Gyermekeimnek, Ivannak és Ariane-nak
Lepedőbe csavart
forró tégla az álom,
emlékek öntözik a napot,
és bekötözik az éjszaka sebeit.
Valaha régen
kitárt karjaimban
anyámmal együtt
újraalkottam a világot
kőről kőre –
és életre keltettem,
mikor kedvem tartotta,
a romok közül kiásva
őt és a mosolyát.
Van itt a megtörő levegőben
valami nyugalomrobbanás,
a kényszer hiánya,
egy fészek az emlékezésnek;
van itt egy ajtó,
amely halkan bezárul –
aztán hajnalt dudál egy autó
az ablakomon át.
Zörög a kazán,
és a sötétség uszályára
hajlik a homlokom.
Egyetlenem lélegzete
lebeg a dolgok felett,
a dolgok teljessége felett.
A vadgalamb dalát
őrzi a tavaszi hegytetőn,
a remegő lepedőt kémleli
a menyasszonyi szobában,
az elhagyott ágyban.
És hajnalban,
amikor a nap még csak kéklő derengés,
a háborúk véget érnek,
a hadvezérek mind halottak,
és egy katicabogár lakja
a szívem.
*
A mű eredeti címe: Le sommeil du poète