Én, Zhang Pingzi vándorútra keltem, hogy lássam a kilenc régió vadvidékeit, s hogy megszemléljem a szokásokat mind a nyolc égtájon.

Planéta fordul, a Nap is halad,
főnix szárnyra kél, sárkány kap légbe.
Délen már várnak a Veres-partok,
északon bolygok: Homály Vidéke;
nyugatot járom, a Setét-völgyben;
keleten jutok Fusangba végre.

Ekkor már késő őszre járt, s egy kora reggel a gyönge szellő hűvöset hozott.

Fordítom vissza máris hintómat:
bal lovam üget, a jobbik táncol.
Büszkén lépdelnek a pusztaságban,
hegyek szállnak el mellettem százszor.
Ám megpillantok egy komor koponyát,
csak az árokpart jutott őneki.
A sárba süppedt szinte egészen,
kobakját felül fagyos dér fedi.

Megsajnálva azt kérdeztem tőle:

Szűkösen éltél, s a kínzó éhség
idejekorán holtad okozta?
E vidék lenne a szülőfölded,
vagy eltévedtél messze bolyongva?
Éltedben talán egy nagy bölcs voltál,
netán egy senki, csak egy ostoba?
Szépséges leány, asszony voltál-e,
avagy férfiú – mondjad csak, koma!

Varázslatos fuvallat támadt ekkor, amely alakot-nem-öltött szellem hangon szólt, hogy megválaszoljon kérdéseimre:

Hazám Song ország, ott születtem egykor,
s viseltem büszkén a Zhuang Zhou nevet.
Bár lelkem szárnyalt, nem ismert határt,
de mégsem nyertem örök életet.
Mikor jött a vég, épp itt talált rám.
De mondd, jó uram, mért is kérdezed?

Ekként válaszoltam:

Elmesélném sorsod mind az öt szent hegyen:
Éghez és Földhöz imát mondanék:
adják ki neked fehér csontjaid,
hogy végtagjaid visszanövesszék.
Kérném füledet Észak Istentől,
Dél Istene meg szemeket adjék,
lábakat pedig Kelet Istene,
Nyugat Istentől törzsed is lenne.
Belső szerved mind helyére állna,
összes zsigered visszaépülne.
Mondd csak hát, mester: nem vágynál erre?

A koponya így válaszolt:

Barátom, mily furcsák és elfogadhatatlanok a szavaid!

A halálban én békére leltem,
életem kín volt – legyen hát elég!
Tán bánja a víz a téli fagyot;
jobb néki a tavasz, mikor olvad a jég?
Pompásnak látni halandó testünk:
nem több, mint káprázat, ostoba büszkeség.
Szárnyaló pengék ropják táncukat,
ecsetet a kéz el ne eressze!
Ez hozott szégyent Chao-ra és Xu-re,
Bo Cheng emiatt menekült messze.
Mért vágynék erre halálom után,
nekem a Taónál bármi jobb lesz-e?

Ott vagyok már, hol Li Zhu sem talál,
ott, hol még Zi Ye sem hall engemet.
Itt Yao és Shun jutalmat nem ád,
Jie és Xin pedig meg nem büntethet.
Tigris és párduc nem árthat nekem,
testemen fegyver sem ejt már sebet.

Lám, együtt áradok a Yinnel és Yanggal;
vagyok már egyszerű: a Qi-vel egyazon.
A Világteremtő az apám és anyám;
az Ég és a Föld lett ágyam és vánkosom.
Mennydörgés, villámlás dobom és legyezőm;
míg a Nap és a Hold mécsem és lámpásom.
Ott fennen a Tejút véd akár várárok,
planéták, csillagok – számomra kincs-halom.

A Természet lett a lényem:
nincs bennem vágy és szenvedély;
fürdetve sem leszek tisztább,
mocskolhatsz bár, de kosz nem ér;
nem indulok, ám érkezem,
nekem a mély épp csak sekély.

Elhalt ekkor a hang, csönd lett, s a lidércfény is kihunyt. Csak bámultam, majd hintómra szálltam, ám meghagytam szolgámnak: fedje be a koponyát egy fehér selyemkendővel, és temesse be fekete földdel. Bánatomban könnyeim csordultak, s elmormoltam egy imát őérte ott, az útszélen.

