Mindig egy egész csapattal mentünk le a völgybe buonamanókor[1]. Régi újévi szokás volt ez: mindenhová becsengettünk, legfőképp a gazdagokhoz, nekik kellett megtölteniük a táskáinkat, hisz a többiektől legfeljebb egy darab kenyeret vagy egy marék gesztenyét kaptunk, bár bizonyára nem azért, hogy elvegyék a kedvünk, de hát kenyeret meg gesztenyét egész évben ehettünk.

Igaz ugyan, nem is mindenki nyitott ajtót, volt, ahol hiába kopogtunk, pedig hallani lehetett, hogy otthon vannak. De azért az emberek általában nagylelkűek lesznek, amikor érződik az ünnep a levegőben és odabent jó meleg van.

Buonamanókor a fiúk és a lányok is körbejártak, sőt, akkoriban még a nagyok közül is páran, akik nyomorúságosabb körülmények között éltek, mint a többiek.

Mindig jött valaki Crenóból is, egy bizonyos Dasi, aki cserébe nyírfa seprűt kínált:

– Seprűk – mondta – gyönyörű seprűk ötven centesimóért, ha ennyiért sok, negyvenért is… vagy ha ez se megy, harmincért! Ha van egy pár szakadt harisnyájuk, rongyosra szakadt harisnyájuk, majd én megfoltozom, én megfoltozom! – sorolta egy szuszra Dasi.

Igazából ő nem is az év első napján ment buonamanózni, hanem december harmincegyedikén, és ha az okát kérdezték, azt felelte:

– Hiszen mindenki más holnap megy! – és közben furcsán rázta a fejét, mint aki hallucinál.

Arról a januárról viszont egészen más emlékeim vannak. Emlékszem, hó volt és igazi kutya hideg.

Ezért történhetett, vagy mert amiért túl sokat eszegetett a csúszós úton, vagy mert amiért megverték, hogy szegény Amelio otthagyta a fogát.

Creno összes házába bekopogtunk, és semmi szükség nem volt rá, hogy megverekedjünk a finomságokért, hiszen a táskáink dugig voltak, de tudjátok, milyen, amikor a gyerekek veleszületett önzése elszabadul… Mintha csak összebeszéltünk volna, mind rávetettük magunkat Amelióra. Még akkor sem jött meg az eszünk, amikor Amelio fogvacogva kegyelemért esedezett:

– Rino, ne, ne! Elég, Gigio! Ez fáj… vigyetek mindent, csak engem hagyjatok!

És lerogyott a hóba, falfehéren, a hasát nyomogatva. Az anyjáért kiabált.

Csak ekkor szaladtunk segítségért a közelben legeltető emberekhez.

Miközben elvitték, félrebeszélt, finomságokról meg a hasát ért ütésekről. Összetalálkoztunk az anyjával a Camminada sarkánál, arcáról leolvastuk a kétségbeesést:

– Amelio, szegény Amelióm… szegény fiacskám!

Ahogy az ágyánál álltunk némán és rémülten, és az anyja és a rokonok reményvesztetten nézték, kezdtük megérteni. Ezekkel a szerencsétlen emberekkel halálosan komoly dolog történt.

Már csak arra emlékszem, hogy hamar kezdett el sötétedni, hiszen januárban rövidek a nappalok. Emlékszem, hogy amikor megkérdezték Ameliót, a mi hibánk volt-e, nemet intett a fejével. De a tekintete tele volt fájdalommal, és már haldoklott.

Félútra onnan, a jeges úton még mindig ott hevertek szétszórva a finomságai.

*

Jegyzetek:

[1] buonamano vagy bonaman: régi olasz, ill. svájci népszokás, mely során a gyerekek újév reggelén végigjártak a faluban, bekopogtattak a házakba, és egy rigmus elmondása után (körülbelül: Jó reggelt, jó évet, adjanak idén is buonamanót, és az Isten áldja meg magukat!) különböző finomságokat kaptak. Hasonló a mai halloweenhez. A nagyobb gyerekek közül már csak azok mentek, akik nagyon szegények voltak, ez egy kevésbé megalázó koldulási forma volt számukra. Még a legszegényebb házaknál is igyekeztek megajándékozni a gyerekeket, mert szégyennek számított nem adni. Hagyományosan diót, mogyorót, gesztenyét, fehér kenyeret, a tehetősebbek citrusfélét, cukorkát adtak. Úgy tartották, hogy cserébe Isten rajta tartja kezét a házon az új évben is. A buonamano szó szerint jó kezet jelent, a borravalót is nevezik így.

A mű eredeti címe: Uno di Creno

A megjelenés helye:  Alberto Nessi, "Rabbia di vento", Edizioni Casagrande, Bellinzona (1987)