 ezer eurónyi vigaszdíj. Merthogy a Premio Planeta máskülönben is különleges jutalom, hiszen kiadatlan és jeligésen benyújtott spanyol nyelvű regényekkel lehet pályázni rá. Ez pedig egyszerre kecsegtet a valós (és nem az irodalmi ázsiók által előre beárazott) teljesítmények elismerésével – és a jó előre borítékolható botrányok időnkénti kirobbanásával. Akár mivel a zsűri nem bizonyul eléggé fejlett ízléssel megáldott testületnek, akár mert időről időre leleményes literátorok megtréfálják a díjosztókat és a világot, mint azt legutóbb 2021-ben a Carmen Mola virtuális személyisége mögé rejtőző és onnan aztán csúfondárosan előlépő három férfiú tette. Nos, idén egy okvetlenül létező személy, az újságíróként és a legkülönfélébb televíziós műsorok közreműködőjeként ismert Juan del Val nyerte el a díjat (bár a pályázathoz ő is női nevet használt: ott Elvira Torres volt), méghozzá a Vera, una historia de amor (Vera, egy szerelmi történet) című regényével, amely alkotás értelemszerűen csak ezután juthat majd el a széles olvasóközönséghez. Az irodalom életmentő szerepét rokonszenvesen hirdető spanyol szerző mindenesetre maga is rögtön aktív résztvevőjévé vált annak az évről évre kipattanó vitának, amely a Premio Planeta értelmét és irodalmi relevanciáját, idén pedig ráadásul a díjosztó médiacsoport és a győztes bensőséges kapcsolatát firtatja, az összeg nagyságához mért hevességgel.   

*

Múlt szombaton, október 18-án 70 éves korában elhunyt a hazánkban is jól ismert és sokak által kedvelt norvég prózaíró, Roy Jacobsen. Az északi irodalmak egyik legavatottabb magyar ismerőjét, az 1749 szerkesztőbizottságának tagját, Domsa Zsófiát kértük meg Jacobsen értékelésére és parentálására:

„Egy népszerű szerző halála mindig megrázza az országot, de Jacobsent nemcsak irodalomkritikusok, szerzőtársak és a kulturális élet képviselői gyászolják, hanem

Norvégia vezető politikusai is személyes posztokban búcsúznak tőle, és egy éleslátó, őszinte és pótolhatatlan barát elvesztéséről írnak.

Ez a megkülönböztetett figyelem nem véletlen, hiszen Roy Jacobsen politikai aktivista volt. Regényei azonban nem politikai regények, nem egy szűk rétegnek szólnak, hanem az olvasók széles táborát fogták meg. Elbeszéléseiben Norvégia történetének, a norvég szociáldemokráciának krónikáját írta meg úgy, hogy abból kirajzolódott az ország „társadalmi felemelkedésének”, az 1900-as évek folyamán lejátszódó modernizálódásának nagy íve, ugyanakkor az egyes emberek sorsa, küzdelme és identitástudatának gyökeres átalakulása is. Jacobsen írásmódjára nem jellemző a kísérletezés, a kritikus világlátás. Saját tapasztalatból is jól ismerte a kétkezi munkások életét, művei hátterében hatalmas tárgyi tudás és kiterjedt kutatómunka állt.

1982-ben debütált a Fangeliv (Börtönélet) című novelláskötettel, amelyért elnyerte az elsőkönyves szerzőknek járó Tarjei Vesaas-díjat. 1991-ben a Seierherrene (Győztesek) című családregénnyel vált az ország egyik legnépszerűbb írójává. 1995-ben az ország legendás államfőjéről, Trygve Bratteliről írt életrajzot. Magyarul is olvashatóak az 1920-as években, Helgeland partjainál játszódó Barrøy-sorozat részei. 2008-ban Jacobsen írta Nicolas Winding Refn dán rendező számára a Valhalla Rising című kultikus film forgatókönyvét. Életműve közel 25 könyvet számlál, és bár Norvégia történetének krónikása, nemzetközileg is az egyik legelismertebb és széles körben olvasott északi szerző, akinek regényeit negyven nyelvre fordították le.”

*

E sorok írója ugyan a 2001-es Doktor Szösziben figyelt fel Reese Witherspoonra, ám ezen a helyen indokoltabb most a szőke filmsztárral kapcsolatban a két évvel korábban bemutatott Kegyetlen játékokat emlegetni. Hiszen az thriller volt a javából (és hozzá ügyes Veszedelmes viszonyok-adaptáció), márpedig a színésznő legfrissebben egy ilyen zsánerű regény társszerzőjeként szerepel a hírekben. Gone Before Goodbye – ez a címe a rutinos Harlan Cobennel közösen, négykezes gyakorlatként megalkotott thrillernek, amelynek középpontjában egy Maggie nevű sebésznőt lelünk majd, amint épp valaminő gyilkos összeesküvés csapdájából próbál kiszabadulni.

Családilag mindkét szerző érdemi orvosi-egészségügyi tájékozottsággal rendelkezik,

így ez az irány alapértelmezettnek tekinthető, akárcsak az a közös célkitűzésük, hogy olyan regényt alkossanak, amely az esti lefekvéskor eredendően talán csak pár percre vennének kézbe az olvasók, hogy aztán hipp-hopp átolvassák és végigizgulják az éjszakát. Virrasztásra fel!