Machado de Assis: Nászi dal
Fotó: PxHere
Machado de Assis: Nászi dal

Egy befejezhetetlen dallamsor - mi lesz, ha végül mégis sikerül a zeneszerzőnek befejezni? A brazil irodalom klasszikusának novelláját Pál Ferenc fordította. 

Képzelje el, kedves olvasóm, hogy 1813-at írunk, és a Carmo-templomban hallgatjuk az egyik olyan szép, régi misét, amely elandalítja a híveket, és csodálatos zenei élményt jelent. Tudja, milyen egy énekes mise, és ezért elképzelheti, milyen lehetett azokban a távoli időkben egy ilyen szertartás. Most nem a papokról meg a sekrestyésekről szeretnék szólni, és nem a szentbeszédről, de még csak a rio-i lányok szép szeméről se, amely már akkor is csodálatosan csillogott, sőt nem is az éltesebb asszonyok fejére boruló csipkés fátyolról, a térdnadrágokról, a drapériákról, a fényekről, a füstölőkről, ezekről egyikről sem. A zenekarról sem akarok beszélni, pedig az is nagyszerű: csak egy ősz valakire szeretném felhívni a figyelmet, arra az öreg emberre, aki átszellemülten és odaadással vezényli a zenekart.

Romão Piresnek hívják: már elmúlt hatvan éves, Valongo-ban, vagy valahol arrafelé született. Jó muzsikus és jó ember: a zenekar minden tagja szereti őt. Csak úgy emlegetik, hogy Romão mester; ez a familiáris megszólítás szélesebb körben is elfogadott volt azokban az időkben. Az, hogy „Ma Romão mester vezényel a misén” éppen úgy hangzott, mint évekkel később egy ilyen bejelentés „Ma João Caetano-t láthatják a színpadon”, vagy „Martinho énekel legszebb áriáiból”. Erre mindenki odafigyelt, mert biztos és hatásos hírverés volt. Romão mester vezényel a misén! Ki ne ismerte volna a visszafogott, szemét a földre szegező, szomorúan mosolygó, lassú léptű Romão mestert? De amikor zenekar előtt állt, teljesen megváltozott; élettel telt meg az egész teste és minden mozdulata; a tekintete kigyúlt, széles mosoly terült szét az arcán: egészen más emberré változott. Pedig nem is ő szerezte a mise zenéjét; most például José Maurício miséjét vezényli: mégis ugyanolyan odaadással, mintha az ő alkotása volna.

Véget ért az ünnep, és mintha kihunyt volna a ragyogás, az arcán ilyenkor csak a megszokott koraesti fény játszott. Lám, ott biceg lefelé a kórusról, a botjára támaszkodva, bemegy a sekrestyébe, megcsókolja a papok kezét, és elfoglalja a helyét a vacsorázó asztalnál. Egykedvű, egy szót sem szól. Miután elfogyasztotta a vacsorát, elindult és ment egyenesen a Mãe dos Homens utca felé; ott lakik egy öreg néger rabszolga, José apó társaságában, aki úgy gondoskodik róla, mintha az anyja volna, és most éppen az egyik szomszédasszonnyal beszélget.

– José apó, ott jön Romão mester – mondja a szomszédasszony.

– Ja, ja, viszontlátásra asszonyom, viszontlátásra.

José apó fürgén megfordult, bement a házba, és ott várta az urát, aki nemsokára belépett, ugyanúgy, mint máskor. A ház természetesen nem volt gazdag, és vidám sem. Hiányzott belőle egy öreg vagy fiatal asszony jelenléte: énekes madarak, virágok, élénk és kellemes színek. Mélabús és csupasz volt az egész. Az egyetlen vidám színfoltot a csembaló jelentette, amelyhez Romão mester néha leült, hogy eljátsszon néhány taktust. Mellette, egy széken néhány kotta; de egyik sem…

