Yavuz Ekinci: A beszélő fal
Fotó: Shutterstock
Yavuz Ekinci: A beszélő fal

Folytatódik török sorozatunk: Yavuz Ekinci prózája Schmidt Szonja Emese fordításában.

Földrengés… Halott szavak a torkomon… Mint a halottak, sok-sok éve ott nyugszanak a nyelvemen. Pattanásig feszülnek az idegeim. Az elmém tele van a sok dologgal, amit hallottam, láttam. Sötét mélységbe ástam a látványt, de álmomban minden éjjel megjelenik. És a rázkódás. (Így mesélte el azt az éjjelt a férfi, akinek felvizesedett az agya a sok olvasástól.) A nyelvemen megelevenedtek a holttestek. A testemről folyó könnyek úgy marták a bőrömet, mint a sav. Egy erőteljes földrengés, s utána földre csapódó vakolatdarabok…

Kétszázkét éven, öt hónapon, tizenkilenc napon át álltam rezzenés nélkül, mint egy kérdőjel, kiszolgáltatva az időnek. Fal vagyok, melynek levált, megrepedezett a festése, óriás könnyekre emlékeztető foltok tarkítanak, sarkaimat pókhálók lepik. Vörös szakállú mesterem rátermett kőműves volt. A fején mindig piros barettet viselt. Ő nem tudott úgy ellenállni az időnek, mint én. Miközben neki már a csontjai is földdé porladtak, én, aki az ő műve vagyok, a keveset alvó és sokat olvasó, vizesedő agyú férfi képzeletében szólaltam meg ezzel a rengéssel. Vörös szakállú mesteremtől két dologra emlékszem, a tekintetére és a piros fejfedőjére. Olyan volt a nézése, mint aki meg akarja semmisíteni a másikat, és önmagát tükrözi vissza. Minden alkalommal, amikor a fejére tette a piros barettet, furcsa undor ült ki az arcára. A vizesedő agyú férfinak a tekintete is ilyen, akinek a képzeletében életre keltem.

A nyelvemre gyűlő szavaktól úgy kalimpál a szívem, mint egy tenyérbe zárt madárkáé. A fehér, vésett kövek magukba fojtják a sikolyokat, látják, amit senki nem lát. Az idő keze által fényesedik, penész- és dohszaga rejtélyeket hordoz. Számomra ezek..., mondta volna. Senki nem tudta visszatartani a sóhajt, aki elhaladt mellettem: Ha ezek a falak beszélni tudnának! A vizesedő agyú férfi viszont soha nem mondta ezt. Ő csak elmesélte az arcomra kiült emlékek izgalmát.

Enyhe, nyugodt éjszaka volt. A törött üvegű ablakon egy tolvaj nesztelenségével surrant be a hűs levegő, majd sietősen odébb állt. Mindenki behúzódhatott az otthonába, mivel az utak, utcák üresek voltak. A sötétség fekete lepelként telepedett a városra. Időnként hallani lehetett, ahogy egy-egy autó halad el. Az utakon némán köröző rendőrautók pirosra és kékre festették a házakat. Aztán mély csend... (Abbahagyta az írást, fejét a tenyerének támasztotta, hogy hallja a hangokat maga körül. Lehunyta fáradt szemét, mely az én látványomon tűnődött eddig. Minden elsötétült.)

