Kedves Olvasó! Egy temetőben találkoztam ezzel az emberrel. Nem igyekeztem vele szóba elegyedni, mégis rögtön felhívta magára a figyelmemet. Leültem mellé a padra, és megkérdeztem:

– Zavarok?

Így kezdődött.

– Egyáltalán nem zavar – válaszolta, és helyet csinált nekem. – Úgyis csak ülök itt, és figyelem ezt az élettelen vagyont. – A sírokra mutatott.

A Krisztus temetőben voltunk.

Ahogy megvirradt, egyre nagyobb lett odafent az élet, sorra érkeztek a kőművesek és a munkások, az öreg őr már a bódéjában ült, és újságot olvasott. Itt-ott fekete ruhás nőket lehetett látni, ahogy virágot ültetnek, locsolnak, vagy a megnőtt füvet nyírják. A madarak pedig hangosan csiripeltek a hatalmas gesztenyefák között.

Nem tűnt ismerősnek. Fiatal férfi volt, magas és vállas, borotválatlan, kissé kopottas ruhában. A homlokán lévő barázdák, a tekintélyt parancsoló hangja miatt, és attól, hogy beszéd közben elgondolkodva pislogott, az ember azt mondaná rá, hogy „öreg és tapasztalt”.

– Nem idevalósi?

– Kilenc éve nem jártam itthon – válaszolta.

Hátradőlt, kinyújtotta a lábát, és végignézett a temetőn. Kabátja zsebéből német és francia újságok kandikáltak ki.

– Milyen szomorú egy olyan temetőben, mint ez itt! – mondta. – Ennyi halál egy helyen. Mennyi erőbefektetés, milyen csekély eredménnyel.

– Hogyhogy?

– Ez egy katonai temető.

– Aha, az örök béke! – gondoltam.

Ő folytatta:

– De a legszégyenletesebb dolog a halottak iránti imádat, ez a gyász.

– Jámbor haszontalanság...

Gyors mozdulatot tett, és kihúzta magát.

– Tudta, hogy egy vagyont ér az a sok gránit, amiből ezek a sírok vannak? És az a sok drága virág, amit a homokba szórnak, és a kényelmes padok, hogy legyen hol lerogyni és zokogni. Szent kőbálványok a grefsenåseni kőbányákból – egy megkövült vagyon. A temető a városnak az a része, ahol legkevésbé jellemző a csőd... Ez igencsak elgondolkodtató – folytatta. – Ha egyszer ide tették, itt is marad ez a vagyon, érinthetetlen, mert halott. Csak gondozást igényel, vagyis felügyeletet, könnyeket, homokkupacokon hervadó virágokat. Egy koszorú darabja félszáz korona is megvan.

– Szocialista! – gondoltam. – Vándor iparosinas lehet, aki külföldön járt, és megtanulta, hogyan kell a tőke ellen kiáltani – a tőke ellen!

– Maga is idegen erre? – kérdezte.

– Igen.

Aztán újra hátradőlt a padon, pislogott és gondolkodott, pislogott és gondolkodott.

Két öreg alak haladt el mellettünk, mindkettő bottal járt, görnyedten, áhítatosan lépkedtek, egymásnak suttogva – talán szülők, akik egy sírhoz tartanak. Széllökés támadt, port és hervadt virágfoszlányokat kavart fel, és megzizegtette az ösvényekre hullott száraz leveleket.

– Látja – kérdezte hirtelen, anélkül, hogy változtatott volna a testhelyzetén, csak a tekintetét mozgatva –, látja azt a hölgyet, aki felénk tart? Figyelje meg, ahogy elhalad mellettünk.

Ennél könnyebbet nem is kérhetett volna. A nő fekete ruhája valósággal súrolt bennünket, fátyla pedig meglegyintette a kalapunkat. Virágot cipelő kislány követte, mögötte pedig egy nő haladt gereblyével és locsolókannával. Mindhárman eltűntek a kanyarban a Krisztus temető alsó része felé.

– Nos? – kérdezte.

– Nos?

– Nem vett észre semmit?

– Semmi szokatlant. Ránk nézett.

– Már megbocsásson, de rám nézett. Ön mosolyog, és meg akartak nyugtatni, hogy nem lehet vita köztünk erről a dologról. A helyzet az, hogy néhány napja elment mellettem. Itt ültem, és a sírásóval beszélgettem, próbáltam egy kis kételyt csepegtetni belé azzal a tiszteletteljességgel szemben, ahogy kezeli...

