Jaroslav Rudiš: Cseh Paradicsom (2. részlet)
Fotó: Pixabay / Esa Riutta
Jaroslav Rudiš: Cseh Paradicsom (2. részlet)

Beszélgetések a szaunában - Jaroslav Rudiš regényének újabb részlete Peťovská Flóra fordításában. 

A medencénél ketten állnak közülünk, felnéznek a novemberi éjszaka egy szeletére, amelyen a telihold kószál, majd lenéznek a lábukra és napjaink jólététől teli püffedt hasukra.

Mire az, amelyik biztosítást árul, és minket is mind egy szálig biztosított a szaunában, meg persze a feleségünket, a gyerekünket, a kutyánkat, a lakásunkat, a házunkat és az autónkat is, ásít egyet, és azt mondja:

– Már várom, hogy ma hazamenjek. A parancsnokasszony megígérte, hogy lefekteti a lányunkat. Megiszunk két traminit, mindenki másat, kóstolgatjuk, iszogatunk. Aztán belevetjük magunkat.

Mire a másik, amelyik adatokat elemez az irodában, majd az elemzés után mindennap lenyom biciklin ötven kilométert, azt mondja:

– Hát, én meg ellenkezőleg, azt remélem, hogy rögtön elalszok.

– Összebasztatok, mi?

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, nem mond semmit.

– Hát ja, rugalmasnak kell lenni.

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, nem mond semmit.

– Ki kell egyenlíteni a nyomást a parancsnokasszonyokkal. Rugalmasnak kell lenni a kapcsolatban. Ezt magyarázom itt mindenkinek, de senki sem hallgat rám. Senki sem érti ezt itt.

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, nem mond semmit.

– Ha nem vagy rugalmas, neked lőttek. A nők nem rugalmasak. Csak a férfiak azok. Ez egyszerűen így van beállítva a természetben.

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, nem mond semmit.

– És a gyerekek tudják?

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, nem mond semmit.

– Hát ja, a gyerekek mindig tudják, ha valami elbaszódik.

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, nem mond semmit, és felnéz az égre.

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– Akkor inkább aludj el.

– Iszok két sört, beveszek két altatót, és elalszok, csak nem lesz semmi duma.

– Bazmeg, én a múltkor belealudtam a parancsnokasszonyba.

– A parancsnokasszonyba?

– Ja.

– Nem kéne tizenhat órákat melóznod.

– Rég nem melózok annyit. Háromnegyed órát lenyomunk szépen a kanapén, mire egyszer csak úgy érzem, hogy menten elalszok. Úgyhogy hanyatt fekszek, a parancsnokasszony rám ül. Jól van, mondom, egy kis sétagalopp, nem kell folyton a férfinak gürcölnie, ugyebár elég, ha a melóban nyomja, hogy a parancsnokasszony otthon maradhasson semmit tenni. Csakhogy normálisan bealudtam. Ő meg a reggelinél mérgesen teszi az asztalra a tojást, és azt mondja, te tegnap elaludtál, szépen vagyunk. A lányunk néz minket, én meg őt nézem. A lányunk mondja, apu, én is elaludtam tegnap. Egész éjjel aludtam. Megsimogatom, és megdicsérem, hogy ez így van jól, hiszen a kislányoknak este aludniuk kell. A parancsnokasszony járkál körülöttem, szikrát szór a szeme. De ma alig várom, hogy hazamenjek, talán csak egy traminit iszok, hogy ne aludjak el.

– Én remélem, hogy elalszok. Beveszek két altatót, és elalszok. Vagy inkább egyből három altatót.

Mire a fal mögül, onnan, ahol a női szauna medencéje van, abból a másik világból, női kuncogás hallatszik. Aztán valaki beleugrik a vízbe, és felsikít.

– Hallod őket? Hallod őket, ezeket a bestiákat? Hogy gyötörnek bennünket!

– Nélkülük viszont, ugyebár, nem lenne az igazi.

– De miért gyötörnek bennünket úgy a nők?

– Talán mi is gyötörjük őket.

– Nem, nem. Ők gyötörnek minket. Ők kínoznak minket. Lehet ez ellen biztosítást kötni? Az elcseszett kapcsolatok ellen?

– Nem lehet.

– Kár.

– Rugalmasnak kell lenned.

Az izzasztóban az, amelyik tűzoltó, feláll, és ránéz a hőmérőre:

– Százegy. Megy ez! Parádés! Ja! Ja! Ja! Még szépen megdolgoztatjuk magunkat. Csak ne szellőztessetek annyit, fiúk.

