– Kurvára… – förmedt rá nagy hangon Tat egy csapatnyi olasz turistalányra, akik a házunk bejárata előtt vetemedtek arra, hogy a Károly-hídban gyönyörködjenek, szétcsapott köztük a botjával és a keletkezett járaton kilépett a Mostecká utca poklába. Én, lehajtott fejjel, utána.

Michaltól tudom, hogy a curvare olaszul azt jelenti, hogy kanyarodni (valamerre), így hát ezúttal senkinek sem kell kihívnia a rendőröket, ha úgy teszek, mintha mindez normális lenne, hogy a mi Tatunk mondjuk csak egy megzavarodott nyugdíjas közlekedési rendőr. Csakhogy az idegenvezető ráförmedt, mintha nem ismerné Tatot – lehet, hogy új itt, vagy talán nem jár ide olyan gyakran –, hogy mégis hogy képzeli. Nyilvánvalóan nem tudja, hogy Tat csak erre vár, egy ürügyre. Megtorpan, a nő felé fordul és szúrós tekintetét rászegezi, egy pillanatnyi csend következik, mialatt eldönti, mennyire mély megaláztatás következzen, mialatt azt mérlegeli, hogy mi érné meg neki, megismételni egy cizellált HEGYI BESZÉDET arról, hogy mi a fenét keres itt az összes külföldi az Ő UTCÁJÁN, miért nem tudnak OTTHON ÜLNI A SEGGÜKÖN, hogy csakazértis itt kell RONTSÁK A LEVEGŐT, hogy csakis miattuk ilyen SZAR itt, hogy a környező boltokban mindenhol ROHADT ÜVEG és OROSZ SITYAK, és ő, MINT HONFITÁRSUNK, MÉG IDE IS VEZETI ŐKET!, vagy inkább talán röviden odadurrantani, ami után már csak méltóságteljesen megfordul – ha lehet, földhöz vágva egy-két japán turistát – és elsétál.

Vele együtt vártam, mert ilyenkor dől el az én sorsom is, a megaláztatásom mélysége, mert amint Tat befejezi, én következem, bocsánatot kérek, magyarázkodom… De mégis miről? Hogy anyám apja, miután leélt hetven évet Prága szívében, a nagyapja által épített házban, a Károly-híd lábánál, szabályosan megőrült, és minden egyes vasárnap azért lép ki a házból, hogy szertartásosan rátámadjon a turistákra. Már két éve magyarázkodom, de még mindig nem találom a megfelelő szavakat. Tat bezzeg dúskál bennük. A japánokat sárgáknak hívja, a németeket káposztazabálóknak, az oroszokat pedig kibaszott megszállóknak.

Az idegenvezetőnek végül csak annyit sziszegett oda, hogy “kollaboráns, te!”, megfordult és elindult. Michal később azt magyarázza, hogy olaszul a collaborante jelenthet valami olyasmit is, hogy együttműködünk, szóval hátha Olaszországgal még nem hirdettünk hadiállapotot. Michal a nagyokos a családban. Négy nyelven beszél. De minden vasárnap sétálni menni nagyapámmal és bocsánatot kérni a külföldiektől bezzeg nekem kell.

Amúgy amikor Tat két évvel ezelőtt előhozakodott az ötlettel, hogy fel szeretné éleszteni a közös családi vasárnapok hagyományát, mindannyian lelkesek voltunk, tényleg. Kiemelkedni látszott abból a letargiából, amibe nagyanyám halála után esett, akkor már mindannyian leírtuk – mamával annyira össze voltak nőve, Michallal megállapítottuk, hogy nincs is róluk olyan gyerekkori emlékünk, ahol ne lettek volna együtt. Például a mi híres vasárnapi családi összejöveteleink, melyek miatt a szüleink mindig autóba pakoltak minket – engem Prosekről, őt Příbramból – és elvittek a Kisoldalra, a nagy lakásba, az egyetlenbe, amit meghagytak nekünk a kommunisták abból a nagy épületből. Benne tata és mama, felszolgálják az ebédet, utána tata leül a zongorához, rázendít a Babička Mary-re, a híres Werich-slágerre, vagy az It’s a Long Way to Tipperary-re, mama énekel, mi meg Michallal kitalált szavakat szövünk bele (habár Michal most persze erősködik, hogy ő már négy évesen is tökéletesen tudta a Tipperary-t; hát ja, nyelvész), Jára meg közben a konyhában betolja a maradék süteményt. Utána mindannyian, cipőt fel, és jöhet a kötelező séta a Károly-hídon keresztül, majd végig a parton a Slavia kávéházba fagyizni és tejszínhabos rétest enni, élünkön mama tatával. Együtt. Nem egymás mellett. Mindig együtt, közösen. Egymásba kapaszkodva mennek, tata valamit dörmög (Michal mindig ragaszkodik ehhez a szóhoz, de tény, hogy egészen kifejező), mama nevet rajta, csak félig vannak velünk, többiekkel, mintha a figyelmüket félig mindig a közöttük lévő kötelék vonná el. Azt hiszem, ez idegesítette apámat. Az, ahogy anyám sajnálkozott, hogy ők nem olyanok. Hogy nekik nem sikerült, hogy ők nem passzolnak úgy össze.