– Miért?

– Mert a földet túrja, a belőle élő élőlények mérhetetlen kárára.

– Szegény tévelygő szabadgondolkodó – gondoltam magamban; tán Isten igéje tiltja, hogy a holttesteket ne a földbe temessék? Most már kezd untatni, gondoltam.

– Itt ültem, és a sírásóval beszélgettem. Kár, mondtam. Ekkor haladt el mellettem a hölgy, meghallotta a szavaimat, és rám nézett. Bűnről beszéltem egy szent helyen. Egyébként észrevette azt az öregasszonyt a locsolókannával és a gereblyével a törődött kezében? És a hátát, hogy milyen görbe volt? Ez a teremtett lélek szó szerint elhasználta magát azért való törekvésében, hogy feltúrja és tönkretegye a földet, az élet forrását. De látta: három lépéssel haladt a nemes hölgy mögött, aki gyászolni ment egy sírhoz. Vagy nem is így volt. Látta, mit cipelt a kislány?

– Virágokat.

– Kaméliákat. Rózsákat. Látta? Szálanként egy korona. Szép virágok, de kényes az életük; ha egy kicsit is kisüt a nap, elpusztulnak. Négy nap múlva átdobják őket a kerítésen, a kertészetbe odalent, aztán újakkal pótolják őket.

Ezt válaszoltam ennek a szabadgondolkodónak:

– A piramisok drágábbak voltak! – Nem azt a hatást váltotta ki, amire számítottam. Úgy tűnt, mintha már hallotta volna ezt az ellenvetést.

– Akkoriban nem volt  szükség ennyi sírra – felelte. – Egyiptom volt a rómaiak gabonatára, a világ akkor még nem volt olyan zsúfolt. Van valamelyes benyomásom arról, hogy most milyen szűkös. Nem én személyesen tapasztaltam, hanem valaki más; csak azt tudom, hogy a sivatagi piramis egy dolog, egy jól karbantartott, modern sír egy másik. Nézzenek csak körül! Sírok százai, nagy összegeket érő műemlékek, gránitkeretek Grefsenåsenből, 3,60 korona rőfje, gyeptégla Ekebergből négyzetméterenként 2,50 koronáért. Nem is szólva a feliratokról és az emlékművek kidolgozottságáról, legyen csiszolt vagy érdes, faragott vagy hasított, vörös, fehér és zöld; de nézze csak ezt a rengeteg gyeptéglát! Beszéltem erről a sírásóval; túl nagy volt a forgalom, és szinte lehetetlen gyeptéglát beszerezni. Csak arra kérem, hogy gondolja végig, mi a gyep a földön: az élet.

Ellenvetettem, hogy az életet nem lehet és nem is szabad teljesen megfosztani az eszmeiségtől. Bizonyára van valami etikai jelentősége annak, hogy az emberek lemondanak egy kis fűről a szeretett halottaikért. Ezt mellesleg a mai napig így gondolom.

– Látja – mondta hevesen a férfi –, családok élhetnének, gyerekek nevelkedhetnének, roncsokat lehetne megmenteni a pusztulástól abból, amit itt fent naponta elpazarolnak. Tudom, hogy az a fiatalasszony odalent most annyi kaméliát ültet, amiből két gyerekruhát lehetne venni a bazárban. Ha a bánat tehetős, akkor ínyenc lesz belőle.

Minden bizonnyal szocialista volt, sőt talán még anarchista is, aki élvezi, hogy komoly dolgokat is a feje tetejére tud állítani. Egyre kevesebb érdeklődéssel hallgattam.

De ő kitartott:

– Amott ül az az ember, ő az őr. Tudod, mi a dolga, azon kívül, hogy betűzgeti az újságját? Neki kell őriznie a sírokat. Hogy a halottkultuszban rend legyen. Amikor ideértem, mondtam neki, hogy ha észrevenném, hogy egy gyerek virágot lop tankönyvekre, ha meglátnék egy sovány, rémült kislányt, ahogy elcsen egy kaméliát, hogy legyen pénze ennivalóra, nem jelenteném fel, hanem segítenék neki. – Ezt nevezem bűnnek – felelte az öreg őr. – Bűnnek – ismételte. Ha egy éhes ember megállítja magát egy nap az utcán, és megkérdezi, mennyi az idő, maga előveszi az óráját – csak figyelje a szemét! Kikapja az órát a kezéből, és elfut. Ezután két lehetősége van. Vagy bejelenti a rablást, és pár nap múlva visszakapja az órát, ami egy zálogházból kerül elő; ilyenkor huszonnégy órán belül meglesz a tettes is. Vagy hallgat. Ez a másik lehetőség. Hogy hallgat.... Az az igazság, hogy kicsit fáradt vagyok, mert egész éjjel ébren voltam.

