Luisa Valenzuela: A kulcs
Fotó: Jose Alcaide Fotografo / Shutterstock
Luisa Valenzuela: A kulcs

Az alternatív Piroska és farkasáról megismert Luisa Valenzuela újabb novellája Horváth Eszter fordításában. 

Az ember ezer halált hal. Vegyünk például engem – én szinte mindennap meghalok. Azt, hogy még egyáltalán itt lehetek, hogy elmeséljem a történetem (vagy hogy a történetem el legyen mesélve), annak köszönhetem, ami miatt oly sokszor elítéltek, és amit a mai napig a szememre vetnek. Nem titok, hogy életemet ez az erény (megtanultam így hívni, bár sokan csúnya szokásként tekintenek rá) és az az éleslátás mentette meg, melynek segítségével átlátok a szitán, sőt, tovább tudom adni azt, amit a saját bőrömön tapasztaltam.

Akkoriban minden olyan nehéz volt. Azt mondják, hogy az életemért csakis a Jóistennek tartozom hálával, és persze a fivéreimnek, akiket minden bizonnyal maga a Jóisten küldött, hogy szabadítsanak meg a szörnyetegtől.

Kezdettől fogva ezt hajtogatták. Nekem semmiféle érdemet nem tulajdonítottak, épp ellenkezőleg.

Már más időket élünk, és még ha a többség igyekszik is lejáratni, valamit csak jól csináltam, hogy sikerült megérnem a huszadik század végét – ismétlem magamban újra és újra.

Olyan jó azért mégsem lehetsz, ha éppen Argentínában kötöttél ki, a világnak ezen a félreeső szegletén, mondják a megkeseredettek (általában argentinok).

De még ilyen körülmények között is becsületesen keresem a kenyerem, elég a velem született képességekre támaszkodnom. Erre sajnos folyton emlékeztetnem kell magam, mert sokszor olyannyira lebecsülnek, hogy el-elszáll az önbizalmam – nekem, aki egyébként olyan jól tud erőt meríteni a saját hibáiból.

A szemináriumokon leginkább arról ejtek szót, hogyan engedjük el a fülünk mellett a rosszakarók bíráló megjegyzéseit. Persze ehhez erősnek kell lenni, de ha nekem sikerült – és akkoriban csak egy ártatlan fiatal lány voltam, anyuci elkényeztetett kislánya, akit tejben-vajban fürösztöttek, és hosszú, fehér csipkével szegett szoknyákba öltöztettek –, másoknak is sikerülhet. Főként ezekben az időkben, amik mindenkit harca edzenek.

Szemináriumaimat egészen népes közönségnek tartom, többségében nőknek, ahogy ez a női témáknál lenni szokott. De legalább már elmondhatom, hogy tömegeket vonzok – úgy érzem, valóban szükség van rám. Ahogy az elején mondtam, az ember ezer halált hal, én pedig már vagy ezerszer ezer halálon is túl vagyok; a történetem minden újabb változatával meghalok még egy kicsit, vagy éppen máshogyan halok meg.

Persze el kell ismernem, hogy a kezdetektől fogva szerencsém volt, még az úgynevezett „hibám” ellenére is – így hivatkozott rá egy bizonyos Perrault (nyugodjék békében), amikor elsőként mesélte el a történetem.

Ma már én mesélem el a saját történetem.

Akkoriban még csak egy aranyos kislány voltam, édes, mint a méz; szinte még ott volt a tojáshéj a fenekemen, amikor hozzáadtak ahhoz a hatalmas és befolyásos emberhez. Azt mondják, én választottam uramnak, pedig olyan goromba volt, a szakálla meg furcsa színben pompázott… talán megsajnáltam: úgy tűnt, hogy senki sem szereti őt.

Tény, hogy a kisujját sem mozdította azért, hogy megszerettesse magát bárkivel. Talán ezért is sajnáltam meg egy kicsit.

Ezt a kényes témát nem érintem a szemináriumokon. Nem érthetem a szerelmet, mivel éppen csak súroltam az ujjam hegyével. A másik dologhoz viszont nagyon is értek, mondhatni szakértője vagyok – talán pont ezért kerül el a szerelem, és ezért menekülnek előlem a férfiak, évszázadok óta csak menekülnek előlem, mert erénnyé változtattam a bűnt, és ez bizony megbocsáthatatlan.

A férfiak azok, akik szerint bűnt követünk el. Ez amolyan női dolog, mondják (bár ebbe inkább ne menjünk bele, manapság elég szakember foglalkozik a témával).

Maradjunk annyiban, hogy szeretném, ha – ahogy a világnak ezen a szegletén mondjuk – fordulna a kocka; ha új szemszögből látnák a dolgokat.

Mint mondtam, mindig is egy olyan hibát vetettek a szememre, ami – bár kezdetben úgy tűnt, hogy a vesztemet okozza majd – végül megmentette az életemet. Egy olyan „jellemhibát”, amit hatalmas erőfeszítések, sok fájdalom és áldozat révén megtanultam az életem árán is megvédeni.