Ezek később abbamaradtak, majd idővel a közös vasárnapok a legszebb családi emlékeinkké váltak. Tudjátok. Amikor útközben sajtos kiflit vettünk a pékségben (ahol ma már rég kristályüveg termékeket árulnak), vagy amikor valaki hányt az oda- vagy visszaúton, ilyen dolgok. Mindannyian azt hittük, hogy ha visszatér ez az összetartó légkör, az tatát is meggyógyítja. De már az első vasárnapon, amikor nagymamám halála után két hónappal először kilépett a házból a család kíséretében – Jára-t is beleértve –, rádöbbentünk, hogy a mi nagyapánk egy megszállott, aki gyűlöli az egész világot. És mindaddig, amíg egy olyan utcában él, ahová az egész világ gyönyörködni jár, folyton kellemetlenségekben lesz részünk.

Akkoriban tata eleinte inkább csak üvöltözött a turistákkal, hogy takarodjanak el az útjából. Mikor aztán anyám a lelkére próbált beszélni, dühösen zúdította rá az elméletét, mely szerint a világon minden rosszról a turisták tehetnek – pár mondatot csupán, amiből végül a HEGYI BESZÉD csiszolódott. Anyám a második sétáról tüntetőleg távol maradt, ami jó volt, mert tata közvetlenül a hídon lenácizott egy német diákcsoportot, azt üvöltötte rájuk, hogy hitlerjugendesek, ők meg beköpték a városi rendőrségen, így aztán tatával a Josefská utcai őrsön kellett magyarázkodnunk. Csak azért nem marasztalták el közösség ellen való uszításért, mert megtört hangon elmesélte a rendőröknek, hogy harcolt a májusi felkelésben és ott olyan dolgokat látott, amiket nem lehet elfeledni, nem lehet megbocsátani, és az emlékek néha minden figyelmeztetés nélkül előtörnek. Csoda, hogy a rendőrök kezet nem ráztak vele, habár egy gyors pillantás a személyi igazolványára elárulta volna, hogy újdonsült ötévesként legfeljebb dugós puskával harcolhatott. A családi fényképalbumunkról nem is beszélve, amely visszafordíthatatlan bizonyítékot tartalmaz arról, hogy tata azokat a dicső májusi napokat hősiesen Greta nénikéjénél töltötte Vysokán, a kastély körül, és aznap, amikor a rádió ostroma megkezdődött, születésnapjára kapott ott egy pónit.

Aznap este tata háta mögött eldöntöttük, hogy ez mindannyiunkat meghalad és hogy ezennel a vasárnapokat hivatalosan lefújjuk. Anyám elutasított minden vitát tata ítélőképességéről, mert a mi családunknak van egy története és nem kockáztathatjuk meg, hogy az emberek azzal rágalmazzanak meg, hogy tatát csak azért dugtuk be a bolondokházába, hogy lenyúljuk tőle a kecót. Michal szót kért a vita végén és komoly arccal felszólított minket, hogy tatát ezentúl másképp szólítsuk, mert nagymamánk halála óta valaki mássá változott, ezért más megnevezést kell kapnia. Furcsa pillanat volt, de akinek nyelvész és filológus van a családjában, az már nem lepődik meg az ilyesmin, valaki (talán Jára…?) bosszúsan megkérdezte, hogy mégis milyen nevet javasol Michal, ő meg azt felelte, hogy Tat. Mindannyian tudjuk, hogy tatából hiányzik valami, és ezt a legjobban úgy tudjuk kifejezni, ha a nevéből kivonunk egy magánhangzót. Erre mindannyian legyintettünk, mint abszolút hülyeségre. Aztán azonnal használatba vettük az új nevet. A következő vasárnapon Tat egyedül lépett ki a házból és előzetes letartóztatásban kötött ki. Botjával megütött egy francia turistalányt, amit tíz ember hét különböző országból hajlandó is volt tanúsítani. Így hát a következő vasárnapon újra együtt volt nála a család a Kisoldalon. Ezúttal azonban azért, hogy szemmel tartsuk.