– Valóban? Nos, elszaladt az idő. Nekem is dolgom van.

Felálltam, hogy induljak.

A férfi a tenger és a rakpart felé mutatott.

– Végigjártam odalent a sikátorokat, hogy kiderítsem, hogyan alszanak éjszaka a rászorulók és a nélkülözők. De figyeljen csak! Olyan különös dolgok történnek:

Egy este, kilenc évvel ezelőtt itt ültem ezen a helyen – sőt, azt hiszem, ugyanezen a padon –, amikor valami olyasmi történt, amit nem tudok kiverni a fejemből. Későre járt már, a látogatók hazamentek; egy kőfaragó feküdt hason amott egy márványtáblán, és betűket vésett rá, végül befejezte a munkáját; felhúzta az ingét, zsebre tette a szerszámait, és elment. Feltámadt a szél, csak úgy cibálta a gesztenyefákat, és egy magas vaskereszt, amely a közelben állt – azóta valószínűleg eltűnt – kissé megingott a szélben. Én is begombolkoztam, és már éppen indultam volna, mikor a sírásó bukkant fel odalent a kanyarban, kabát nélkül, fedetlen fővel, és kutyafuttában megkérdezte, nem járt-e erre egy sárga ruhás, iskolatáskás kislány.

– Nem emlékeztem, hogy láttam volna. Miért, mi történt?

– Virágot lopott – közölte a sírásó, és sietett tovább.

Csendben ültem itt, és vártam, amíg vissza nem tért.

– Megtalálta a lányt?

– Nem. De bezártam a kaput.

Valóságos hajtóvadászat kell ide, mert a kislány biztosan még mindig a temetőben volt, ideje komolyan venni a dolgot. Ez már a harmadik lopás volt aznap. Iskolások, ügyes kislányok tették, akik tudták, hogy bűnt követnek el. Hogy minek? Hogy eladják, csokrokat készítenek, és pénzért árulják. Bizony, ezek nem jó gyerekek!

Követtem a sírásót lefelé, és egy darabig segítettem keresni a kicsit. De jól elbújt. Csatlakozott hozzánk az őr is, így már hárman kerestük, de nem találtuk. Kezdett alkonyodni, így hát feladtuk a keresést.

– Hol van a megrabolt sír?

– Ott. Ráadásul egy gyermek sírja. Micsoda látvány!

Odamentem. Ekkor döbbentem rá, hogy már láttam ezt a sírt; nagyon jól ismertem a halott kislányt, aznap délelőtt volt a temetés. A virágok eltűntek, azok sem voltak sehol, amiket én hoztam.

– Folytassuk a keresést – mondtam a többieknek. – Ez gyalázatos!

A sírásónak igazából semmi köze nem volt ehhez, de az ügy érdekében velünk tartott. Újra keresni kezdtük, mind a hárman. Odalent a kanyarban egyszer csak egy kis alakot pillantottam meg, egy kislányt, aki a földön guggolva ült With dandárorvos nagy, csiszolt sírköve mögött, és engem bámult. Egészen össze volt kuporodva, a nyakát behúzva.

Mégis felismertem. A halott lány húga volt.

– Kicsikém, hogyhogy itt ülsz ilyen későn? – kérdeztem.

Nem válaszolt, és nem mozdult. Felsegítettem, megfogtam az iskolatáskáját, és mondtam, hogy menjünk haza. A kis Hanna nem akarná, hogy ilyen későn itt ülj a kedvéért, mondtam.

Velem tartott. Beszéltem hozzá.

– Tudod, hogy egy rossz kislány ellopta a virágokat Hanna sírjáról? Egy sárga ruhás kislány, láttad őt? Majd később megtaláljuk.

Ő még mindig szótlanul követett engem.

– Megvan! – kiáltotta egyszeriben a sírásó. – Ott a tolvaj!

