Hari, időről időre eltévedek
a múltban és óhatatlanul összetalálkozom veled.
Az egyik kertbe megyünk a lányokat stírölni,
berúgni. Tervezzük, hogy elmegyünk B.L-ba, Enverhez,
meg Z-be, Davorhoz (a városnevek nem fontosak,
bezzeg a barátok nevei...). És nem megyünk el hozzájuk.
Egy éjszakai taxiban végezzük a taxisofőrt ugratva,
nem tudva, hogyan fizetjük majd ki az utat.
Nem izgat bennünket mindez: taxival vagy taxi nélkül,
bottal vagy bot nélkül – valahogy haza fogunk érni.
Olyan szívesen eltévednék Szarajevóban,
a Marijin Dvor környékén, belebotlanék apád cipészműhelyébe,
innék, beszélgetnék vele. Mindig kinevettük az
„örök visszatérését ugyannak” – vagy hogy is
fogalmazott a filozófus azelőtt, hogy megőrült volna.
De mire megtanultuk tisztelni az őrületet, már ugyanaz
tért vissza. A génekben, a családi történetekben (a
családi fényképen – ahogy Tvrtko, a tanárom mondaná)
vannak dolgok, amelyek ismétlődnek. Éntőlem az apámig,
a nagyapámtól Ádemig: mind száműzöttek vagyunk.
Mely taximéter mérhetné e kilométereket?
Taxival vagy taxi nélkül, de elmegyünk:
                                                               járnak az éjjeli buszok.

*
Tökéletes mása az átlagos turistának
(utazási láz, az otthon kulcsainak csörgése a zsebben,
tértivevényi jegy, illatosított törlőkendő)
tengeribetegséget kapott a tágterű Közép-Európában.
Álmatagsággal álcázott félelem, amelyet elfed a szemhéj,
el a kupéablak áttetsző függönye.
A pitiáner csempész félelme a vámellenőrzés előtt,
a táj lefegyverző gazdagságában rengeteg részletet
regisztrál, amelyek montázsa, elméletileg,
egészen eredeti képeslapot alkotna.
Az utazás oka? Turizmus.
Hoz magával alkoholt? Nem.
Drogot?
Fegyvert?
Így is átcsempésztem önmagam.

*

A mű eredeti címe: Porodica čovjeka