Marija Simokovics: Simokovics Gusztáv titkos albuma
Fotó: Annushka Ahuja / Pexels
Marija Simokovics: Simokovics Gusztáv titkos albuma

Régi fényképek által elbeszélt különleges történet a szerb író, Marija Simokovics prózájában. 

Mindegyik fénykép kisméretű, 6 x 9 cm-es, fekete-fehér, színezés nélküli. Egymásra téve, kicsi csomagban, egyszerű befőttes gumival átfogva. Összetapadva kerültek elő a tulajdonos festőállványa mögül. A pincében.  Kék papírba csomagolta őket, ilyenbe kötötték valaha az iskolai füzeteket és tankönyveket. A penész kellemes szagát árasztotta, megidézve ezzel a pince mélységét és sötétségét, ahol fényben gazdag, legjobb tájképeit festette. Véletlenül akadtam rá, miközben petróleumlámpát kerestem. A napfényes udvaron, ahova felhoztam, így mind sérülékenynek tűnt.

Első kép

Homályos, akár az emlékezet. Feltételezem, hogy a fénykép hátterében egy tó van. A következő, ami kivehető, egy gyermek lába, korcsolyával, és valami homokhoz hasonlóban egy másik korcsolya, szakadt szíjjal. A bal alsó sarokban  úszik valami, ami fejhez hasonlít. Lefelé fordulva, akárcsak az anyaméhben. Úgy tűnik, mintha a fényképre hirtelen rázúduló világosságtól hunyorogna. A víz fagyott, a kép jobb felső oldalán egy lyuk a jégen, láthatóan abba esett bele a téli ruházatban. Egyébként, ki venne fel fürdőzéshez korcsolyát? A kép régi, ő ezen öt éves, és a papír teljes jobb oldala akár a megrepedt jég.   A színek sárgásak, mint amikor a  régi fekete-fehér fényképen átvonul az idő.  Apa, milyen kép ez, kérdezem, de ő csak sóhajt, nincs kedve mesélni. A fénykép hátoldalán megtalálom a feliratot – amikor először majdnem meghaltam. És az aláírása, festőművészi szignója. Vajon a tó emlékezik-e ama teliholdas  éjszakára, amikor apám a fabrikált korcsolyát hóna alá téve kiszökött korcsolyázni? Talán az édesanyja kiáltása mentette meg, amikor meglátta legkisebb fiának üres ágyát?

Második kép

Rothman kerékpárgyár. Partizan. Itt dolgozott egykor az ő édesapja, Leo is.  Az üvegkalitkában, a fém csigalépcső fölött, Gusztáv ül a munkavezetői asztalnál. A szürke munkásköpeny szépen kivasalva, tiszta illatú. Arcán feszült várakozás. A kályha mellett  kabátban, kucsmával a fején termetes, negyven körüli férfi ül. Az íróasztal fölött falra szegezett kiírás: Gyárat a munkásoknak. A kucsma alól valami végigcsorog a kályha mellett ülő arcán. Gusztávnak a harmadik műszakból jelentették, hogy naponta eltűnik egy kiló zsír a kantinból. A meleg kályha mellett most olvadozott a szóban forgó lopás. Jó ötlet épp ide rejteni! Amikor kilépsz a gyár körletéből, senki nem kéri, hogy vedd le a sapkádat. Csak a táskát és a zsebeket nézik meg. De Gusztáv meg tudta fejteni a rejtvényt. Mindig is tudta. Nem hiába nevezték - filozófusnak. Nem lényeges, mikor tudtam meg, csak a történet folyamata lehetett ilyesforma. Gusztáv kérdezi az alakot: Elemér, tudod-e, miért vagy itt?  Tudom, válaszol a férfi, nehézkesen formálva a szavakat az arcát elborító zsírréteg csapdáján keresztül.  Én öltem meg Ceglédi Bélát. A falon, Tito képe mellett, a kerek órán a két mutató bezárul. Dél van. Egész óra.  Árnyék nélküli idő.

Harmadik kép

Gusztáv a konyhaasztalfőn ül. Már megnősült. A család szentség, ő mondja el az imát minden étkezés előtt. Ezen a képen is dél van. Gusztáv a leves fölött kitárja kezét és az égre néz. Nem nagyon hasonlít önmagára. Kérdi – Milyen nagy a világegyetem? Megmérte-e valaki. És mi van a csillagokkal? Ki számolta meg őket? Ma este, amikor megszámolom őket, abbahagyom a dohányzást. Esküszöm az Istenre, noha nem hiszek Istenben. Ebéd közben rágyújt egy füstszűrő nélküli, zöld Zetára, a fém öngyújtóval,  amit még apósa hozott a lágerből. Egy kis cipóért cserélte. A leves hűl, mindenki hallgat. Gusztáv sem szól. Nincs már a képen.