– Micsoda?

– Micsoda? A kezét fogja.

Kénytelen voltam mosolyogni.

– Nem, téved. Ez nem a tolvaj. Ez annak a kishúga, akit ma temettek el. Elina a neve, ismerem.

De a sírásó nagyon biztos volt a dolgában. Az őr is felismerte, főleg az álla egyik oldalán lévő piros sebhelyről. Virágot lopott a nővére sírjáról, és szegény még egy szót sem tudott a mentségére felhozni.

Arra kérem, most jól figyeljen: régóta ismertem ezt a két nővért, sokáig ugyanabban a szegényes hátsó udvarban laktunk, és gyakran játszottak az ablakom alatt. Néha-néha civakodtak ugyan, összeverekedtek, de jó kislányok voltak, és másokkal szemben kiálltak egymásért. Ezt nem volt kitől tanulniuk, az anyjuk ugyanis rossz nő volt, alig volt otthon, az apjukat pedig soha nem ismerték – valószínűleg nem is ugyanaz volt az apa. Ez a két gyerek egy kis kamrában húzta meg magát, ami alig volt nagyobb, mint amott az a sírkő, és mivel a szobám éppen az övékkel szemben volt, gyakran álltam az ablakban, és benéztem hozzájuk. Hanna volt a határozottabb. Néhány évvel ő volt az idősebb, és sok tekintetben úgy gondolkodott, mint egy felnőtt. Mindig ő volt az, aki elővette a bádogedényt, ha egy szelet kenyeret akartak enni, és nyáron, amikor meleg volt az udvaron, Hannának támadt az a jó ötlete, hogy egy régi újságpapírt ragasszon az ablakba, hogy ne tűzzön be a nap. Időnként azt is észrevettem, hogy iskola előtt kikérdezi a húgától a házi feladatát. Hanna koravén gyerek volt, de rövid élet jutott neki.

– Nézzük meg a táskát – javasolta a sírásó.

És valóban, benne voltak a virágok. Még azt a két-három szálat is felismertem, ami az enyém volt.

Mit is mondhatnék? Ott állt ez a bűnös kislány, szúrós tekintettel nézett ránk. Megráztam és faggattam, de ő csak hallgatott. Aztán a sírásó a rendőrséget emlegette, és elvezette a lányt.

Fent a kapuban rájöhetett, hogy mi történik, és kifakadt:

– Ne! Hová visznek?

A sírásó válaszolt:

– Az őrsre.

– Nem loptam el őket – mondta a lány.

Hogyhogy nem lopta el a virágokat? Hisz a táskájában voltak, mindannyian láttuk, mégis rettegve ismételgette, hogy nem lopta el.

A kapualjban a kis Elina ruhájának ujja beleakadt a zárba, és majdnem leszakadt. A ruha alól kivillant a lány vézna karja.

Követtem őket az őrsre. Ott felvették a vallomásokat; de ha jól tudom, Elinával nem lett semmi. Én pedig nem találkoztam vele többet, mert elutaztam, és kilenc évig távol voltam.

De most már jobban átlátom a dolgot. Teljesen helytelenül viselkedtünk. Természetesen nem követett el lopást, bár ellopta a virágokat. Azt mondom: Miért ne? Hallottak már ekkora tévedést? Tönkretettük a lányt; mégsem ítélkezhet felettünk semmilyen bíró. Mi csak elkaptuk, és az igazságszolgáltatásra bíztuk. Elárulom, hogy újra találkoztam Elinával, és magát is el tudom vinni hozzá.

Szünetet tartott.

– Ha most már érti, amit mondani akarok, akkor figyeljen rám! Nos, mondta a beteg gyermek, ha meghalok, valószínűleg hoznak virágot, nyilván jó sokat, mert a tanító néni valószínűleg küld majd egy csokrot, a jó Bendiche asszony pedig talán egy egész koszorút.

Ez a beteg kislány olyan bölcs, mint egy öregasszony; az élet túlságosan is megedzette, a betegség pedig hihetetlenül kiélezte a gondolkodását. Mikor ő beszél, a többiek hallgatnak, a húga igyekszik felfogni a szavait. Egyedül élnek, az anyjuk soha nincs otthon; de nem halnak éhen, mert néha-néha jön egy kis ennivaló Bendiche asszonytól. A testvérek most már soha nem veszekednek; réges-régen nem civakodtak, és a játék közbeni marakodást mindketten elfelejtették.