Erről viszont igenis szót ejtek az önreflexiós csoportjaim gyűlésein és a szemináriumokon, na meg persze a hétvégi workshopokon is.

A workshopokat szeretem a legjobban. Nemes egyszerűséggel vezetem le őket, a jól bevált módszerem szerint, mely így szól:

Péntek este az első találkozás során egyszerűen csak elmesélem a történetem. Ismertetem az évszázadok során keletkezett megannyi változatot, és tisztázom, hogy természetesen az eredeti az igaz: nagyon fiatalon mentem férjhez, mondhatni, csapdát állítottak nekem, én meg – ha innen nézzük a dolgokat – belesétáltam, aztán megmenekültem, talán azért, hogy ezáltal minden nőt megmentsek egy kicsit.

Az este vége felé a pillanatnyi ihlettől függően még félelmetesebbnek írom le azt a szörnyeteg volt férjemet, a szakállát pedig rémisztő színekre festem. De nem hiszem, hogy túlzásokba esnék, még akkor sem, amikor a hatalmas vagyonáról beszélek.

Nem a vagyonának köszönhetem, hogy eljutottam idáig, hanem annak a bizonyos tehetségnek, ami miatt annyian bírálnak. A férjem vagyonát, melyet természetesen én örököltem meg, szétosztottam a legközelebbi hozzátartozóim és a szegények között. A kastélyt meghagytam múzeumnak, bár tudtam, hogy senki sem fogja gondját viselni, és előbb-utóbb összedől majd – így is történt. Nem is baj, nem akartam jobban bemocskolni a kezem, inkább éheztem. Több száz évembe telt, mire sikerült kellően megértenem a dolgokat ahhoz, hogy a mostani (divatos kifejezéssel élve) attitűdformáló tevékenységemet végezhessem.

Pénteken tehát csak egyfajta bevezetést adok, de ez pont elég felkészítést és motivációt szolgáltat a résztvevőknek a hétvége során rájuk váró feladatokhoz.

A szombat reggelt légző- és relaxációs gyakorlatokkal indítjuk (még azokból az időkből, amikor Kaliforniában vezettem kurzusokat), majd felolvasom nekik, hogy az a bizonyos Perrault milyen tanulságot vont le a történetemből az 1600-as évek végén:

„Bár meglehetősen csábító, a kíváncsiság sokszor nagy fájdalmat okoz; ezt naponta ezer meg ezer példa támasztja alá. Nem akarom megsérteni a szebbik nemet, de ez bizony egy tovatűnő gyönyör. Amint belekóstolnak, már odébb is illan, cserébe viszont mindig túl nagy árat kell fizetni.”

Az áldott kíváncsiság még hogy egy tovatűnő gyönyör! – ismétlem ilyenkor felháborodottan, mivel felháborodottságom az évszázadok alatt mit sem csillapodott. Tovatűnő gyönyör lenne a kíváncsiság, mely megmentette az életemet, amikor az uram elutazott, engem pedig otthagyott a hatalmas kulcscsomóval, és rajta a legkisebb kulccsal, melynek használatát kerek-perec megtiltotta? A kíváncsiság, mely arra ösztönzött, hogy felfedjem a kulcsra zárt szoba titkát?

Hát senkiben nem merül fel a kérdés, hogy milyen sors várt volna rám abban a kastélyban, melynek egyik szobájában kampóra akasztva lógtak a női holttestek a falon? Hogy mi történt volna velem, ha ott maradok azzal a férfival, aki valaha ezen nők tulajdon férje volt, és aki minden bizonnyal saját kezével végezte ki feleségeit?

A szemináriumokon mindig akad néhány nő, aki még mindig nem érti. Hány szoba volt a kastélyban, kérdezik ilyenkor, én pedig higgadtan válaszolok, mint aki nem érti a célzást, mire azt kérdezik, hogy mit árthat nekünk az az egy kulcsra zárt szoba, mikor ott van mellette sok másik, tárva-nyitva és kincsekkel tele, én pedig rájuk hagyom, mert tudom, hogy a szeminárium végére maguktól is megtalálják a választ.

Néhányan tovább erősködnek, hogy ők inkább felhagytak volna a kíváncsiskodással, inkább befogták volna a szájukat a kényelemért és jólétért cserébe.

Kényelem? – teszem fel erre a költői kérdést. – Mit számít a kényelem, mikor ott van egy kulcsra zárt szoba, aminek vérben úszik a padlója, ahol kampóra akasztva sorakoznak a kivéreztetett nők a falon, és ahol minden bizonnyal nekem is akad egy üres kampó?

Ők mind a saját kíváncsiságuknak estek áldozatául, állítják a kézikönyvek, és sokszor a workshopok résztvevői is.

Na és az első lány? – vetem fel ilyenkor, miközben igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – Vajon ő mire lehetett kíváncsi, és mit láthatott?

