A dubás ember azt mondja, hogy január elseje tökéletes nap a költözésre. Mert az utcák üresek, az autóval akárhol lehúzódhat, csak bekapcsolja az elakadásjelzőt, még a motort sem kell leállítania.

– Hányszor fordulunk? – kérdezte. – Szerintem minden befér egyszerre az autóba – feleltem.

Tíz óra, felöltözve várom, állig begombolt kabátban.

– Nincs valami pasid, aki segíthetne? – kérdezte Ursu egy hete, amikor elterveztük ezt az egészet.

Mondtam, hogy nincs.

– Nem baj, megoldjuk. És ingyen. Mármint nekem nem kell semmit adj. Aztán a kocsival… meglátod, hogy intézed.

– De nem azt mondta, hogy nem kell fizetnem a költözésért? Én meg odaadom előre a kéthavi bért.

– Igen, jó, jó… így csináljuk. Ahogy alakul, meglátod.

– Elveszi minden pénzemet az ünnepek előtt. Ingyen van, vagy nincs? Mert ha nincs ingyen, nem költözöm sehova, és kész.

Legalább ennyit tanultam én is Lilianától, a főnöknőtől. Hogy leordítsam mások fejét.

Ha felmondok itt, egész bőröndöm lesz tele a valóságról szerzett ismeretekkel, amiket magammal vihetek.

Mást nem is. Mert úgy, mint Liliana, nem valami gyakran húzom ki magam.

Segíthetett volna Otilia és a haverja, Coco, akibe homályosan szerelmes, csakhogy ő meleg. De nem akartam egyiküket sem felkölteni. Habár Otilia magától is felébredt nyolckor, reflexből.

Tegnap este a Controlban voltunk szilveszterezni. Nem vettünk jegyet a kicsi terembe, ahol a hidegtálak meg az italok voltak, az túl sokba került, csak a nagy terembe szóló belépőt, ahol a zene szólt. Tizenegy utánra annyian összegyűltek, hogy nem volt helyem felemelni a sörösüveget a számig. Senki nem kapcsolt, hogy már éjfél van. Mindenki arra figyelt, hogy egyáltalán levegőt kapjon. Kintről még többen érkeztek, nem tudva, micsoda borzalom várja őket bent. Éjfél után tíz perccel vettük észre, hogy már új év van, de mindketten túl kimerültek voltunk a jókívánságokhoz meg a puszikhoz, és amúgy is idegenek furakodtak közénk. Otilia arról ábrándozott, hogy hajnal felé majd hazavisz valami jó csávót, de jeleztem neki, hogy ki akarok menni, és nagy nehezen ő is kivergődött utánam. Fél órába telt átmenni a termen a kijáratig. És vagy negyven percet álltunk sorba a ruhatárnál, hogy kivegyük a kabátunkat.

– Jobban jártunk volna, ha az utcáról nézzük a tűzijátékot.

– Az fix.

– Mi legyen?

– Tudja a csoda.

– Én megyek haza.

– Jó.

– Jövőre juttasd eszembe, hogy ne jöjjünk.

– Jó.

– Boldog új évet.

– Jó éjt.

Mekkora disznóság ez a szilveszteri mulatozás is.

A dubás ember felhív, le kell mennem kinyitni, mert a kaputelefon nem működik.

Mire leérek, látom, hogy már talált egy jókora követ, belép, és kitámasztja vele az ajtót, hogy nyitva maradjon.

– Nincs valakije, aki segíthetne cipekedni? – kérdezi.

– Csak én vagyok – mondom. – Megoldjuk.

A lakást elárasztják a csomagok. Nincsen sok bútorom, csak két polc, egy asztal és egy szék, de egész hegynyi más holmi. Egész hegynyi könyv.

– Antikváriumot nyit? – nevet a sofőr.

– Hogyhogy antikváriumot? Nem látja, hogy ezek újak?

Mást nem is mondok neki, csak ezt, meg ilyen utasításokat: majd én leviszem, megtartom az ajtót, óvatosan, mert az törékeny.

Miután elmegy, és egy új csomagheggyel ott hagy az új helyen, levágódom a kanapéra, és körülnézek. Olyan vagyok, mint Ádám a teremtés napján, amikor még minden be volt csomagolva, és nem tudta, hol kezdje. Próbálgatom a csapokat, megengedem a vizet. Begyújtom a gázt is. Az erkély továbbra is tele van választási szórólapokkal. Az internet vezetéke hosszú, bárhová elér.