De a virágok nem olyan csudálatos dolgok, hogy ne hervadnának el – folytatja a beteg. És minek az elszáradt virág a sírra. A halott ember nem láthatja őket, és meleget sem adnak. Elina talán még emlékszik arra a cipőre, amit egyszer a bazárban láttak? Jó meleg cipő volt!

Elina emlékezett a cipőre. És hogy megmutassa a nővérének, milyen ügyes, részletesen mesélt neki a cipőről.

Hamarosan beköszönt a tél. Akkor húz majd a padló itt az ablak mellett, és a mosórongy mereven ráfagy amott a szögre. De Elinának lehetne egy pár jó cipője.

A két nővér egymásra nézett. Elina nem volt olyan ostoba, hogy ezt elhiggye.

Pedig elvihetné, és eladhatná a virágokat. Miért is ne? Vasárnaponként annyian sétálnak az utcán, akik virágot akarnak venni. Gyakran úgy utaznak vidékre, hogy virágot tűztek a gomblyukukba, és sokszor lehetett látni taxiban ülő urakat virággal a gomblyukban. Ők biztos megveszik a virágokat.

Elina megkérdezte, hogy vehet-e egy kis kalapot is.

Persze, ha marad rá pénz. De előbb a cipőt kell megvennie.

Megegyeztek. Senkinek sincs köze hozzá, két gyerek tervelte ki az egészet. Az a fő, hogy Elina még aznap este elvigye a virágokat, nehogy elhervadjanak.

Hány éves lehetett ez a beteg kislány? Tizenkettő, tizenhárom, azt hiszem. Nem mindig a kor a lényeg. Volt egy húgom, aki ilyen fiatalon megtanult görögül.

De Elina nem úszta meg a tettét. Nem kapott ugyan semmilyen büntetést, a rendőrség csak egy kis ártatlan félelmet ültetett belé, úgyhogy olcsón megúszta. Aztán a tanárnő gondoskodott róla. Vigyázni egy gyerekre azt jelenti, hogy megbélyegezni, próbára tenni, a szeme sarkából figyelni. Elinát mindig behívta magához a szünetben: Kicsi Elina, kérlek, várj egy pillanatot, beszélni akarok veled! Aztán szeretettel, de határozottan megdorgálta a lányt, ha kellett, ha nem, felhánytorgatta neki a dolgot, azzal, hogy kérjen bocsánatot Istentől.

Erre a lány megtörik.

Elina ellustul, mosdatlan arccal jelenik meg, otthon felejti a könyveit. Mindenhol gyanakvó, fürkész szemek figyelik. Megszokja, hogy kerülje a tanár tekintetét, hogy ne kelljen az emberek arcába néznie. Gyors, lopott pillantásokat vet ide-oda, amelyek alattomos arckifejezést kölcsönöznek neki. Aztán egy nap konfirmál, a pap kioktatja, hogy vétkezett egy fontos parancsolat ellen. Az egész környéknek megvan a véleménye arról, hogy milyen jövő vár rá. Erre otthagyja azt a környéket, a kis szobát. A város fölött süt a nap, az emberek virággal a gomblyukukban andalognak az utcákon, ő maga is taxival utazik vidékre...

Tegnap este viszontláttam őt. Odalent lakik. Egy kapualjban állt, és felém suttogott. Nem térhetett ki előlem, hallottam a hangját, és felismertem a vörös sebhelyet. De istenem, milyen kövér lett!

– Gyere ide, én vagyok az – mondta.

– Nahát, tényleg ismerjük egymást – válaszoltam. – De nagyra nőttél, Elina.

Nagyra nőtt? Miféle beszéd ez? Nem volt ideje tereferélni. Ha nem akarok bejönni, ne ácsorogjak ott, hogy elijesszek másokat.

Mondtam a nevem, emlékeztettem a hátsó udvarra, a kis Hannára, mindenre, amit tudtam róla. – Menjünk be, és beszélgessünk egy kicsit – javasoltam.

Amikor beértünk, megkérdezte:

– Meghív egy italra?

Ilyen volt.

– Képzelje el, ha Hanna most itt lenne! Akkor megint együtt ülnénk, mi hárman, és beszélgetnénk erről-arról.

Elina felkacagott.

– Miről beszél? A gyerekkorban vájkál?