(Közben újra kinyitotta a szemét.) Miután elvitték a házból a holmikat, gyerekek szálltak meg. Attól a naptól fogva én is halálra voltam ítélve. Összetörtek, amit csak tudtak: a kereszteket a falakon, az ikonokat, a gyertyatartókat, az ajtó fölötti, márványból készült mellszobrot. Miután nem maradt más zúznivaló, magamra maradtam. A vakolat lepotyogott, csöpögött a plafon, az ajtók szétrohadtak, az ablakok fakereteit szuvak kezdték rágni. Már csak sóhajtoztak azok, akik rám néztek, mikor elhaladtak előttem. Egy fagyos téli éjszakán egy tizenötéves-forma fiú jött be. Didergett. A szoba közepén összegyűjtött fadarabokból és újságpapírokból tüzet rakott. Attól az éjszakától fogva kurvák, szipusok, részegek, őrültek, civil rendőrök és árvák menedéke lettem. Mi minden elhangzott itt! Káromkodások, sikolyok, sírás, nevetés… (A vizesedő agyú férfit ezek nem érdekelték. Valósnak hitt mindent, amit elképzelt, ezért azzal, ami valóban megtörtént, még csak nem is törődött.) Két alak jelent meg az ajtóban. Rendezett volt a külsejük. A fiú fekete, a lány fehér kardigánt viselt. A fiú tekintete szikrázott vágytól, ahogy a lányra nézett. A lány arcát beragyogta a szenvedély lángja. Úgy ölelkeztek össze, mintha utoljára látnák egymást. A lány hátrálni kezdett, majd nekem döntötte a hátát. Agyamat elöntötte a sötétség, miközben egy teherautó zaja kaptatott fel a meredek utcán. A fiú nyelvével, szájával úgy szentelte fel a lány testét, mintha rituálét hajtana végre. Egyre gyorsabban vették a levegőt. Mikor a ruhák, mint levelek az ágról, potyogni kezdtek a földre, a teherautó hangja már túljutott az emelkedőn. Egyetlen halomként lihegtek a földön. (A földre eső ruhákat lassított felvételként képzelte maga elé, mintha filmkockákat nézne.)

– Ó, ó, édesem! Még egyszer, édes! – nyögte a lány.