A feleségem továbbra sem érti, hogy miért tart ennyi ideig megoldani a helyzetet (a megoldás alatt természetesen azt érti, hogy Tatot zárjuk be valahova, aztán meg meccseljük le, hogy ki lakik majd a négyszobás lakásában), hiszen mindez két év után sem vezetett sehová. Én azonban túl vagyok száz közös vasárnapon Tattal, a családi tanács engem bízott meg egykoron, hogy az őrzője legyek (anyám elutasította a feladatot, Jára Budějovicében él, Michal… ő pedig Michal), és nagyon jól tudom, hogy igenis vezet valahová. Tat a szemem előtt kelt életre, vasárnapról vasárnapra, a vázlatból előlépett a festmény. Tökéletesítette magát, megszabadult kezdeti buta hibáitól, már nem támadt rá fizikailag a turistákra, helyette dolgozott a szidalmakon, a rémült külföldiekhez intézett beszédei egyre cirádásabbak és kifinomultabbak lettek. Meséltem erről Michalnak, ő meg egyszer tanulmányi okokból velünk tartott. Ahogy együtt figyeltük Tatot, ahogy a híd közepén áll, botjával hadonászik maga körül, összeborzolt ősz hajjal (azt hiszem, szándékosan zilálja szét, mert a hétköznapokon a haja szinte magától rendeződik takaros tincsekbe), teli torokból üvölti, hogy “Külföldiek, húzzatok a fenébe! JOGOM van ZAVARTALANUL SÉTÁLNI!”, Michal lenyűgözve jelentette ki, hogy tényleg úgy néz ki, mintha valaki más lenne. Hogy már a hangja sem a sajátja. És igaza volt, beszédének hangszíne és dallama, minden más volt, de egyszerre valahogy furcsán ismerős.

– Mintha utánozna valakit – mondta

– Hja – feleltem. – Azt a férfit a Kuckók című filmből, ahogy elküldi a proletárokat a francba.

– Tata itt Jiří Kodettá változik nekünk – vágta rá Michal.

De mihez kezdjünk vele? Emiatt kéne bezárnunk valahova? A feleségem szerint igen. De a dolgok többségéről más a véleményünk, miért épp ebben kellene egyetértenünk? Tulajdonképpen be kell vallanom, hogy a tatos vasárnapokra önként jelentkeztem, értitek, amikor olyan sokáig vagytok kettesben, a hetet még túl lehet élni. De a hétvégék elviselhetetlenek voltak. Szemmel tartani egy őrültet, hogy senkit ne bántson vagy őt ne bántsa senki, még mindig jobb, mint az örökös csend.

Ráadásul az egész arról szól, hogy átkeljünk azon az átkozott hídon. Tat a Karlovy lázně melletti zsúfolt árkádokon általában hamar átverekszi magát a botjával, és amint a partra érünk, már csak hallgat és úgy előrelendül, hogy alig érem utol – mármint abban az esetben, ha a lány a rendkívül túlárazott fagylaltos standtól a Novotné gyaloghídon nem teszi az Italian Ice Cream-es táblát olyan közel a járdához, hogy azt Tat észrevegye. A százkoronásért kínált gombóc vörös posztóként hat rá, így hát pár percet arra áldoz, hogy közölje a lánnyal, hogy ő egy pióca, ez számomra inkább nyugalmi időszak – egyrészt nem szégyellem magam Tat miatt, mert egyetértek vele, másrészt annál a standnál senki sem bírja sokáig, tehát valószínűleg még nem fordult elő, hogy valaki kétszer is megkapja tőle a magáét. Na és aztán már a Slaviaban vagyunk, ahol Tatot ismerik, ahol már elő van készítve számára mindig ugyanaz az asztal, ahol néha egy órát, máskor kettőt üldögélünk, hallgatunk. Két rétes, két kávé, két üveg víz. Ott néha az az érzésem támad, hogy tata visszatér, hogy ahelyett az ünnepi őrült helyett újra ő ül mellettem – nem mintha mondott volna bármit is, de a tekintete lágyabb, olyan, mint amilyenre gyerekkoromból emlékszem, mint amikor cinkosan rámkacsintott, hogy haverok vagyunk, amikor Jarával felüléseket végeztetett, hogy kiizzadja magából a süteményeket. De ezt még Michalnak sem mondom el, mert akkor egyszer biztos megvárna minket és csatlakozna hozzánk, hogy ő is átélhesse ezt az érzést, ingyen.