– Már nem emlékszik Hannára? – kérdeztem.

Erre dühösen a földre köpött.

Hanna, Hanna! Azt hiszem, hogy még mindig gyerek? Mi ez a zagyválás itt Hannáról meg a múltról! Hozzon inkább valami innivalót, kérte.

– Az jólesne!

Felállt és kiment.

Hangokat hallottam kintről, dugópukkanást, káromkodást, apró kiáltásokat. Ajtók nyíltak és csapódtak be; néha elhangzott egy-egy parancs a felszolgálónőnek.

Elina visszajött. Le akart ülni mellém, egészen az ölembe; cigarettára is rágyújtott.

– Miért nem ülhetek melléd? – kérdezte.

– Mert nem az kell magától – válaszoltam.

– Hát fizesse ki a bort, és menjen.

Ezt feleltem:

– Üljön csak le, beszélgetünk egy kicsit. Természetesen kárpótlom önt ezért az időért. – Azzal adtam neki egy kis pénzt. Nem számoltam meg, de nem volt kevés.

Rögvest vidám és engedelmes lett, és szépen leült. De beszélgetni nem tudtunk egymással. Ha kérdeztem tőle valamit, előbb elénekelt egy dalt, vagy rágyújtott egy újabb cigarettára, mielőtt válaszolt volna. Nem akart hallani a régi időkről. A régi piszkos udvar, minek arra emlékezni! De vihetne egy pohár bort a felszolgálónőnek a folyosóra?

– Hát hogyne!

– Elárulom magának – mondta –, az az asszony az anyám. Ő szolgál ki minket, lányokat. Én ajánlottam be ide. Nagyon jól keres.

Kivitte a bort a folyosóra, és visszajött.

– Egészségedre, régi barátom! – mondta.

És megittuk a bort.

Megint az ölembe akart ülni.

– Nem kellemetlen ez itt hosszú távon? – kérdeztem.

– Kellemetlen? Dehogy. Miért nem ülhetek melléd?

– Mióta van itt?

– Nem is tudom. Mindegy. Egészségedre!

Ittunk. Újra belefogott egy hamis dalocskába, csupa zagyvaság volt, valami revüszerűség.

– Hol tanulta ezt a dalt?

– A Tivoliban.

– Gyakran jár oda?

– Igen, ha megengedhetem magamnak. De most már nem engedhetem meg magamnak. A madám ma pénzt követelt tőlem. A madám olyan sokat kér, hogy alig marad nekünk valami. Tudsz adni még egy kis pénzt?

Hála istennek volt még egy kis pénzem, amit oda tudtam adni neki.

Nem köszönte meg, szeme sem rebbent, ahogy eltette, de talán egy kis örömöt érzett belül. Azt mondta, hogy kérjek még egy üveg bort. Nyilván úgy gondolta, hogy rendesen megkopaszt.

Meghozták a bort.

De most már meg is akart mutatni engem. Be akart hívni néhány másik lányt, és őket is megkínálni a borból. Átjöttek a lányok. Rövid, keményített szoknyájuk volt, ami zizegett, ahogy mozogtak; a karjuk csupasz volt, a hajuk rövidre volt vágva.

Elina bemutatott nekik. Megjegyezte a nevemet. Elhencegett azzal, hogy sok pénzt adtam neki, hogy régi jó barátja vagyok, és hogy tőlem kérhet, amennyi pénzt csak akar, meg fogja kapni. Ez mindig is így volt. Mert ennyire gazdag vagyok.

A lányok is vidáman ittak, és egymást túlharsogva félreérthető dolgokat kiabáltak, és dalfoszlányokat gurguláztak. Elina féltékeny lett, ha egy szót is szóltam a többieknek, dühöngött, kellemetlenkedett. De pont azért beszéltem a többiekkel is, hogy Elina közlékenyebbé váljon, és hogy betekintést nyerjek a lelkiállapotába. Ez azonban nem hozta meg a várt hatást; a fejét csóválta, kitalált magának valami feladatot. Végül felkapta a kabátját, és úgy döntött, hogy kimegy.

– Elmegy? – kérdeztem.

Nem válaszolt, de fölényes arckifejezéssel hümmögött, és felvette a kalapját. Hirtelen kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, és kikiáltott:

– Gina!

Ez volt az anyja.

Jött az asszony, nehézkesen lépkedve, széles papucsát húzva, kopogott, belépett, és megállt az ajtóban.