A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy lüktetett. (Én és az engem megalkotó férfi pár percig így maradtunk. Ő a teáspoharában olvadó cukrot nézte.) Az ajtó nagy hangzavarral kinyílt, majd becsukódott. A szoba közepén egy félájultan fekvő nő. Sajogtam a fájdalomtól, ahogy körmök hasítottak végig rajtam. Orromat égette a vér szaga. A nő sovány, magas volt. A ruhái cafatokban lógtak rajta. A hátát, vállát, a mellkasát, a lábát és a karját lila foltok borították. Sebeiből vér szivárgott. Felfordult a gyomrom az orromba toluló szagtól. Egerek szaladtak fel-alá, ahogy napok után egy kis fény érte őket. A vérszag feltüzelte az étvágyukat. Az ajtó fájdalmasan nyikorogva újra kinyílt. A lány, aki ott feküdt elesetten, összetörve, megpróbálta összeszedni magát. A férfi meggyújtotta a lámpát, s odatartotta a lány arcához. Karjával fel-alá hadonászott. A magas, nagydarab férfi a helyiség közepén állt. Szakállas volt. Ideges volt, mintha égetné az arcát a sok szőr. Hosszú, csontos ujjaival megvakarta a szakállát. Haragosan nézett a lányra, aki úgy feküdt ott a földön, mint egy halott. Mikor tekintete a lány véres combjaihoz ért, hátranézett, a barátja szemébe. Ideges arcán alattomos mosoly futott végig. Megfogta a lányt a vállánál, és felemelte. Felrepedt ajkú, véres arc, álmos, kábult test… Megmoccant a keze. Véreres szemét nagy nehezen felnyitotta. Szeme olyan volt, mint a szélben pislákoló gyertyaláng. A szakállas férfi tekintetét hirtelen elborította valami ismeretlen düh. A homloka megfeszült. Arca megkeményedett. A szavak egymásnak ütköztek, ahogy kijöttek a száján. A lányt hevesen rázta, köpködve beszélt hozzá. Mondj el mindent! Kik a barátaid? Kik? Úgyis tudunk mindent! A szájából fröcsögő nyál sercegett a lány lángvörös arcán. Addig ismételte, tette fel ugyanazokat a kérdéseket, míg teljesen el nem nyűtte őket. A szavak úgy csúsztak le a lány nyelőcsövén, mint egy összeszorított ököl. Hallgatott. Lehunyta a szemét. Olyan volt ott a szoba közepén, mint egy vékonyka felkiáltójel. A férfi most mintha parancsot kapott volna a fejében tomboló ördögtől, pofozni kezdte a lányt. A lány vékony, remegő hangon kiabált, átkozódott, sírt. Hassal a földnek hajította a lányt. A hátát, oldalát rúgta. A haját kezdte tépni, úgy tette fel újra a kérdéseket. Letépte a ruháit. A lány szájából most már alig lehetett hallani a jajgatást. Két utcával arrébb vonítva ugatni kezdtek a kutyák. Egy csillag késként hasított végig az égbolton, majd a sötétséget kettészelve eltűnt. A mennyezetről, a falról potyogni kezdett a vakolat. Ó, ó, édesem, még egyszer! A nyögdécselő lány megdermedt a közvetlenül mellé zuhanó faldarab hangjára. (A vizesedő agyú férfi megállította az időt. Nézte a lányt, ahogy a gyönyörtől szinte repül, közben pedig tágra nyílik a szeme a félelemtől, ahogy potyog körülötte a vakolat. A fiú hátára épp leesni készült egy darab. Ha elengedi az időt, a férfi hátára esik. Még egyszer ránézett a kimerevített látványra, majd tollat ragadott, és a papír fölé hajolt. A szavak vágtába fogtak.) A férfi hátára nagy koppanással ütődött a vakolatdarab. Kifutottak az éjre nyíló ajtón. A lány csak az egyik lábán tudta felhúzni a bugyiját, a kezével tartotta. A fiú ösztönösen maga elé tartotta a kezét, miközben futott. (Abbahagyta az írást. A megállított felvételen ott állt a fiú és a lány. Felállt az asztaltól. Kiment a szobából. A toll gerjedten bámulta a lány makulátlan combját.) A helyiséget zene és nevetés hangja töltötte be. Csüngő csípőjű, nagy mellű nők jöttek be táncolva. Egy szőke nő ajkai között vékony cigarettát tartott. Egy napbarnított, vállig érő hajú nő riszálta a csípőjét, a zene ritmusára táncolt a helyiség közepén. A köré gyűlő többi nő tapsolt hozzá. A fal, az ablak, az ajtó és a mennyezet visszaverte a zene és a nők hangját. Az ajtó durván kinyílt. Egy kövér nő lépett be, erre mindenki elhallgatott. Kikapcsolta a zenét. Mély, parancsoló hangon szólt hozzájuk. Gyerünk, lányok, készülődjetek! Ahogy jött, már ment is. A nők rutinosan, a csípőjüket riszálva mentek kifelé. A napbarnított nő odalépett a tükör elé, fésülködni kezdett. Óriási nyelvével körbenyálazta az ajkait, majd sötétpiros rúzst vitt fel rá. Krémet masszírozott a bőrére. Megállt a szekrény előtt, aztán levette a tüll hálóinget magáról. A csípőjét tekergette, úgy húzta le a virágokkal díszített bugyiját. Megállt az egész alakos tükör előtt. Lehajolt, hogy lássa a szőrösödő lába közét. Bekrémezte. Kreol volt a bőre, a mellbimbója piros, a csípője telt.