Vissza már villamossal utazunk, az a kis táv a kisoldali megállótól az ajtóig már nyugodtan telik, bevezetem őt abba az óriási, üres lakásba, ahol majd egész héten tévét néz, megmelegíti az ételt, amit anyám hord neki, és valószínűleg sok más dolgot csinál, amiről mi nem tudunk, de az biztos, hogy nem megy ki a lakásból, az előszobában a lábtörlőn a cipője egy millimétert sem mozdul a következő vasárnapig, amikor tizenkettőkor megérkezem, meghozom neki az ebédet, amit a feleségem főzött, aki úgyis csak azért főz neki, hogy – amikor a családdal arról döntünk, hogy ki költözzön utána a lakásba – plusz pontot szerezzen. Megvárom, amíg végigturkálja az ételt, nekem már előtte otthon kellett ebédelnem, a feleségem ragaszkodik a közös étkezésekhez, talán azért, hogy legyen valami közös, de nem számít. Megint csak mi ketten leszünk ott, én és tata, nekem az elég. Néha azon kapom magam, hogy kétségbeesetten azt kívánom, bárcsak felállna, felnyitná a zongora fedelét és újra rázendítene a Babička Mary-re vagy az It’s a Long Way to Tipperary-re, de a zongora immáron örökre lezárva marad, persze, mert nincs, aki énekeljen. Így hát világos, hogy legközelebb, százegyedszerre is, tata feláll, felhúzza a cipőjét és Tattá változik, a turisták rémévé, akire már rákereshettek a YouTube-on, ha beírjátok, hogy Crazy old Madman from Prague, és akiről Michal azt állítja, hogy legkésőbb jövőre bekerül a Lonely Planet-be mint Prága egyik látványossága.

A hetet azonban természetesen otthon töltöm. A mi kétszobásunkban Proseken, ami a feleségem szerint túl kicsi kettőnknek, a csend azonban ugyanolyan, vagy talán még rosszabb is, mint ami ma a Kisoldalon honol. Senki sem hoz szégyent rám, nem kell senki helyett elnézést kérnem, nyugalom lesz.

Beismerem, amikor tatával megtörtént ez, attól féltem, hogy belehal. De nem azért, mert nem tudnám elképzelni az életet nélküle, eljön majd az a nap, fel vagyok rá készülve. Félek, hogy a helyére költözünk a Mostecká utcába és egyszer, ha a végén a sors a feleségem kezére játszik és megengedi, hogy hamarabb eltávozzon, mint én, a Tat cipőjébe lépek és elkezdem gyűlölni az egész világot. Vagyis csak féltem, ma már mindegy nekem. Rájöttem, hogy a csendet, amivel ő nem tud megbirkózni, én már ma megélem, szóval mi jöhet még? Egyszerűen nem passzoltunk össze, megtörténik. Amíg együtt vagytok, addig inkább szomorú. De aztán… AZTÁN megvan az előnye. Átmegyünk a Mosteckába, jövőre vagy öt év múlva, világos, anyám már nem akar odamenni és Michalt mindig jobban érdekelték a szavak, mint az ingatlanok. És nem kell félnem, nem leszek olyan, mint tata. Csak egy leszek azok közül az öreg urak közül, akik szinte ugyanolyanok, mint azelőtt, csak valamivel könnyebbek. Amilyeneket a turisták észre sem vesznek. Legfeljebb ha útbaigazítást kell kérniük.

*

A szöveg eredeti címe: Mostecká, Děd a svět