Hangosan kérkedett – bár szenvedett –     125
a hitehagyott angyal, mert gyötörte           125
a mély kétségbeesés. Vakmerő             126
társa kisvártatva így válaszolt:              127

Ó, herceg, Trónok s Hatalmak vezére,     128
melyek csatára-kész szeráfokat          129
vittek irányításoddal a harcba,         130
s irtózatos tettekkel fenyegették      130
megfélemlíthetetlenül a Menny         131
örök királyát. És próbára tették          131
legfelsőbb uralmát – akár szerencse,      132
erő, akár a Végzet tartja azt fönn.             133
Túl jól látom s bánom az iszonyú                134
esetet, amely szomorú bukással,                   135
ocsmány kudarccal fosztott meg a Mennytől;      136
és ezt a nagyszerű hadsereget                        136
szörnyen tönkreverve alázta le:                137
amennyire csak elpusztíthatók             138
istenek és égi esszenciák.                  138
Mert a szellem, a lélek megmarad      139
legyőzhetetlennek, és nemsokára       140
az erőnk is visszatér, akkor is,           140
ha az összes dicsőségünk kihúny,    141
és a boldogságunkat elnyeli               142
a végeérhetetlen nyomorúság.              142
De mi van, ha a Legyőzőnk (akit most      143
az ereje miatt mindenhatónak                144
hiszek, mert csakis az igázhatott le        144
egy olyan haderőt, mint a mienk),           145
ha azért hagyta meg teljesen épen                 146
lelkünk s erőnk, hogy szenvedjünk, s hogy így     147
tovább táplálja a fájdalmainkat?                    147
Így jóllakathatjuk a bosszúálló                 148
dühét, vagy jobban szolgálhatjuk őt     149
rabszolgaként, a hadijog szerint;       150
bármi is legyen a célja velünk;          150
dolgozhatunk itt a Pokol szívében     151
a tűzben, s ügynökei lehetünk           152
a nyomasztó mélységben. Mit segít,   153
ha érezzük a töretlen erőnket,             154
vagy az örökös létezést, ha tűrnünk     154
kell az örök büntetést?