Jaroslav Hašek: Néhány szó a turizmusról
Fotó: veerasak Piyawatanakul / Pexels
Jaroslav Hašek: Néhány szó a turizmusról

A szatirikus humorú cseh író, Jaroslav Hašek utazásai által ihletett prózája Száz Pál fordításában. 

Aki manapság Linzen, Leobenen, vagy Sankt Moritzon át utazik lefelé Stájerországba, vagy Bécsen át Semmeringbe, vagy lefelé Innsbruck irányába, mindenhol különös szerezetekkel találkozik rövidnadrágban, sapkával a fejükön, s hosszú pálcával a kezünkben. A szegecses bakancs már csak kiteljesíti e furcsa szerzetek báját, akik között női lényeket is látni, amint fontoskodó arckifejezéssel néznek ki a vonatból, s akik rövid szoknyát viselnek tömött vádlijuk felett. Hátukon azt a hírneves hátizsákot viselik, amely a manapság a prágai üzletek kirakatából riogatja szürkészöld színével és sárga szíjaival az embert.

Könnyen megtalálhatjuk a fent említett szerzeteket minden vasútállomás éttermében, az alpesi városkák főterein, a templomok kriptáiban, láthatjuk, amint tekintetükkel a vidéket falják, azt, amelyen éppen keresztülviszi őket a vonat, vagy ahogy magyar szalámit karikáznak elszántan bámulva azokat az útitársaikat a vonatban, akik nem viselnek rövidnadrágot, szegecses bakancsot, vagy vitorlavászonból készült ruhát és nincs a kezükben magas, bambusz sétapálca. Leginkább a németek és az angolok tűnnek ki közülük. A németek a gorombaságukkal, az angolok pedig a kinyújtott lábaikkal, amelyeket vonatokszerte tesznek közszemlére az alpesi országokban. A higgadságukról közismert angolok csak csöndesen pöfékelnek, a németek viszont lármáznak:

Am Mantua zum Tode
der tapfre Hofer ging,

jódlizzák, miközben a lehető legkülönfélébb német tájszólásokat hallhatjuk: bécsiekét, észak-csehországi németekét, s hallunk szászokat, bajorokat, berlinieket, Észak-Németország síkságairól érkezetteket is. Mindannyian egyszerre beszélnek, a legnagyobb ricsajt azonban a berliniek csapják.

Szinte megrészegednek a hegyek látványától, amelyeket Poroszországban hiányolnak. Vasárnap délutánonként a Treptower parkban lebzselő berliniek a kiszáradt, homokos talaj után szó szerint őrjöngenek a lelkesedéstől, amikor a domboldalakra, vagy sziklákra tekintenek, vagy amikor lenéznek a völgyekbe, ahol a zöld mezőn a szimentáli szarvasmarhacsordák mellett a pásztorok heverésznek, akik néha csak úgy a szemközti hegyoldallal felé belekurjantják a szabad levegőbe: „Holdria, Holdria, hó”

Erre aztán a berlini is szívesen jódlizna egyet, és eszébe jut, hogy hiányoznak az életéből ezek az ökrök, e nagy, testes állatok, amelyek állandóan a stájerek, a tiroliak meg a salzburgiak szeme előtt vonulnak, e jámbor és vallásos emberek előtt, akik azt képzelik, hogy a csehek a legnagyobb zsiványok a világon.

A sok krákogó német tájszólásnak e hangzavarában, amely a kavicsokon átkelő kocsikra zajára emlékezetet, ott ül valahol a sarokban a cseh turista.

Rajta is rövidnadrág van, meg vitorlavászon kabát, szegecses bakancsot hord, a hátán hátizsák, de amivel mindig és mindenhol kitűnik, az a nagy szerénysége. A stájer Sankt Moritzban hallottam egyszer egy pilseni törvényszéki orvosszakértőt, aki nyakát szegni indult a dolomitokhoz, amint azt mondja a német útitársainak: „Ich bin ein Russe, meine Herrn!” Igazán bátor emberről van szó, aki később tényleg valahol a dolomitok között lelte a halálát, mikor az igazságügyi tanácsos számára igyekezett havasi gyopárt szakítani egy szakadék fölött.

A kahlbrücki temetőben nyugszik 1800 méter magasan. Ez pedig igazán irigylésre méltó.