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, azt mondja:

– Már várom, hogy hazamenjek. Ott vár a pácolt hermelín, az uborka és a szalonna. De jól is fogok aludni, heh.

Az, amelyik a legfiatalabb, azt mondja:

– Ja, az utóbbi időben én is szeretek zabálni.

– Korán kezdesz a zabálásról beszélni. Amikor én annyi idős voltam, mint te most, heh, csak a dugásról beszéltem a haverokkal.

Az, amelyik adatokat elemez az irodában, azt mondja:

– Hát, először dugunk, aztán már csak főzünk és dagadunk.

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, azt mondja:

– Én már zabálhatok, nekem már nem kell tetszenem.

Az, amelyik a legfiatalabb, azt mondja:

– Na ja, de hát ott van nekem a harmincasom. Én vele dugok.

– De már a főzésre gondolsz. Ennyi idősen gondolj csak a dugásra, és ne a zabára, heh. A zabát hagyd meg nekünk, idősebbeknek.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Igaza van, azt hagyd meg nekünk. Jaj, hogy várom én már a nyugdíjat. Meg a zabálást. Csak a betegségeket nem várom. Elég, ha az interneten olvasok róluk, egyből elkapom őket. Itt szúr, ott szúr, olvasok róla egy kicsit, és máris elkaptam.

Az, amelyik tűzoltó, azt mondja:

– Ezzel én is így vagyok. Inkább nem olvasok már a betegségekről.

Az, amelyiknek tavaly meghalt a felesége, azt mondja:

– Én inkább be se kapcsolom már az internetet.

Az, amelyik nem lát, azt mondja:

– Ja, így is van.

Mire az, amelyik a női szervek doktora nálunk, azt mondja:

– És mit kaptál el most?

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Túl vagyok az összes rákon. Minden bél- és gyomorbajon, az utóbbi időben csak lelki nyavalyákat kapok el. Ja, hogy el ne felejtsem, most alzheimeres vagyok.

Mire az, amelyik doktor, azt mondja:

– Az egyik barátom, szintén orvos, alzheimeres volt. Elindult a betegéhez a három kilométernyire levő szomszéd faluba, de nem ért oda. Egyszer csak hívja a nővérke, doktor úr, hol van, már várják, mire ő azt mondja, mindjárt ott leszek, már Kolínnál járok. De doktor úr, hiszen az hatvan kilométerre van, nem oda kellett volna mennie. Aztán a nővérke kezdett el helyette gyógyszereket felírni. Szerette az orvost. Jöttek a betegek, az orvos megnézte, meghallgatta őket, majd megkérdezte a nővérkét, na, mit írunk fel a mandulagyulladásra? A nővérke pedig mondott egy gyógyszert. Hát, szomorú. Elvitték a diliházba, és tavaly meghalt. Szörnyen okos és rendes srác volt, szeretett olvasni és zongorázni.

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– Így élünk itt mi.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– De én félek, hogy én is elkaptam, én semmire se emlékszek.

A doktor azt mondja:

– Dehogynem emlékszel, folyton itt pofázol, működik a memóriád.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Arra emlékszek, hogy hány sört ittam tegnap. Minden nap hármat iszok. Ezt nem nehéz megjegyezni. A nevekre viszont nem emlékszek. A fejekre igen, de a nevekre nem.

– De a könyvekre, amiket olvasol, emlékszel, nem?

– Nem mindegyikre. Régen mindenre emlékeztem. Miféle betegség ez?

Az, amelyik autókat árul, azt mondja:

 – Ezzel én is így vagyok. A fejekre igen, a nevekre nem.

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, azt mondja:

– Én meg a nevekre igen, de a fejekre nem, heh.

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– Jesszus, hagyjátok már abba, vagy én is elkapom.

Az, amelyik a női szervek doktora, azt mondja:

– Mindjárt nyugdíjba mész, tudod már, mit fogsz csinálni utolsó nap a munkában?

– Nem tudom. A hónap utolsó napja vasárnap… De hát mit csinálnék, átadom a műhelyt a srácnak, akit már most betanítok. Szerintem átadom neki, és elmegyek szaunázni vagy sörözni.

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– És utána mit fogsz csinálni?

– Hallod, mit csinálnék? Semmit se fogok csinálni, eleget gürcöltem már ebben a hülye életben. Csodás lesz. Szaunázni fogok járni és sörözni, aztán könyveket olvasni, mert éjjel nem tudok aludni.

Az, amelyik a női szervek doktora, azt mondja:

– Csodás lesz.

– Csak ne legyek depressziós.

– Legfeljebb eljössz hozzám, és én felírok neked valamit.