 Nem is sejthettem, hogy egy szörnyeteghez mentem feleségül, de a szerencse, jobban mondva a kíváncsiságom segített kiszabadulnom a fogságából, és megtörni a kört. Máskülönben, semmi kétség, én is a kör részévé váltam volna. A titkos szoba puszta létezése ellehetetlenítette a kastélyban az életet.

Ezen a ponton mindig heves vita alakul ki. Én csak bemutatom a választási lehetőségeket, aztán közösen ízlelgetjük és boncolgatjuk őket, majd átadjuk magunkat néhány igazán női tevékenységnek: szelencéket nyitogatunk, lepleket rántunk le, és miszlikbe szaggatjuk a felejtés – egyesek szerint áldásos – fátylát.

A szombati munkánk lezárásaként még egyszer felhozom a kulcs témáját; akárcsak a férjem, aki egy szép napon a kezembe nyomott egy hatalmas kulcscsomót hatalmas kulcsokkal, én is adok a résztvevőknek egy hatalmas, képzeletbeli kulcscsomót, amit hazavihetnek magukkal, hogy aztán a kulcsokkal térjenek nyugovóra, és a kulcsokkal álmodjanak, és hogy a hatalmas kulcsok között, melyeket szabadon használhatnak, megtalálják az apró, tilalmakkal övezett aranykulcsot, majd keressék meg, hogy melyik tiltott szoba ajtaját nyitja, és legfőképpen, ha eddig eljutottak, döntsék el, hogy az ajtó előtt állva mihez kezdenek: hátha fordítanak neki, vagy szembenéznek vele, akármi legyen is mögötte?

Vasárnap egész nap tapintani lehet az izgalmat. A résztvevők elmesélik a saját történetüket, a tiltott kulcsocskára persze várni kell, először a szabadon kinyitható ajtókról esik szó, ami talán kevésbé érdekes. Aztán egyikük összeszedi a bátorságát, mire egyesével mindenki elkezdi felfedni a saját kis aranykulcsát, melyet szinte mindig vér borít.

Néha még jómagam is megrettenek. Gyakran kerülnek a felszínre váratlan halálesetek, de legalábbis a félelem állandó tényezője a történeteknek. Az aranykulcs – ahogy egykor velem történt, és történik ma is mindenkivel, aki használni meri – a földre esik, és örökre bemocskolódik, örökre megpecsételődik, méghozzá vérrel. Amikor mindez velem történt, mindent megpróbáltam, hogy lemossam a vért, és elrejtsem a férjuram elől az engedetlenségemet – próbáltam lúgot, forró vizet, ecetet és a kastély borospincéjében rejlő töményebbnél töményebb szeszeket. Még homokkővel is megpróbáltam lecsiszolni, de hiába. Ez a vérfolt bizony örökre szól. Mindent megtettem, hogy tisztára mossam azt az aranykulcsocskát, amit annyi intelem kíséretében bíztak rám, és minden egyes nő, akit csak megismertem a workshopokon, szintén megpróbálta a lehetetlent: lemosni a kulcsot és eltitkolni, hogy áthágta a szabályokat. „Ezt a kulcsot tilos használni!” – adom ki szombatonként a végzetes parancsot, persze előtte alaposan felkeltem az érdeklődésüket. Ezt a kulcsot tilos használni... de ők tudják, hogy igen, muszáj lesz mégis használni, bár nem akarják megfizetni az árát. Így aztán inkább tovább tisztogatják, vagy éppen megpróbálják elveszíteni, esetleg elrejtik előlem, vagy letagadják, hogy használták volna, mert félnek a megtorlástól.

A nők mindenhol egyformák. Kivéve ezt az egyet ma Buenos Airesben, ezt a mérhetetlenül higgadt nőt fehér kendővel a fején. Olyan magasra nyújtja a kezét, hogy karja árbócként mered az égnek, s kezében a kulcsra tapadt vér fényesebben ragyog, mint maga a kulcs. Büszkén mutatja a többieknek, bár büszkesége szomorúsággal vegyül, én pedig megtapsolom, miközben egy könnycsepp gördül le az arcomon.

– Sok a hozzám hasonló nő errefelé. Van, aki őrültnek tart minket, pedig már bebizonyosodott, hogy nem mi vagyunk az őrültek – mondja a fehér fejkendős nő.

Én pedig csak tapsolok, és megkönnyebbülten felnevetek: célba ért az üzenetem.

Az én Kékszakáll uram pedig minden bizonnyal forog a sírjában.

A cikk szerzőjéről
Luisa Valenzuela (1938)

Carlos Fuentes-díjas argentin író, novellista, újságíró. 

A fordítóról
Horváth Eszter (1994)

Műfordító. A PPKE fordító- és tolmács mesterszakán végzett, angolból és spanyolból fordít.

Kapcsolódó
Luisa Valenzuela: Furcsa dolgok történnek itt
Luisa Valenzuela: Tangó
Luisa Valenzuela: Ha ez itt az élet, akkor én vagyok Piroska a meséből
Argentin írónő busóálarcban (Luisa Valenzueláról)
Bakucz Dóra (1977) | 2022.10.26.
Luisa Valenzuela: Vándorénekesek