Megköszönöm Istennek, hogy létezik a Mega Image az életemben, sőt mi több, létezik nonstop Mega Image a Dristornál. Eltervezem, hogy lemérem az időt, kihasználom az alkalmat megtudni, hány perc alatt érek a metróhoz.

Jól elmúlt dél, de a város még mindig zsibbadt, nem járnak autók, a kerületi polgármesteri hivatalban pedig elfelejtették kikapcsolni az égőket a Baba Novac sugárút élő fenyőin. Az égősort találomra dobhatta fel egy elgémberedett kezű munkás, aki felkuporodott a túlságosan alacsonyra engedett darura. A kereszteződésnél nyitva van egy virágüzlet.

A metróhoz közel felfedezek egy lakóparkot, ami eddig fel sem tűnt, a neve New Town. Mediterrán hangulatú. Tiszta és világos. Két szoba hetvenezer plusz áfától. Úgy néz ki, még vannak üres lakások, a banneren azt írja, Élj stílusosan. Eszedbe ne jusson olyat venni, amit külföldiek építettek, mondta nekem Paul Dobre kollégám. Ezek nem a romániai klímára vannak tervezve. Üvegfal a padlóig az ebédlőben? Hát tudod te, mennyi egy olyat kifűteni?

Az erkélyeken narancssárga napellenző, egy-egy helyen elhagyatott nyugágyak, és ez eszembe juttatja egyrészt Spanyolországot, másrészt a tengerparti szállodákat kicsi koromból, és mindezek konvergálnak, gondolataim anyához érnek.

Szeretném, ha lenne annyi pénzem, hogy vehessek magamnak egy lakást itt, neki meg egy garzont két tömbházzal odébb, szintén New Townban, aztán unokákat szüljek neki, és hazahívjam, hogy nevelgesse őket. Hogy meg legyen elégedve arra gondolva, hogy igaza volt, amikor gyerekkoromban a végtelenségig ismételgette, hogy mindent a ragyogó jövőért teszünk, és hogy a jövő olyan hely, ahol lenni szeretnék.

Megállok az utca végén, ahová az új tömbházak nyílnak, egyik oldalról tuják tökéletes sora őrzi őket. Felnézek a mozdulatlan erkélyekre és a súlyos égre, ami fentről csüng, mintha folyni akarna belőle valami. Hirtelen felemelkedik a sorompó, és egy autó kifelé indul. Félreállok, és elszégyellem magam, amiért rajtakaptak, ahogy ott sóvárgok mások élete után. Igazából nem az életük, csak a házuk után. A garzonjuk után.

A Megában meleg van, meg George Michael, és befurakodom a folyosóra a bevásárlókocsik között, amelyekből majd feltöltik a vásárlók kifosztotta polcokat.

Ma este jön Mihai. A családjánál töltötte az ünnepeket, és útban Kolozsvár felé megáll nálam. Gondolkozom, hogy milyen ételt vegyek, és képtelen vagyok egy koherens listát összeállítani. Kenyér. Mindenképpen kenyér. És szalámi. Ő szereti a szalámit. Mindent valójában, nem válogatós. Valami, amit lehet kenyérrel enni. Valami kenhető. Megtöltöm a kosaramat üvegekkel és dobozkákkal, desszertnek mézeskalács, meg egy nagy zacskó WC-papír, amit a hónom alatt szállítok a hazafelé vezető hosszú úton. Elfelejtettem mérni az időt, de sokkal messzebb van, mint amivel Ursu ámított.

Otthon elkezdek turkálni az üveg bor után, amit tegnap vettem a pincészetben, hogy felforraljam. Ez a kedvenc téli italom. Nem tudom, hogy ő szereti-e, de inni máskor is megitta. Nehezemre esik megállapítani, hogy mit szeret és mit nem, mert ő soha nem mond sem igent, sem nemet. Belőle legfennebb azt lehet kihúzni, hogy „Elmegy…” Mindig arra vár, hogy én reagáljak először, és annak függvényében motyog ő is valamit, amitől biztonságos burokban érezheti magát.

Küld egy üzenetet: Írd meg a címet.

Megvárlak a metrónál, válaszolom.

Van GPS-em.