– Mondtam, hogy mindennap töröld le a port a komódról! – közölte Elina tekintélyt parancsolóan. – Micsoda rendetlenség ez! Nálam így nem takaríthatsz, ugye megértetted? És azokat a fényképeket is mindennap le kell törölni egy ronggyal.

Az anyja azt felelte: Igen! és el akart menni. Beesett arcát számtalan ránc borította. Engedelmesen hallgatta a lányát, és figyelt, hogy mindent megértsen.

– Aztán lássam, hogy emlékszel! – vetette oda Elina.

Az anya válaszolt: Igen, esküszöm – és elment. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne csapjon zajt. Egyébként ő is elég durvának tűnt.

Elina felöltözve állt. Felém fordult, és azt mondta:

– Jobb, ha kifizeti a bort, és elmegy.

– Köszönjük! – mondták a lányok, és kiitták az italukat.

Kicsit meglepődtem.

– A bort? - kérdeztem. – Igen, várjunk egy kicsit! Azt hittem, hogy a borra már adtam; de lehet, hogy van még nálam. – Újra a zsebembe nyúltam.

A lányok nevetni kezdtek.

– Szóval ilyen gazdag! Annyi pénzt kaptál tőle, Elina, hogy most nem tudja kifizetni a bort! Hahaha!

Ekkor Elina helyettem is dühös lett.

– Kifelé – kiabálta. – Takarodjatok innen! Pénz? Annyi pénze van, mint a pelyva! Nézzétek, mennyit adott nekem! – És diadalmasan az asztalra hajította a bankjegyeket és az ezüstöt. – Kifizette a bort és engem is, nézzétek csak! Ennyi pénzt még nem láttatok egyszerre. Két hónapra ki tudom fizetni a madámot, értitek! Csak azért mondtam, hogy ugrassam, hogy megtréfáljam egy kicsit. Menjetek kifelé!

A lányok erre kimentek. Elina idegesen nevetett, miközben bezárta utánuk az ajtót.

– Tényleg nem akarom, hogy itt legyenek – mondta bocsánatkérően. – Kellemetlen lányok, akikkel alig van dolgom. Szerinted is kellemetlenek voltak?

– Nem, szerintem nem – feleltem, hogy tovább bosszantsam. – Ők válaszoltak, amikor kérdeztem őket, és elmondták, amit tudni akartam róluk. Illedelmes lányok voltak.

– Akkor te is elmehetsz! – kiáltott rám Elina. – Menj utánuk, ha akarsz! Én nem tartalak vissza. – A biztonság kedvéért zsebre vágta a pénzt, amit korábban az asztalra dobott.

– Szeretnék kérdezni magától valamit – mondtam –, legyen olyan jó, üljön le szépen, és hallgasson végig.

– Kérdezzen valamit! – felelte gúnyosan. – Semmi közöm magához. Megint Hannáról van szó, ugye? Ettől a sok zagyvaságtól Hannáról felfordul a gyomrom. Ebből nem élek meg.

– De nem lehet, hogy ki akar szállni ebből az életből? – kérdeztem.

Úgy tett, mintha nem hallotta volna, és megint elkezdett tüsténkedni és rendet rakni a szobában, fütyörészve, hogy erősnek tűnjön.

– Kiszállni ebből az életből? – kérdezte, és hirtelen megállt előttem. – Miért? Hová mehetnék? Mit gondolsz, kihez mehetnék feleségül? Mert szolgáló nem leszek.

– Megpróbálhatna kijutni az országból, és tisztességes életet kezdeni.

– Micsoda ostobaság! Hagyd abba! Hittérítő vagy? Minek mennék el az országból? Elég jól élek, semmivel sincs gondom. Figyelj, igyunk még egy kis bort? De csak mi ketten. A többiek nélkül... Gina! – kiáltott ki az ajtón.

Rendelt még bort, ivott, és egyre kevésbé volt vonzó. Nem is lehetett vele igazán szót érteni, folyton revüszámokat dúdolt, közben tűnődve üldögélt. Aztán újra ivott, és a nevetése egyre visszataszítóbbá vált. Többször is a térdemet fogdosta, a nyelve hegyét mutogatta felém: – Figyelj!

Végül nyersen megkérdezte:

– Itt maradsz ma estére?

– Nem – válaszoltam.

– Akkor elmegyek – mondta...