Persze nem minden hegyi túra végződik ilyen tragikusan.

A statisztikák szerint az Alpokban bekövetkezett szerencsétlenségeket illetően tíz életét vesztett turistára átlagosan hét angol, kettő német, egy pedig más nemzetiségű jut. Az angolok mindenhol kitűnnek. Indiában tigrisekkel zabáltatják fel magukat, az Alpokban szakadékokba potyognak, ahhoz hasonló higgadtsággal, ahogy a lábukat nyújtogatják a vonatban az utasokon keresztül. De ez ám nem ungentlementic, mert tányéron vágni fel a húst, és összekeverni a krumplival, meg késsel-villával enni, no az az ungentlementic. Ungentlementic továbbá úgy zuhanni le a szikláról, hogy ha odalent szétlapul az ember, akkor a közönségnek háttal fordulva teszi ezt.

Ahogy mondom, ezek a szerencsétlen esetek nem képezik a turisztika célját, s ha valaki elég óvatos, itt a lenti alpesi falvakban legfeljebb gyomorrontást kaphat, ha túl sok mustot iszik.

A döntő többséget azonban az óvatos emberek teszik ki.

Egy ilyen ember még Prágában is képes turistafelszerelésben, kezében hosszú bottal járni, s az ismerősöktől való búcsúzás után mindig azt a benyomást kelti, hogy a bátor szavak után bizonyára valami szörnyűség fog vele történni az Alpokban.

Míg végül valóban hírét veszik barátai, hogy az Alpokban valami szerencsétlenség érte őt.

A legközelebbi alpesi városkában bezabált, két liter mustot ivott, majd a behavazott csúcsok alatt a turisztika legszörnyűbb tragédiája következik be.

De mi van akkor, ha az ember fél liter borral többet iszik meg valamelyik vasútállomáson, majd felül egy vonatra, amely visszaviszi őt oda, ahonnan elindult. Így töltötte el Válek barátom az egész négyhetes szabadságát, a Linz–Leoben, illetve Leoben–Linz útvonalon.  

Ezzel szemben viszont rengeteg merész embert láthatunk, akik mihelyt észrevesznek egy hegyet, máris meg kell mászniuk. Együk a másikhoz kötve, kalauz felügyelete alatt másszák a hegyeket, a szirteket, hol beleizzadva, hol megpihenve, és miután felérnek a csúcsra, lám, mászhatnak is lefelé. Mi mást tehetnének? Legfeljebb csak a kendőjüket lengethetik odafenn ordítozva. Miután pedig leereszkednek a hegyről, üdvözlőlapot küldenek az otthoniaknak, hogy nagy nehezen megmászták ezt és ezt a hegyet, majd lemásztak róla. Igaz ugyan, tevékenységükkel nem ártanak senkinek.

Sankt Moritzban találkoztam egy kövér úrral. Azt mondta, hogy pszichiáter, és lelki betegségnek tartja a hegymászást.

– Én szintén szívesen utazom, de nem másznék sosem a magasba. Leülök szépen a hegy alatt, és azt mondom magamban: Amikor valaki megmássza a hegyet, odafent azt kiáltja, hogy milyen szép minden idelenn. És hát engedelmével, ugyan miért kéne emiatt ezer métert mászni a sziklákon keresztül? Azért, mert itt olyan szép minden, kezem-lábam kell, hogy összetörjem?

Hát nincs igaza, kérem, ennek az embernek?

*

Jegyzetek:

A mű eredeti címe és megjelenési helye, ideje: Něco o turistice, Besedy lidu 1910 č. 21, roč. XVIII. 334, 335

A stájer Sankt Moritzban – „Ve Svatém Mořici ve Štýrsku” – Sankt Moritz Svájcban van, nem Stájerországban.

A cikk szerzőjéről
Jaroslav Hašek (1883-1923)

Cseh író. 

A fordítóról
Száz Pál (1987)

Vágsellyén született. Három szépirodalmi kötetét, két tudományos monográfiáját, számos tanulmányát s jegyzik. Új kötete, a Felszámolt temetők nemsokára megjelenik. A Comenius Egyetem magyar szakán tanít, illetve doktorált és habilitált.

Kapcsolódó
Jaroslav Hašek egy életen át ihlető csavargásai
Száz Pál (1987) | 2024.02.24.
Jaroslav Hašek: Időben érkezett