Óh, ha Romão mesterben megvolna rá a képesség, nagy zeneszerző lehetne belőle. Mert lényegében kétfajta tehetség létezik: amelyik képes kifejezni magát, és amelyik nem. Az első kiteljesedik, a másodikban állandó és terméketlen küzdelem folyik a belső ösztönzés és a kifejezésre való képtelenség között. Romão ebbe a csoportba tartozott. Megvolt benne a zenei tehetség, számtalan operát és misét, új és eredeti harmóniákat hordozott magában, csak képtelen volt arra, hogy megszólaltassa, papírra vesse őket. Ez volt Romão mester szomorúságának egyetlen oka. A köznép ebből persze mit sem sejtett; egyesek ezt mondtak, mások mást: betegségről, pénzhiányról, valami régen hordozott bánatról beszéltek, pedig ez volt az igazság: Romão mester mélabúja abban gyökerezett, hogy nem volt képes alkotni, nem találta meg a módját annak, hogy kifejezze, amit érez. Pedig teleírt számtalan papírlapot, órákon át nyúzta a csembalót, de csak nehézkes dallamok születtek, amelyekben nem volt sem gondolat, sem harmónia. Utoljára már annyira szégyellte magát a szomszédok előtt, hogy felhagyott minden próbálkozással.

Ha legalább egy szerzeményét, a nászi dalt be tudná fejezni, amelybe 1779-ben kezdett bele, három nappal az esküvője után. A felesége, aki alig múlt huszonegy éves, huszonhárom évesen meghalt, és egyáltalán nem volt szép, még egy kicsit sem, de végtelenül rokonszenves lélek volt, aki éppen úgy szerette a férjét, ahogyan az őt.  Három nappal az esküvő után Romão mester úgy érezte, mintha megszólalt volna benne valami. Egy nászi dal járt az eszében, és nekikészülődött, hogy megalkossa; de az ihlet nem öltött testet. Mint egy fogságba ejtett madár, amelyik igyekszik kijutni a kalitkából, föl-le röpdös, türelmetlenül és kétségbeesetten: így vergődött az ihlet a mi muzsikusunkban is, bezárva, a kijutás reménye nélkül, mert nem lelte az ajtót, a kiutat. Néhány hang egymásra talált, lejegyezte őket, egy kottalapnyi volt az egész, semmi több. Másnap újra belekezdett, tíz nap múlva újra, majd vagy még hússzor a házassága alatt. Amikor a felesége meghalt, átfutotta a nászi dal első hangsorait, de csak szomorúbb lett tőle, mert nem tudta papírra vetni az egykori boldogság érzését.

– José apó – mondta belépve – valahogy nem érzem jól magam.

– Evett talán valamit, uram, ami megártott…

– Nem, már reggel sem voltam jól. Menj el a patikába…

A patikárius adott valamit, amit Romão mester este be is vett, de másnapra sem érezte magát jobban. Azt el kell mondanunk, hogy gondok voltak a szívével; súlyos, krónikus szívbetegség gyötörte. José apó nagyon megrémült, amikor látta, hogy az orvosság nem segített a bajon, ahogy a pihenés sem, orvost akart hívni.

– Minek? – ellenkezett a mester. – Majd elmúlik.

A nap végére nem lett rosszabbul, az éjszaka is elmúlt valahogy, de az öreg négert gyötörte az aggodalom, alig aludt két órát. A szomszédok, amint értesültek a gondokról, másról sem beszéltek: akik közelebbi ismeretségben álltak a mesterrel, sorra látogatták őt. Vigasztalták, hogy semmiség az egész, az időjárás teszi, valaki még kellemkedve hozzátette, múló szeszély csak, mert nem viseli el, hogy a patikárius mindig legyőzi őt, amikor ostáblát játszanak, egy másik pedig, hogy szerelmes. Romão mester csak mosolygott, be legbelül tudta, hogy eljött a vég.

– Nincs tovább – járt az agyában.

Egy reggel, öt nappal az ünnepi mise után, az orvos látta rajta, hogy tényleg nagyon beteg; hiába is igyekezett biztató szavakkal leplezni, milyen kritikusnak látja az állapotát: – Semmiség az egész; kevesebbet kellene a zenével foglalkozni.