*

A fordító jegyzete:

Az ókori Kína legendás taoista bölcse, Zhuang Zhou, vagyis Zhuang mester (Zhuangzi) alakja, 1935 és 1939 között három költemény megírására is inspirálta Szabó Lőrincet (1900–1957). E három költeménybe sűrítve olvashatjuk, hogy mit jelentett Szabó Lőrinc számára a taoizmus. A három vers közül a leghíresebb, amely egyúttal a költő alighanem egyik legszebb költeménye is, a Dsuang Dszi álma (1935). A második, a Dsuang Dszi halála (1936), a harmadik pedig a Dsuang Dszi csontjai (1939). A három vers közül az első kettőnek németül olvasott prózai szöveg volt az ihlető forrása, s csak a harmadik vers vezethető vissza egy kínai költeményre. Szabó Lőrinc Arthur Waley (1889–1966) angol nyelvű prózafordításában olvasta Zhang Heng (78–139) Duluo fu, vagyis „Fu-költemény a koponyáról” című versét, s ez alapján – részben az angol szöveget magyarra műfordítva, részben saját soraival kiegészítve – írta meg a költeményét.

Zhang Hengnek ugyan több kiváló versét is számon tartja az utókor, első sorban azonban mégsem költő volt. A Késő Han-kor (23–220) polihisztor tudósát Ptolemaiszhoz szokták hasonlítani. A nevéhez fűződik például a vízhajtású armilláris gömb és a földrengésjelző készülék feltalálása, de fontos megállapításokat tett és megfigyeléseket végzett a matematika és csillagászat területén is.

A korban népszerű, fu-nak nevezett költői műfaj – amelyet gyakorta rapszódiaként értelmeznek és fordítanak – az idők során sokféle változatban létezett. Zhang Heng idején a fu prózai részekkel kevert kötetlen ritmusú és rímelésű szabad verset jelentett.

Zhang Hengnek A koponya című verse a klasszikus kínai költészet jelentős – és Szabó Lőrincnek köszönhetően a magyar irodalomtörténet számára is értékes – darabja, azonban mindezidáig mégsem létezett magyar fordítása.

*

A versben említett személyek:

Chao (teljes nevén: Chao Fu) és Xu (teljes nevén Xu You) személyére számos ókori műben történik utalás. A legendás Yao császár Xu You-nak akarta átengedni a trónját, de ő ezt hallván elmenekült és meg sem állt a Yingshui folyóig, ahol azonmód el kezdte kimosni a fülét. Így talált rá a környékbeli remete, Chao Fu, aki épp a borját vezette a folyóhoz, hogy megitassa. Amikor Chao Fu megkérdezte Xu You-t, hogy miért mossa ki a fülét, ő elmondta, hogy Yao császár rá akarja bízni az égalatti kormányzásának a feladatát, és ő nem csak elmenekült, hanem még ezeket a tisztátlan szavakat is ki akarja mosni a füleiből.

Bocheng (teljes nevén Bocheng Zigao) története a Zhuangzi című műben olvasható. Ezek szerint a legendás Yao császár megtette őt egyik fejedelmének. Amikor a császár trónját átengedte Shunnak, aki átadta azt Yu-nek, Bocheng lemondott a fejedelmi rangjáról és inkább földművesnek állt. Amikor Yu császár személyesen felkereste, hogy megkérdezte ennek okáról, Bocheng így válaszolt: „Hajdanán, amikor Yao kormányozta az égalattit, a nép jutalmak nélkül is szorgoskodott, s büntetések nélkül is tisztelettudó volt. Manapság te akárhogyan is jutalmazol és büntetsz, a nép mégsem emberséges, az erény hanyatlásnak indult, a fenyítések elterjedtek. A következő nemzedékek káosza innentől veszi kezdetét. Miért nem mégy hát utadra, nagyuram? Ne akassz meg a munkámban!”

Li Zhu a legendás Sárga Császár egyik, a tisztánlátásáról és távolra látásáról híres minisztere.

Ziye (más néven: Shi Guang) kifinomult hallásáról híres ókori zenemester.

Yao és Shun császárok bölcsességükről és erényességükről híres uralkodók a legendák korában.

Jie és Zhou a történeti hagyomány szerint a két legelvetemültebb, legembertelenebb és legerkölcstelenebb zsarnoka. Jie a legendás Xia-dinasztia (kb. i. e. 2070 – i. e. 1600), míg Zhou a Shang-dinasztia (kb. i. e. 1600 – i. e. 1046) utolsó királya volt.