Hosszan nézte a testét a tükörben. Egy begerjedt férfi tekintetével. Összerezzent, amikor nyílt az ajtó. A kövér nő behajolt a fejével, boszorkányos hangon kiabált. A napbarnított bőrű nő visszavette a hálóingjét, olyan sejtelmességgel vonva be testének vonalait, mintha vékony köd telepedett volna rá. Apró lépésekkel távozott. (Szünetet tartott. Átgondolta a fejében megjelenő képeket. Szemével átfutotta a szoba berendezését. Kazettás magnó az asztalon, a tükör a falon, mint mindennek a tanúja, izzadság- és spermamaradványokkal átitatódott lepedő, a sok vergődéstől meglazult rúgójú ágy, plafonig érő szekrény, vékony ablakráccsal fedett ablak és a függöny, ahogy lengedezett előtte… Gondolatban azt kívánta, nyíljon ki az ajtó. Megvakarta a fejét a toll végével. A szakállas férfira és a sebesült lányra gondolt. Megölték. Ezt írta le az előtte fekvő papírra.) Az ajtó újra kinyílt. Elől a kövér nő, mögötte egy falusi kinézetű férfi. Sűrű fekete bajsza az egész arcát beborította. A nő levette a hálóingjét. Kéjesen a férfi szemébe nézett. Az is nekiállt levetkőzni, ahogy arcát nyaldosta a szenvedély lángja. Az ágy fájdalmasan nyikorgott. Remegések, lihegés, aztán mély csend telepedett a helyiségre. A férfi arcán, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Mély levegőt vett. A nő mellkasával nagyokat sóhajtva vette a levegőt, mintha meredek hegyet mászott volna meg. Rutinos mozdulattal nyúlt a dohányzóasztalon lévő cigarettásdoboz és öngyújtó után. A sperma-, parfüm- és izzadságszagba a felvillanó öngyújtó által dohányszag keveredett. A falusi kinézetű férfi felöltözött, és kiment. A nő kiengedte a tüdejébe szívott füstöt, közben kajánul sziszegte magában: hülye barom.

Egy pattanásos képű kamaszfiú jelent meg az ajtóban. Ahogy meglátta a nőt, elpirosodott, mint a paprika. A nő érzéki mosolyt erőltetve hívta magához. Ó, az én férfim! A fiú még jobban elpirult. Arca megfeszült, ettől az orra hegyén lévő pattanás hirtelen kipattant. Sárga genny folyt belőle. Próbált másfelé nézni, de végül mindig csak a nő combján állapodott meg a tekintete. A nő odakísérte az ágyhoz. – Az első?– kérdezte. A fiú igenlően bólintott. – Ezentúl csak hozzám gyere! Csak mondd azt az ajtónál állóknak, hogy Şengülhöz jöttél. Majd ők idekísérnek. – tette hozzá a nő, mire a fiú beleegyezően bólogatott. Nem szólalt meg, csak belenézett a nő szemébe. A nő arcát hirtelen éjszakai sötétség borította el. Szeme a múltba révedt. (A toll abbahagyta az írást. Megpróbált tovább írni úgy, hogy a tollat jobban rányomja. A toll csak fehér kacskaringókat hagyott maga után a papíron. Fogta, és kidobta az asztal alatti szemetesbe. Felállt. A nő és a pattanásos fiú ott maradtak úgy. Ahogy telt az idő, a fiú kezdte elveszíteni a türelmét. A nő mindent átgondolt, ami eddigi életében történt vele. Szeme előtt megjelent a férje, az apja, a testvérei, a barátai és az anyja. Anyja látványa nem akart eltűnni a szeme elől. Aztán megjelent a kövér nő, majd egyre nagyobbá és nagyobbá vált. Fekete tollal folytatta az írást.) Fájdalmasan nevetett.

– Az apám. Egy idős férfihoz mentem hozzá. – szaggatottan mesélte ezt, szeme könnyel telt meg. – Elszöktem. Napokig nem ettem. – sírni kezdett. – Aztán volt egy pék, aki kenyeret adott. Aztán egy borbély, egy kávézó tulaja, a fűszeres…

Itt már zokogott. A pattanásos fiú felkelt, visszavette a ruháit. Kiosont. Miután becsukódott az ajtó, a nő arcáról eloszlott a sötétség. Béna kölyök! Aztán felállt. Megfésülte a haját. Vérvörös rúzst kent az ajkaira. Újból nyílt az ajtó, bejött a kövér nő, egyetlen nagy hústömeg.