A zene! Az orvosnak ettől a megjegyzésétől a mester agyán átfutott egy gondolat. Amint magára maradt a rabszolgájával, kihúzta a fiókot, ahol 1779 óta őrizte a félbehagyott nászi dalt. Újra végigfutott szemével a nagy nehezen összerakott, de soha be nem fejezett dallamon. És akkor különös gondolata támadt: akárhogy is, de be kell fejeznie ezt a művet, kerül amibe kerül, semmi nem lehet az akadálya annak, hogy a lelkéből egy darabka itt maradjon a földön.

– Ki tudja? Talán, amikor 1880-ban előadják, valaki megemlékezik Romão mesterről…

A dal bevezető része egy -hanggal végződött, ez a tökéletesen odaillő volt az utolsó leírt hangjegy. Romão mester ekkor úgy rendelkezett, hogy a csembalóját vigyék át a kertre nyíló hátsó szobába: levegőre volt szüksége. Az ablakon át kilátott egy ház végére, ahol nyolc napja egybekelt friss házasok laktak: összebújtak, átkarolták egymás vállát, kezük összefonódott. Romão mester szomorúan mosolygott.

– Ők még csak most kezdik, én pedig elmegyek. De legalább megírom ezt a dalt, amit egyszer ők meghallgathatnak…

Leült a csembalóhoz: lejátszotta a dallamot, és eljutott a -hoz…

Lá, lá, lá

Semmi, nem tudta folytatni. Pedig jobban értett a zenéhez, mint bárki más.

Lá, dó… lá, mi… lá, ti, dó, ré… ré… ré

Képtelenség! Semmi nem jutott az eszébe. Már nem akart valami egészen eredeti dalt írni, csak valami olyat, ami az övé, és kiteljesíti a megkezdett gondolatot. Kezdte elölről, újra végigjátszotta a dallamot, szerette volna felidézni a kihunyt érzelem egy darabkáját, visszagondolt a feleségére, a vele töltött időre. Hogy teljesebb legyen az illúzió, az ablakon át elnézett a fiatal házasok felé. Még mindig ott voltak, kezük egymásba kulcsolódott, karjukkal egymás vállát ölelték, és már nézték egymást, nem sütötték le a földre a tekintetüket. Romão mester nyugtalanul, türelmetlenül zihálva ült le újra a csembaló elé, de a fiatal házasok látványától sem támadt fel benne az ihlet, nem találta meg a hangot, amellyel folytathatná.

– Lá… lá… lá…

Kétségbeesetten fordult el a csembalótól, felkapta, és darabokra szaggatta a kottalapot. A fiatal asszony ebben a pillanatban a férjére nézett, és mámorosan dúdolni kezdett egy nem ismert és soha nem hallott dallamot, amelyben a után egy csodálatos zenei mondat bontakozott ki, éppen az, amelyet Romão mester évek hosszú során át keresett, de soha nem talált meg. A mester szomorúan hallgatta, csak ingatta a fejét, és még aznap éjjel meghalt.

*

Az elbeszélés eredeti címe és megjelenési helye: Cantiga de Esponsais’Histórias Sem Data’| Obra Completa, de Machado de Assis. vol. II. Nova Aguilar, Rio de Janeiro, 1994. 

Eredeti megjelenése:  Editora Garnier, Rio de Janeiro, 1884.

Az írás a Magyar Kultúra című lapban is megjelenik.

A cikk szerzőjéről
Joaquim Maria Machado de Assis (1839-1908)

Brazil író, költő, színpadi szerző,  a brazil irodalom máig egyik legjelentősebb figurája. 1897-ben ő kezdeményezte a Brazil Irodalmi Akadémia létrehozását, amelynek első elnöke volt, és az ő nevét viseli az 1941-ben alapított Machado de Assis irodalmi díj, amely az egyik legjelentősebb irodalmi elismerés Brazíliában. 

A fordítóról
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Machado de Assis: Memoár a másvilágról
Miért szereti annyira Susan Sontag Machado de Assis Memoár a másvilágról című regényét?
Pál Ferenc (1949) | 2020.12.08.
Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései (részlet)