– Valami női szervekre valót, mi?

– Férfiaknál is működik.

Az, amelyik tűzoltó, azt mondja:

– No, lám, lám. Ilyenek vagyunk ma mi, férfiak. Erről is azok a civilizolációs biostresszek tehetnek. De rajtunk nem fognak ki! Mármint, a nők nem fognak ki rajtunk.

 Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, de most pedellusként dolgozik, és az egész teste sajog, azt mondja:

– És a külföldiek, azok se fognak ki rajtunk. Szembeszállunk velük, heh. Mindannyiukkal.

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– Ugyan, kivel akarsz te szembeszállni, kérlek. Hisz mindjárt elájulsz.

– Hallod, ha akarok, szembeszállok velük.

– És láttál már itt valahol, akár csak egyet is, mármint külföldit?

– Nem. De az nem számít. Szembeszállok vele, és kap a pofájára.

– Hát, szeretném azt látni.

– Látni fogod, heh.

– Hát, főleg az itt a kérdés, hogy feláll-e néha a farkad.

– Hallod, bazmeg, akarsz a pofádra?

– Próbáld csak meg, felpattansz ebben dinnyerohasztó hőségben, és gutaütést kapsz.

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, feláll, meglendíti a karját, kicsit megszédül, majd gyorsan visszaül.

– Na, látod.

– Vigyázz a pofádra, heh.

Mire az, amelyik a női szervek doktora nálunk, azt mondja:

– Hagyjátok ezt, fiúk, jó?

Mire az, amelyik nyugdíjas, azt mondja:

– Pontosan, ez egy szauna.

 – Igen. Ez egy szent hely. Mint egy templom. Itt legyen nyugalom. Az ilyesmit tartogassátok a kocsmába, a stresszeiteket.

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, azt mondja:

– De amikor szerintem kapni akar a pofájára, doktor úr, kiérdemelte. Azt hiszed, heh, ha diplomád van, heh, akkor lekezelő lehetsz másokkal?

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– Én nem vagyok lekezelő, én csak azt mondom, szart se láttál a világból, úgyhogy ne ijesztegess a külföldiekkel. A fogorvosom szíriai, és rendes ember.

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, és ma az egész teste sajog, azt mondja:

– Na és akkor?

– Semmi.

– Akkor akarsz kapni a pofádra, mi?

– Tőled aztán tényleg nem félek.

– Hallod, bazmeg, eléggé felbaszol.

– Te vagy lekezelő. Hallod, az én fél családom is elmenekült, a kommunisták elől, Nyugat-Németországba. Csupasz seggel. Úgy, ahogy most mondjuk Szíriából menekülnek az emberek.

– Csakhogy azok rendes emberek voltak, nem, mint te, bazmeg.

– Hát, te simán hülye vagy, mit mondjak én neked erre?

Mire az, amelyik a női szervek doktora nálunk, azt mondja:

– Hagyjátok ezt abba, a teringettét, mit mondtam?

Az, amelyik országos bajnok volt asztaliteniszben, mérgesen feláll, és elmegy lehűteni magát.

 Az, amelyik a legfiatalabb, azt mondja:

– Pontosan. A stresszek. Ez nem higiénikus. Talán inkább szakítok azzal a raketával. Inkább még ma megmondom neki, hogy nem megyek fel hozzá többet. Nekem nem tűnik normálisnak, amit csinál. Vagy csak küldök neki egy sms-t, mert ha felhívnám, akkor lebeszélne róla, és megint nála kötnék ki.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Hallod, szerintem akkor is elkaptam.

Az, amelyik a női szervek doktora, azt mondja:

– Már megint mit?

– Hát az Alzheimert.

– Ha elkaptad volna, nem tudnád, hogy elkaptad. Fiúk, ti is világbajnokok vagytok. Tudjátok mit? Inkább ne olvassátok az interneteket! Hozzám folyton olyan nők járnak, akik valahol valamit olvastak, és rögtön azzal jönnek, hogy elkapták, mint ti. Ez egy szörnyű betegség, ezek az internetek. Azt hittem, csak a nőkre veszélyes.

– És mit írsz fel nekik?

– Kedélyjavítókat. Az az érzésem, hogy az utóbbi években inkább pszichiáter és pszichológus vagyok, mint nőgyógyász. Nektek viszont három pilzenit írok fel. Minden napra. Nem kettőt, nem négyet, pontosan hármat. És lőttek a gondoknak. Nem fogtok veszekedni, szeretni fogjátok egymást. Mindannyian. Meglátjátok. Ez bizonyított.