Negyedik kép

Tanyaudvar. Sok-sok kutya. Gusztáv belép a kapun és szól: Dzseki. Több száz kutya rohan felé, versenyezve, melyikük lesz az első, aki felugrik az őt hívóra. Megvalósította az álmát. Ha lesz valamikor egy kutyafarmom, mondta, mindegyiket ugyanúgy fogom nevezni. Amikor szólítom őket, mindegyik örömmel rohan majd felém. A kép hátoldalán a nagybácsim  aláírása. A képen tehát az ő tanyája látható, Kishegyesen. Gusztáv mindig másoknak valósította meg a legjobb álmait. Talán ez volt a karmája.

Ötödik kép

Gusztáv a picében, a festőállvány előtt.  A fény az utcáról behatol a kis ablakon, amely egyébként a szén behajigálására szolgál. A vászonra épp a folyót festi, amely zöld színű, akár a Palicsi-tó. A folyó felett a felhők, amelyek tükröződnek a vízen. Nagy, fehér, gömbölyded felhők. Bárányosak – így mondta. Tényleg hasonlatosak a nagy, hófehér bárányokhoz. Továbbá mindig, minden képre odafestett egy fát, amelynek ágai között szeretett elbújni. Ez volt menekülésének a megfejtése. Ha bármikor eltűnne a képben, tudjuk, hol keressük.

Hatodik kép

Gusztáv a szőnyegen. Körülötte a  csarnok zsúfolásig tele emberekkel. Nézik a görög-római stílusú birkózó bajnokságot. Százötvenegyedik alkalommal győz. A pódiumon várja őt az aranyérem és a serleg. Csinos, a teste fényes és gondtalan, életnedvektől duzzadó. Nem is sejti, hogy majd aznap éjjel küld engem az éterből anyám ölébe. Több évvel később, a vele egykorú férfi, Egerből, a hintómúzeum tulajdonosa, elmeséli nekünk, hogy maga is birkózó volt, és pályája  során csak egyvalakinek sikerült  őt legyőznie. Éhesek vagyunk, így felületesen hallgatjuk. Ismeretlen erdőbe tévedtünk, dél van, és tegnap este óta egy falatot se ettünk. Rávetjük magunkat a savanyú káposztára, amit a szeretőjétől hozott, a sonkára és kolbászra, ami eddig mögöttünk, a sifonérban lógott. Ez az ő csárdája.  Előtte egy ódon fémvázas tartó, lavórral, szappannal és tiszta törölközővel. A csárda bejárati ajtaja ragyog a cigányszegecsektől. A helyiségben csak egy hosszú, fedetlen faasztal. És kétoldalt padok. És a bejárattól jobbra egy sifonér. Ez az összes bútor. A falon Gérard Depardieu fényképe, amint ölelget egy helyi szépséget. Egyedüli vendégek vagyunk. Tévelyegtünk hárman, így vetődtünk e csodálatos és furcsa házba. Még ne üljenek le, mondja, és a borospincébe vezet minket. Csendesen és tisztelettudóan. Nem beszélünk, megadjuk a tiszteletet a tölgyfahordóknak, amelyekben az egri napfényes lankákon termett szőlő leve érlelődik. Gyorsan csukják be az ajtót, mondja, maradjon olyan hűvös, amilyennek  a bor szereti. Visszatérünk az asztalhoz és megkérdezzük, mit tesz Gérard Depardieu a falon. Ez az egyetlen fénykép az egész helyiségben. Az én hintómúzeumomban volt vele egy játékfilm kültéri forgatása. Hogy az mennyit tudott inni! Hanem, kinyitnám én a legrégebbi boromat. Maguk nekem valami miatt nagyon szimpatikusak. Azt mondta, birkózó volt. Kérdezek inkább udvariasságból, és felemelem a párás poharamat a kitűnő fehér borral, felköszöntve Dépardieu-t és a szerelmét, és… felköszöntve megkönnyebbülve és hálásan, hogy elkerültük a nap minden veszélyét. És eszembe villan a csárda tulajdonosának a rejtélyes meséje, a nevét elfelejtettem, amivel várt bennünket. Említette, hogy birkózó volt. Az én apám is. Annyi érmet nyert, hogy megszámlálni se tudom. Ön is, úgy mondta, ön is bajnok. Igen, válaszolt, és a haja tövéig elvörösödött. Csak egyetlen eggyel szemben veszítettem, egész életemben. Emlékszik-e, ki volt az, aki önt legyőzte? Hogyan is feledhetném, mondja, miután fényképezkedtünk   Jona, Moma és én, a csárda ajtaja előtt. Soha nem felejtem el a nevét. Ő volt Simokovics Gusztáv. Ezen az eldugott helyen, ezzel az emberrel, aki annyira hasonlított a drága Béla nagybácsikámra, egyszerre megértettük: a körök mindig bezárulnak. Előbb-utóbb. Amint hazaértünk, megmutattuk a képet Gusztávnak. Nem emlékezett rá. Igaz, már mindketten több évtizeddel idősebbek voltak.