Ha mindenképpen a tömbházak között akar kóvályogni a GPS-szel, hát csak tessék. Érzem, ahogy felébred bennem a düh, és idomítom, azt parancsolom neki, maradj nyugton. Ülj. Lehet, hogy egyszerűen csak udvarias, és nem akar zavarni. De miután az ünnepek alatt egyetlen életjelet sem adott, nem hívott fel, semmi, most idevág egy sms-t, amiben nem kér mást, csak a címet. Mintha a Dristorról jönne. Mintha naponta találkoznánk.

Eltelik vagy háromnegyed óra, és csak nem jön. Megfordul a fejemben, hogy felhívhatnám, de elkap az idegesség, és nem tudok beszélni. Le akarom mondani az egészet, szólni neki, hogy ne is jöjjön, inkább aludjon reggelig az állomáson, mikor a vonata indul. Mi az istent csinálok itt. Mik vagyunk mi. Megbeszéltük, hogy majd a metrónál várom.

Küldök egy üzenetet: Mi a helyzet?

Nem találom az utcát. Egyszerűen nem jelenik meg. Megkérdeztem valakit.

Próbáld úgy, hogy Căpitan Nicolae Licăreț.

A „Căpitan”-nal működött a dubával is.

Becsenget, és megállapítom, hogy nem tudom kinyitni. Megnyomom a nullát, aztán sorra az összes gombot, de nem történik semmi. Le kell mennem.

A lépcsőházban a lámpák meggyúlnak, amikor elmegyek mellettük, és rögtön utánam ki is kapcsolnak, takarékosak. Leérek, és meglátom az alakja körvonalait a sötétben, az ajtón keresztül. Mintha másvalaki lenne. Utoljára négy hónapja találkoztunk.

– Szia.

– Szia.

Ez a fárasztó zavar, ami eluralkodik rajtunk minden találkozáskor, és a találkozásokon kívül is. A legapróbb gesztusoktól – megcsókoljam, vagy ne? – a legnehezebb döntésekig – mit jelentesz a számomra?

A lifttel megyünk fel, egy kicsi utazótáskája van, amivel nagyon óvatosan bánik, mert tele van csavaros üvegekkel. Az anyja adta neki.

– Csak szólok, hogy szinte semmit nem tudtam kicsomagolni – mondom, miközben kinyitom a lakás ajtaját.

Az előszoba tele van a cuccokkal, alig férünk be ketten.

– Gyere, pusziljalak meg – mondja, miután letette a táskáját.

Megpuszilja az arcomat, azután hosszan magához szorít, puhul bennem a düh, és a vállára teszem a homlokomat. Aztán kicsit eltol magától, és szájon csókol.

A kabátját egy dobozhalom tetejére teszi.

– Mikor költöztél be?

– Ma – mondom.

– Mennyi holmid van…

– Igen… Milyen volt Konstancán?

– Nem tudom. Amilyen otthon lenni szokott. Elvoltam. Ettem.

– A nővéred hogy van?

– Ott volt ő is a gyerekeivel. Jól van.

Nem ismerem a nővérét, és Konstancán sem voltam soha náluk, négy-öt éve sem, amikor Kolozsváron laktunk, és igazából együtt voltunk. Amikor Bukarestbe jöttem, anya azt mondta, hogy új hely, új szerencse, ami hülyeség. Anya persze csak azt próbálta kifejezni, hogy támogatja a döntéseimet.

Helyet csinálok neki a kanapén, és odateszem a bort forrni. Turkálok a fűszeres zacskóban fahéj és ánizs után. Ha szerencsém van, még a szegfűszeget is megtalálom.

Tudja, hogy elsejére terveztem a költözést, jólesett volna, ha hamarabb jön, többet marad, és segít a csomagokkal. Nem a cipekedés miatt, hanem csak azért, hogy mellettem legyen ebben a stresszes pillanatban. Az ötödik költözés, amióta Bukarestben vagyok. A következő alkalommal, amikor ezt végig kell csinálni, már a saját lakásomba költözöm.

Mesélek a munkahelyemről, panaszkodom. Vajon milyen munkahelyet találhatnék, ami nem börtön? Várom, hogy azt mondja, hogy nem rám szabták ennek a világnak a sablonjait, vagy valami hasonlót, ő viszont arról a haverjáról beszél, aki árut pakol a polcokra egy Carrefourban.

– Gondold csak el. Elmész a WC-re, időközben arra jár öt vásárló, mire visszaérsz a polchoz, csak nézel: a faszomba, hova lett a munkám?