A zuhanyban az, amelyik autókat árul, horgászni jár, és mindenhol borotválja magát, azt mondja:

– Mi volt az a halálos baleset ma Vesnél? Állítólag egy Oktávia vagy mi?

 Mire az, amelyik kutyakaját fuvaroz, és most szintén zuhanyozik, azt mondja:

– Volvo volt az.

– Volvo? Látod, én meg azt hittem, a Volvo biztonságos kocsi.

– Biztonságos. Ha nem vagy hülye.

– Aha.

– Állítólag telefonált. Ha telefonálok vezetés közben, akkor vigyázok, nem? Úgy kell neki. Kegyetlen ezt mondani, de úgy kell neki, még jó, hogy nem egy ártatlant baszott el. Én is telefonálok a kocsiban, ugyebár, de mindig vigyázok, nem vagyok idióta, ugyebár.

– Én nem tudom, mit hülyülnek manapság az emberek. Hallod, megyek Prágába, egész úton a seggemben van egy fószer az Audijával. Száztízzel megyek, megelőz, majd rögtön befékez és kilencvennel megy előttem, engem akar lelassítani és kioktatni.

– Biztos villogni akart, prágai rendszáma volt, nem?

– Prágai, naná, hogy prágai. A kapaszkodón meg a bal sávban ment, úgyhogy jobbról kellett előznöm, bazmeg.  Le akart hagyni, nyomta neki, de nem volt mit, elhúztam mellette, és bemutattam neki, haha.

– Jól tetted. Maradt volna ott az idióta.

Közben az, amelyik nem lát, kimászik a medencéből, és iszonyúan vihog.

Az izzasztóban az, amelyik taxis, hallja, és azt mondja:

– Mit vihog ez folyton, nem fér a fejembe, ez szörnyű.

 Az, amelyik adatokat elemez az irodában, azt mondja:

– Hadd vihogjon, ha vak lennél, te is örülnél, hogy vihoghatsz.

Mire az, amelyik, biztosítást árul, azt mondja:

– Legalább van valami öröme az életben.

Az, amelyiknek tavaly meghalt a felesége, azt mondja:

– Pontosan. Én úgy szeretnék vihogni, fiúk.

Az, amelyik taxis, azt mondja:

– De hogy így vihogjon. Én, ha nem látnék, nem vihognék.

Az, amelyik tűzoltó, azt mondja:

– Lehet, hogy te is vihognál, ha nem látnál.

– Nem vihognék.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Lehet, hogy mégis.

– Mondom, hogy nem vihognék!

– Honnan tudod, lehet, hogy mégis.

– Nem vihognék, és kész. A vakság komoly dolog, hát nem? Ha az ember komolyan beteg, akkor nem vihog, ugye, hogy nem, doktor úr?

Mire az, amelyik a női szervek doktora nálunk, azt mondja:

– Néha nem marad más, mint hogy vihogjunk.

– Én bizony nem vihognék, ha komolyan beteg lennék.

Csak ketten ülnek az izzasztóban. Az, amelyik taxis, azt mondja:

– Hallod, most, hogy nincs itt senki, kicsit fáj itt hátul a hátam, nem tudod, mitől lehet?

Az, amelyik a női szervek doktora, azt mondja:

– Attól, hogy folyton a kocsiban ülsz. Mozogsz valamit?

– Hát, mozgok, ugyebár, mozgok, szaunába járok, kocsmába, haza, járok valamennyit.

– Többet kell mozognod.

– Szóval szerinted a hátam miatt van, ugye?

– Hát, nem tudom, nézesd meg magad.

– Akkor fáj, amikor lélegzem, tudod.

– Hát, akkor meg kellene nézetned magad.

– De amikor én meg az orvosok, érted…

– Te félsz az orvosoktól?

– Nem félek, de tudod, hogy van ez.

– Ajánlok egy ismerőst.

– Nem fog fájni?

– Nem fog.

– Hallod, senkinek se mondd, jó, hogy kérdeztem, meg hogy hogy vagyok az orvosokkal…

– Ne aggódj.

A jeges medencénél az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Na, ki bírja tovább? Fogadjunk egy sörben.

És beugrik a medencébe.

Mire az, amelyiknek meghalt a felesége, utánaugrik.

Állnak egymás mellett a jeges vízben, és hamar fázni kezdenek. De tartják magukat.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– A feleséged nagyon szép nő volt.

– Az volt.

– Szerintem a legleslegszebb nő volt az egész városban.

– A vonaton találkoztam vele, Hradec Královéba mentem a tanítóképzőre. Egymásra néztünk, és egyből tudtuk. Ugyanaz a könyv volt nálunk.

