6 perc világhír! Stephen Fry és Richard Osman az olvasásért akciózik, Barack Obama könyveket ajánl, a franciák pedig épp újra felfedezik Arthur Koestlert László Ferenc karácsony előtti hírszemléjében.

Barack Obama, aki ez idáig kétség kívül az utolsó tőrőlmetszett entellektüel az amerikai elnökök sorában, immár szokásszerű módon most decemberben is közzétette azoknak a könyveknek a listáját, amelyeket idén kedvvel forgatott, s amelyeket ezért mások számára is olvasmányul ajánl. Nos, az egyszemélyes zsűri által múlt csütörtökön megnevezett 2025-ös kedvencek között találhatunk több ismerős tételt is, hiszen például Kiran Desai új regénye, a The Loneliness of Sonia and Sunny, illetve Susan Choi Flashlight-ja ott szerepelt a Booker-díj szűkített mezőnyében is, míg Ethan Rutherford bálnavadász-hajós regénye, a North Sun a Nemzeti Könyvdíj egyik döntőse volt, s ugyanitt a longlistről megjegyezhettük már Angela Flournoy The Wildernessét is.

Zadie Smith vagy épp – bocsánatos részrehajlással – Michelle Obama rég meghitten hangzó neve is felkerült az exelnök lajstromára,

amelyen természetesen tényirodalmi munkákat is lelhetünk: az amerikai alkotmány (Jill Lepore: We the People) és hajléktalanság (Brian Goldstone: There Is No Place for Us), illetve a nagy gazdasági világválság (Andrew Ross Sorkin: 1929) témájában. Megannyi izgalmasnak tetsző alkotás, habár az igazat megvallva e sorok írója még Obama – hasonlóan dús és hívogató – nyári olvasmánylistájával sem végzett.

*

Volt haifai limonádéárus és a szexuális felvilágosítás névtelen úttörője, alkalmi sarkkutató és Karinthy kávéházi asztaltársaságának tagja, s menthetetlen individualistaként harcolt a múlt század mindkét nagy totalitárius ideológiája-és-világrendszere ellen. Arthur Koestler (1905-1983), a terézvárosi Szív utca szülötte, aki mindig az Észre esküdött, igazán izgalmas életet élt és éppily izgalmas életművet hagyott hátra. Emigránsi, újságírói és írói pályafutásának több alkalommal is kitüntetett színtere volt Párizs, ahol a Sötétség délben megjelenése éppenséggel valóságos lincshangulatot keltett a baloldali francia értelmiség körében. Akkor

egyebek közt Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre sietett elítélni Koestlert, ám az ő véleményük e téren tagadhatatlanul rosszul öregedett,

és ezt most a magyar-brit szerző némiképp váratlan franciaországi újrafelfedezése is jól érzékelteti. Merthogy a Calmann-Lévy kiadóház által idén ősszel megjelentetett öt Koestler-regény párizsi fogadtatását, a művekre való értékelő-elismerő rácsodálkozást markánsan kíséri a jóvátételi jelleg – és az egykorú beauvoiri (stb.) bornírt állásfoglalások kritikája. Ez olvasható ki például és kiválólag abból a recenzióból is, amely a múlt héten a Le Monde hasábjain látott napvilágot és monitorfényt, s amelynek szerzője az akadémikus Daniel Rondeau. Ő írásában úgy méltatja Koestlert, mint aki „rést nyitott a tudatlanság és a hazugságok kettős falán”, olyan időkben, amikor a nyugati baloldal intellektuális vezéregyéniségei tüntetően nem akartak tudomást venni a sztálinizmus bűneiről, a koncepciós perekről vagy épp a Gulag létezéséről.    

*

Mindeközben a britek már nagyban készülnek az Olvasás Nemzeti Évére, amelynek deklarált célja az, hogy 2026-ban érdemben javítson az e téren aggódva észlelt kedvezőtlen tendencián. Hiszen idén (amint arról már e rovatban is szó esett) több olyan felmérést is publikáltak, amelyből az derült ki, hogy az olvasás egyre kevesebb kis- és nagykamasz, egyszersmind egyre kevesebb felnőtt számára jelent mindennapi foglalatosságot és – ezzel szoros összefüggésben – örömet. Érthető tehát, hogy a 2008 után újra meghirdetett National Year of Reading közelgő beköszöntét többek között a következő szavakkal kommentálta a tollforgatóként is szellemdús színész, Stephen Fry:

„nagyszerű hír ez a könyvbarátok számára, de a statisztikák azt mutatják, hogy mi kihaló faj vagyunk”.

A Hay Festival elnöki tisztét betöltő művész ezért állt a Pleasure List elnevezésű új kampány élére, arra buzdítva minden rendű és rangú olvasót, hogy ajánljon a szívének kedves, élvezettel fogyasztható és villámgyorsan megkedvelhető könyveket a meghódítandó reménybeli közönségnek. „Melyik könyvet olvastad el egy ültő helyedben? Melyik könyv deríti fel a kedved minden alkalommal? Melyik volt az első könyv, amelybe beleszerettél?” Az ilyen művek meg- és benevezésére kapacitálnak most Fry és szövetkezett társai, s az így összeállított lista élbolyát majd május végén, a jövő évi Hay Festival programján fogják majd megnevezni. Egészen hasonló nemes felbuzdulás motiválja azt a kezdeményezést is, amelynek legismertebb aktivistája és húzóneve szintúgy az előadóművészet/szórakoztató ipar felől érkezett a könyves világba: a humorista-műsorvezető Richard Osman, A csütörtöki nyomozóklub-krimisorozat szerzője. Ő és több más irodalmi kiválóság azt a javaslatot tűzte a zászlajára, hogy a jövőben minden brit bébit alanyi jogon illessen meg egy könyvtári tagság. Hogy amint azt az akciót útjára indító agytröszt, a Cultural Policy Unit vezetője megfogalmazta: „Azzal, hogy minden gyermeknek automatikusan könyvtári tagságot biztosítunk, természetesen vonzó tevékenységi programok kíséretében, a könyvtárakat a mindennapi élet részévé tehetjük.” Úgy legyen!