Beleegyezően bólintott. Aztán a kövér nő kiment. Amíg várt az ablak előtt, észrevette a pattanásos fiút, amint a járdaszegélyen ülve sír. Nyílt az ajtó. Hallotta, hogy egy férfi kapkodva veszi a levegőt. Megfordult.

– Te… – kiáltott, majd hátrahőkölt. A férfi meghúzta a ravaszt. (A vizesedő agyú férfi itt megállt. A nő rémülettől tágra nyílt szeme elkapta a férfi gyűlölettől izzó tekintetét. Egy gyilkosság tanúja volt. A pisztolyból kirepülő golyó megállt a levegőben, kettejük között. Meg akarta ragadni a nőt, hogy félrehúzza. Akkor a falba fúródott volna a golyó. A toll a kezében nem bírta tovább türelemmel. Csak úgy jött-ment a sok kép. A toll kénytelen-kelletlen írni kezdett.) A lánynak sikerült a másik lábán is átbújtatnia a piros bugyiját, felhúzta a derekáig. A férfi, aki ösztönös mozdulattal eltakarta magát, ujjával megérintette a vakolatdarab okozta sebet. Elment az áram. A falak iszonyatos erővel remegtek. Kóborkutyák ugattak. Aztán a kutyaugatás helyét felváltotta az emberek sikoltozása, akik ágyukból kiugorva az utcára futottak. Apokaliptikus tömeg volt kint. Síró asszonyok, gyerekek, nagy robajjal összeomló épületek, földre zuhanó emberek, mintha teli zsákok lennének csak… Az utcán hömpölygött a tömeg.

A szobában lövés hangja visszhangzott. A golyó nem bírt tovább a levegőben várakozni, becsapódott, vér fröccsent. A spriccelő vér az arcomra loccsant. Az eddig kéjmámorban rázkódó nők és férfiak berohantak a szobába. A nő egy nagy vértócsa közepén feküdt a földön. Hörgés jött ki a torkán. A szakállas férfi erősen rázni kezdte a lányt, ahogy tartotta. Újból sorolni kezdte a kérdéseket, melyekből a lánynak már elege volt. Mesélj! Mondd el az egészet! Úgyis tudunk mindent. Ki? Kicsodák?

Egy szoba fala vagyok, melynek lejött a festése, olyan vagyok, mint a kiszáradt föld, mely tele van repedésekkel. Egész testem beteges. Szívemet rágcsálja, ólálkodik bennem az idő. Kétszázkét éve, öt hónapja, tizenkilenc napja létezem. A temetője vagyok mindannak, ami itt megtörtént. Elviselhetetlen, ahogy magamra hagytak a némasággal. Napok óta senki nem jár felém, akit eddig láttam, senki, aki szeret engem. Miután mindenki behúzódott a saját otthonába, földrengés volt. A vérben fekvő nő, a pattanásos kamaszfiú, a piros bugyis lány, a kövér nő, a férfi, aki a kezével takarta el magát, a fegyveres alak… Sokkal több mindent láttam, mint amit most elmeséltem. Talán… (Ennyit bírt írni a fekete tollal. Úgy tűnik, a vizesedő agyú férfinak nagyon elege lett, mert már csak a teljes nevét írta le, s bezárta a zárójelet.)

*

A mű eredeti címe: Dile gelen duvar

A cikk szerzőjéről
Yavuz Ekinci (1979)

Török író, drámaíró. 

A fordítóról
Schmidt Szonja Emese (1981)

Turkológus, műfordító. Legutóbb megjelent fordítása: Oya Baydar: Az elveszett szó (2024)

Kapcsolódó
Ayfer Tunç: Ön és a tréfái
Behçet Çelik: Vágy a nap közepén
Suzan Samancı: Árny az udvaron