A mesélő szünetet tartott.     

– Nos? – kérdeztem.

– Mit tenne, ha választania kellene? Maradna, vagy menne? Na, ez a kérdés. De tudja, hogy én hogy döntöttem?

Rám nézett.

– Maradtam! – mondta.

– Maradt? – képedtem el. – Éjszakára? A lánnyal?

– Aljas vagyok – mondta.

– De hát mi ütött magába! Berúgott!

– Azt is. Végül berúgtam. De cseppet sem vagyok undorítóbb vagy nyomorultabb, mint a többi ember. Ez a helyzet. Ennek a nőnek ismerem a történetét, megható, megrázó történet. Külön örömömre szolgált, hogy szégyentelen lettem. Érti ezt? Így hát maradtam. És hogy elmerültünk a szégyentelenség tengerében!

Ez az aljas cinikus elgondolkodva megrázta a fejét.

– Vissza is megyek hozzá – folytatta. – Biztos van még valami tennivaló. Hát úgy érti, hogy nem én vagyok a megfelelő ember? Lehet, hogy nem vagyok olyan rossz, mint gondolja. A ma esti történetre gondol? Ne feledje, ha nem maradok, jött volna egy másik, és akkor Elina nem járt volna jobban. Ha megválaszthatná, hogy kivel érintkezik, úgy hiszem, engem nyugodtan választhatna. Szelíd és megértő vagyok, és mindig ellenkezek. De az a furcsa, hogy éppen ez a tulajdonságom hergelte fel. Ő maga mondta: „Olyan izgalmas, ahogy ellenállsz!” Mit lehet egy ilyen nővel kezdeni? És ha belegondolunk, hogy pusztán azok miatt a virágok miatt sérült ilyen súlyosan a szíve! Az volt a kezdet. Ha szabad lett volna virágot szedni a sírokon, akkor most becsületes asszony lenne. De elkaptuk, és én segédkeztem benne, én is segédkeztem benne!

Újra megrázta a fejét, és elborzadva gondolt bele az egészbe.

Végül összerezzent, mintha szundikált volna.

– Úgy tűnik, feltartom. Én is fáradt vagyok. Tudja, mennyi az idő?

Az órámért nyúltam. Nem volt nálam, otthon hagytam.

– Jó, köszönöm, mindegy is – mondta, felállt, kinyújtóztatta a lábát, és megigazította a térdén a nadrágot. – Nézze, ott van a nemes hölgy, jön visszafelé, ennyi volt a bánat mára, a kislánynál már nincs virág. Odalent maradtak a rózsák, a kaméliák, négy nap múlva elszáradnak. Ha egy kislány ezeket a virágokat eltulajdonítja, hogy cipőt vegyen belőle, az szerintem nem bűn...

Ekkor a férfi egy teljes percig rám meredt, közelebb lépett hozzám, és néma, tátott szájú kacajban tört ki.

– Ilyen történeteket kell mesélni – szólt. – Van rájuk piac. Köszönöm, tisztelt hallgatóság!

Levette a kalapját, meghajolt és távozott.

*

 

Döbbenten dőltem hátra. Teljesen összezavart ez az ember, forgott velem a világ. Ez a disznó, egész éjjel a lánnyal volt! A lánnyal? Átkozott mese; bolondot csinált belőlem, az egész megrázó történet színtiszta kitaláció volt. De mégis kicsoda ő, ez a megveszekedett szélhámos? Ha még egyszer találkozom vele, behúzok neki! Lehet, hogy olvasta valahol ezt a történetet, és kívülről megtanulta; a legrosszabb az volt, hogy a fickónak volt tehetsége. Hahaha, szavamra, az orromnál fogva vezetett!

Veszélyes révületben tértem haza. Eszembe jutott, hogy megkeressem az órámat. Nem volt az asztalon. Hirtelen a homlokomra csaptam: ellopták az órámat! Természetesen ő lopta el, amikor mellém ült. No, te pokolfajzat!

Két lehetőségem volt. Vagy feljelentem, és pár nap múlva egy zálogházból visszakapom, ami az enyém. Akkor a tolvajt rögtön utána elkapják. Vagy hallgatok. Ez a másik lehetőség.

Hallgattam.

*

A fordítás alapjául szolgáló mű: Hamsun, Knut: „Livets røst”. Samlede verker Bind 17. Gyldendal, 2007. 317–336.