– Melyik?

– Kunderától a Nevetséges szerelmek. Akkoriban már betiltották a kommunisták, de nekünk megvolt otthon.

– Azt én is olvastam.

– Ja.

– A feleséged szeretett olvasni, tudom én.

– Ja. Az volt a legkedvesebb könyve.

– Ja.

– Csodaszép ruhát viselt akkor. Szeretett ruhát hordani. Vannak nők, akik nadrágban járnak, de az én feleségem a ruhákat szerette. Ez tetszett benne.

– Megértem.

Az, amelyik taxis, odajön a medencéhez, rájuk néz, és azt mondja:

– Ez sosem múlik el, azt hittem, hogy majd harminc- vagy negyven- vagy ötvenévesen majd elmúlik, de sose múlik el, amint meglátok egy szép nőt egy gyönyörű ruhában, csilingelni kezdenek a golyóim.

És beugrik a vízbe.

Az, amelyik a női szervek doktora, szintén odamegy a medencéhez, és azt mondja:

– Becsüld meg, hogy még mindig csilingelnek! Mi férfit ismerek, akinek már harmincévesen se csilingelnek. A feleségeik meg az én székemben panaszkodnak.

És ő is beugrik a vízbe.

A fal mögül, a szomszéd medencétől, női kuncogás hallatszik. A vízben mindannyian feszülten hallgatják.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Most komolyan, mit tudunk meg a nőktől az életről.

Mire az, amelyiknek meghalt a felesége, azt mondja:

– Semmit. Azok soha semmit nem mesélnek a szaunában. Csak kuncognak.

– Mégiscsak beszélgetniük kell valamiről. Legalább bent.

– Szerintem csak rajtunk szórakoznak.

– Gondolod?

– Mit gondolsz, miért nevetnek? Tiszta hülyének gondolnak minket.

A nők tovább kuncognak a fal mögött.

– Lehet, hogy hülyék vagyunk.

– Te talán, de én nem vagyok hülye.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Milyen lehet ott…

Mire az, amelyiknek meghalt a felesége, azt mondja:

– Hol?

– Hát az ő világukban, az ő szaunájukban.

– Ugyanolyan, mint nálunk, nem?

– Lehet, hogy nem, lehet, hogy teljesen más az ott, abban a női világban.

– Én sose voltam ott.

– Én se.

– A női világ bonyolult.

 – A miénk is.

Az, amelyiknek meghalt a felesége, nem bírja tovább, és kimászik a medencéből.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Már mész is? Micsoda puhány vagy. Én még kibírtam volna.

– Nyertél. Vendégem vagy egy sörre.

Az, amelyik tűzoltó, egyedül ül az izzasztóban, kefével vakarja a karját, a lábát, a hasát, fröcsög róla az izzadság. Aztán észrevesz valamit, valamit, amit mi nem látunk, amit csak ő lát. Megijed. Hirtelen feláll, az ajtóhoz megy, megbotlik és elesik. Feláll, megfordul, rémült. A kilincs után kap, és egyenesen a medencéhez siet. Vissza-visszanéz arra, amit csak ő lát.

A zuhanyból figyeli az, amelyik nyugdíjba készül, és rákiált:

– Hallod, irány zuhanyozni, te disznó, mielőtt belemész a vízbe!

De az, amelyik tűzoltó, nem vesz róla tudomást, és beugrik a medencébe.

Az, amelyik nyugdíjba készül, azt mondja:

– Hát láttad ezt? Mekkora disznó.

Az, amelyik a női szervek doktora, és szintén zuhanyozik, azt mondja:

– Vannak ilyen esetek. Valószínűleg túl van terhelve.

Mire az, amelyik biztosítást árul, azt mondja:

– Így élünk mi.

Egyszer csak megjelenik a szaunásnő a seprűvel, takarítani kezd, és azt mondja:

– Záróra, záróra, uraim.

Az, amelyik nyugdíjba készül, nézi, ahogy takarít, és azt mondja:

– Maga olyan szigorú velünk.

A szaunásnő azt mondja:

– Valakinek annak kell lenni, ha otthon nem nevelték meg magukat.

– Maga azonban egészen gyönyörűen szigorú… Nem jönne el velünk egy sörre?

– Bizony, hogy nem mennék.

 

A cikk szerzőjéről
Jaroslav Rudiš (1972)

Cseh író, forgatókönyvíró, újságíró. 

A fordítóról
Peťovská Flóra (1986)

Szlavista, műfordító, tanár, a Csirimojó kiadó alapítója és művészeti igazgatója.