– Mit végzett a haverod?

– Földrajzot, biológiát… nem tudom.

Mindketten elgondolkodunk.

– Ez nem segít – mondom.

Elneveti magát, és elkezd mesélni az első munkahelyéről, még diákkorából.

Éjszakai műszakban dolgozott egy ipari csarnokban, egy ronggyal törölte a port a gépekről meg a csövekről, mert várták a németeket, akik ellenőrizni jöttek. Fejlámpával dolgozott. Az egyik kollégája hatalmas porszívót irányított, ami három motorral működött, akkora köveket szippantott fel, mint az öklöm. Félt attól a porszívótól. Amikor felmondott, azon veszekedett a főnökkel, hogy fizesse ki a ledolgozott napokat. Valójában erre emlékszik a munkahelyről. Hogy először veszekedett egy főnökkel.

– Mennyi ideig dolgoztál náluk? – kérdezem.

– Két hétig.

Mindketten elnevetjük magunkat, és feléje húzódom.

– Jaj, te, egérke.

A száján az a kusza mosolya, nem tudja, hogy most viccelünk, vagy komolyak vagyunk, ő inkább viccelne.

Puszikat nyomok az egész arcára, aztán a karommal körbeölelem a tarkójánál, a mellemhez szorítom a fejét, mint egy macskát.

– Hagyd abba, te lány, megfojtasz!

– A mellemmel fojtalak meg! Milyen jobb halál kell ennél?

Most igazából nevet, de elvörösödik az arca.

Sok ősz hajszála van. És a szeme komiszul fáradt.

– Mennyire jó lenne, ha szeretnél – mondom neki.

Tudom, hogy ettől felfordul a gyomra, és azért is mondom. Meg amúgy is: igaz.

Mihez kezdjek vele?

Akkor is, amikor együtt voltunk, folyton küzdöttem, hogy ne legyek szerelmes, mert kezdettől fogva tudtam, hogy fel fog szívódni a ködben, én meg ott maradok, és verhetem a fejemet a falba. És pont ezt is csinálta, rendszeresen eltűnt a ködben, míg egyszer több időre is lelépett, én meg nem bírtam tovább, és azt mondtam: ennyi, mi ez? Mit keresek itt?

A kanapén ülünk, a boros csuprok üresek. A forralt bortól sajnos nem lehet berúgni, azt kívánom, bárcsak részeg lennék, hogy elzsibbadjanak az érzékeim. Egész életemre.

– Most mit csinálunk? – kérdezi, ha azt látja, hogy nem történik semmi.

Azt várja, hogy megmondjam neki: „most szeretkezni fogunk”. Hogy én mondjam meg, mit kell tennie.

– Azt csinálsz velem, amit akarsz – válaszolom, és rejtélyesen nevetek.

– Bent hagytad a gonosz szellemeket a lakásban… pech – mondja ő, közelebb hajol, és belecsókol a fülembe, amit undorítónak találok, utálom, és csodálkozom rajta, hogy már nem tudja ezt rólam, időről időre emlékeztetnem kell rá, hogy mit nem szeretek. – Először elmegyek zuhanyozni – mondja – adsz egy törülközőt?

Ránézek a csomaghegyre, próbálom felidézni, hogy hol lehet, mintha a legnagyobb bőröndbe tettem volna.

– Mindjárt. Menj csak be, és majd viszek, ha találok.

Bemegy a fürdőbe, a törülközők nincsenek a bőröndben, sem a piros hátizsákban, sem az ágyneműs és pokrócos zsákokban, a közepes bőröndben vannak, kiveszek egyet, és megyek, hogy bevigyem neki. Az előszobában, mielőtt kinyitnám a fürdőajtót, észreveszem a kicsi utazótáskáját, amit gondosan elhelyezett egy sarokban. Biztos van a sok üveg között olyasmi, amit jobb lenne a hűtőbe tenni, de ő hallgat róla, mint a sír. Talán fél, hogy kérek majd valamiből, hogy meg akarom kóstolni. Nem, miért vagyok ilyen bonyolult? Miért vagyok nehezen szerethető? Hagyd már a csodába az anyja üvegeit.

– Megtaláltam – mondom, és lassan rányitom az ajtót, ő meg kidugja a kezét a műanyag függöny mögül, és felém nyújtja.