A kedvesre emlékezve ittuk a jó nedűt,

            s korábban berúgtunk, mint a szőlőt teremtették.

Az újhold közöttünk járt, a Nap volt a telihold –

            kupában, vizet hozzá ha adtak, csodás fényt szórt.

A kocsmába hogy jutnék, ha illata nem lenne,

            s az ész hogy ragadná meg, ha a fénye nem lenne.

A sors csak leheletnyit hagyott ránk belőle itt,

            s az észkövetők keblébe rejtette titkosan.

A város lakói mind a mámorba omlanak,

            ha említik, és mégsem lehet bűnnek róni fel.

Hatalmas agyagkorsók lezárt mélye küldi fel,

            s ahogy jön, emelkedik, letisztul, s a név marad.

A férfit ha megtalálja, és lelke megnyílik,

            öröm tölti el, s minden, mi gond benne volt, elszáll.

A súlyos beteg lugasba hogyha pihenni tér,

            az árnyék alatt gyógyul, s a kórság felejti őt.

A béna, ha kocsmához viszik majd le, járni fog,

            s ha ízét csak említik, a néma beszélni kezd.

A sírhantokat ha bőven öntözgetik vele,

            a holtba a lélek visszatér, s teste feltámad.

Ha illata bár csak Keletet járja át, gyógyul

            az is tőle, kit Nyugaton kínoz a megfázás.

A társak, ha látják korsóján a pecséteket,

            berúgnak, előbb, mint hogy letörnék a kátrányzárt.

A kéz is, ahogy megfogja, színt kap, s az éjben már

            utat nem veszít, mert csillagfény ül a kézfején.

A vak, ha eléje lopva tették, azonnal lát,

            s a csorgása megnyitja a süket füleket is.

Utas, ha a szőlőst járva kígyómarást szenved,

            a méreg nem árt neki, s a néppel továbbmehet.

Varázsló az ő nevét ha porba lerajzolja,

            a madzsnúnt a dzsinn menten hanyatt-homlok elhagyja.

Ha zászlón e név lobog, az írása részegít,

            s a hadsereg ünnepel, a mámornak adózik.

A társakat erkölcsben nemességre szoktatja,

            s szilárdságot ad nekik, ha még azt nem ismerik.

S a társaknak erényét a jó bőkezűséggel,

            s szelídséggel formálja, ha még azt sem ismerik.

A szűrőt ha csókolja valamelyik ostoba,

            a csók neki feltárja, milyen mély a tartalma.

De kérnek, beszéljek én – szakértője ennek is –,

            na, jó, tudom és mondom minőségeit sorban.

Tükörtiszta, bár nem víz, s ha könnyű, nem levegő,

            ha fény, sosem égő tűz, s habár lélek, sosem test.

Az ősi valóságban történt a teremtése,

             minden létező előtt, a forma s alak nélkül.

S utána a dolgok már csak általa léteznek,

            miközben magát bölcsen világába rejtette.

A lelkem szerelembe esett, s eggyé vált vele,

            de nem úgy, ahogy a test ölelhet egy másikat.

A lélek, de nem bor ő, ahogy ősapám Ádám,

            s a bor ő, de nem lélek, ha szőlője ősanyám.

A kedves idők járnak az örök valóságban

            a kedves jelek mögött, s ezek nőnek egyre föl. 

Szakítás esett meg, bárha egy volt a mindenség,

            ahogy bor a mi lelkünk, s a formánk a borszőlő.

Előtte nincsen előtt, s utána sem lesz után,

             az utánok előttjét pecsétként ő zárja le.

A szépsége írókat ragad méltató szóra,

            s lehet próza, vers, művészetük tőle édesebb.

S örül mind, ki hallja, bár lehet, nem is ismeri,

            akár Nu’m szerelmesét, ahogy verse szólítja.

Ha mondják, a bűnt ittad! Dehogy, mondom, éppen nem!

            Csak azt tettem én, minek mulasztása lenne bűn!

Keresztény kolostorok a mámort megízlelték,

            pedig csak kezelték, hát legyen mind köszöntve most.

De én már teremtésem előtt is megismertem,

            s örökké velem marad, ha csontom is elporlad.

Siess, tiszta bort adjál, a vizet keverd hozzá,

            s ne fordulj a kedvestől el, mert az lesz a bűnöd.

Ragadd meg a kocsmában, zenét s dalt is hallgassál,

             így bódít s növekszik majd a mámor s az ittasság.

Vidámság s a gond együtt, tudod, sose férhet meg,

            a jó kedv s az élvezet s a dal űzi bánatod.

Egy órányit ittasan ha élhetsz, tapasztalod,

            az úr vagy te, szolgád az idő engedelmesen.

Ha józan vagy és kimért, kerül majd a boldogság,

            s a mámor ha nem kísér, nem lesz bölcs a halálod.

Nem volt élvezet a lét, ha ittas sosem voltál,

            s ha elvesztegetted, éveid, sírj! Sirasd magad!

***

A fordító jegyzete: 

Omar Ibn al-Fárid (1181-1235) Kairóban született, hosszabb ideig Mekkabában élt, majd Kelet-Kairóban temették el, a Muqattam hegy alatti temetőben, az al-Arid mecsetben. Ismert misztikus volt, akit már életében is tiszteltek. Péntekenként sírjánál verseit olvassák a látogatók. Évente tartott születésnapi ünnepe (moulid) felvonulással kezdődik ami a sírjánál ér véget. Az ünnepséget felolvasás, imádkozás és tánc kíséri.

Költészete a misztikus (szúfi) gyakorlatra reflektál. 761 párverses költeménye, a Nagy tá-rímű költemény (más címmel: A misztikus útjának rendje) a szúfi gyakorlatot kíséri végig. Borverse (Khamrijja) az arab misztikus műfaj egyik legismertebb darabja.

Megjegyzések: 1) Madzsnún: a dzsinnek által megszállt ember, aki így külső erők hatására viselkedik szokatlan módon. 2) Nu’m: az iszlám előtti költészetben a kedves (ál)neve.