Hetedik kép

Két összeragadt fénykép. Mindkettő a szőlőben készült. Az átláthatatlan homokdünéken ötásónyi szőlőültetvény. Nagyapám keze munkája. Gusztáv ötven évig gondozta, nagy szeretettel. Az első képen Gusztáv, kerek kőhordóban keveri a rézgálicot. Csak a bal keze és törzse látszik. A nap már lemenőben, narancsszínű sugarat vet a hónaljára. A közelben kivehetőek a sínek, amelyeken a Budapestre tartó vonat áthalad. A nap lassan rakja össze   óráit a biciklikormány kosarába. A bicikli a szőlődombi barackfának támaszkodik, a kőhordó közelében. Szinte hallani a bicikli kerekei alatt a murva ropogását a sínek mellett, miközben a 15 kilométeres utat teszi meg hazafelé.

A másik képen hasonló a díszlet – csupán a kőhordó mellett, a szőlőben, áll még egy megmunkálatlan deszkákból összetákolt fakunyhó is. Gusztáv fején barna kucsma, ugyanilyen színű régi pulóvert visel, viseltes, de tiszta nadrággal, ismét naplemente, de már Gusztáv számára is. Mint aki tudatában van a pillanatnak, üdvözletképp magasra emeli a barackfa ága felé a jobb kezét, amellyel egész életében mások kívánságát teljesítette. Ajkán a mindenkinek megbocsátó mosoly.

Nyolcadik kép

A Palicsi-tó partján, május elsején, a munka ünnepén. A tó mellett,  a női és férfi strand között Gusztáv és még vagy tíz fú, a legjobb éveikben. Mintha mind a parádéra készülne, a legjobb ruháikban. Ünnepélyesek. Gusztáv széles szárú, sötétbarna pantallóban és ingben, nyakkendő nélkül, bal lábát egy padra emeli a parkban, elnéz a távolba, a képen túl, mintha várna valakit. Felsejlik az oroszlánbőgés a közeli állatkertből, a rezesbanda  a  pavilon  színpadán már készülődik a zenéléshez. Délelőtt van.  Az ünnep szinte tapintható.

Kilencedik kép

Ugyanolyan öltözékben, mint az előbbi leírás szerint, Gusztáv a fűben ül a zenei pavilon előtt egy határozott és fiatal, gyönyörű, hosszú hajú leánnyal, akit - úgy tetszik -, az előző képen annyira várt. A lány mezei virág mintás zsorzsett  ruhát visel, viruló és mosolygós. Az őt átölelő Gusztáv karjaiban nyugalom, békesség. Hiába játssza a rezesbanda a május elsejei repertoárt, Gusztávban hegedűszó és egy régi tiszántúli szerelmes dal éled. Egymás mellett ülnek, szorosan, mint akik táncolnak. Csak az ég jelenti a határt.

Tizedik kép

Alig olvasható a fényképről az újságcikk: Tegnap este az egész városban a nagy érettségiket ünnepelték. Az egyik azonban tragikusan végződött. A Karagyorgyevics téren, hajnal előtt, egy 18 éves megkéselt fiatalembert találtak. Az orvosok szerint megmenthető lett volna, ha előbb találnak rá. Így – elvérzett. Az új reggelre tekintő kék szemét senki nem zárta le.  Kezében az oklevél, amelynek tanúsága szerint nemzedéke legjobb tanulója volt, és a jutalom – ösztöndíj az orvosi egyetemre. Neve Ceglédi Béla, és kérjük mindazokat, akik bármit tudnak róla, jelentkezzenek a legközelebbi rendőrállomáson.

 

 

A cikk szerzőjéről
Marija Simokovics (1947)

Szerb költő, író. 

A fordítóról
Vujicsics Marietta (1946)

Műfordító, szerkesztő, diplomata, a Nagyvilág c. világirodalmi folyóirat rovatvezetője és olvasószerkesztője, majd a Külügyminisztérium vezető főtanácsosa (jelenleg nyugdíjas). A szerb és horvát irodalom jelentős szerzőit fordította magyar nyelvre.