Óskar Árni Óskarsson költőként is tevékenykedik, de a leginkább talán azokról a mininovellákról (izlandiul: örsögur) ismert, amelyekben bejárja Izland különböző valós és elképzelt helyeit. Vegamyndir című kötete válogatás az 1990 és 2015 között született szövegekből. A most közölt mininovella-csokrot is ebből gyűjtöttem össze. (P. B.)

Keleti járat

Azzal, hogy kedd reggel nyolckor felszállsz a buszra az autóbusz-állomáson, hátat fordítasz a jövőnek. Amint felfelé haladsz az Ártúnsbrekkán, elillan a fejedből a tábla, amelyen a munkahelyed neve áll. A Lækjarbotnarra érve tudod, hogy soha többé nem kell a fénymásológép mellett állnod, miközben a telefon megállás nélkül csörög az asztalodon. Kambabrúnnál rájössz, hogy többé nem kell sorban állnod a postahivatalban az ajánlott levelekkel, amelyeket nem te írtál. Az Eyjafjöll lábánál a nap rásüt az ütött-kopott termékkatalógusra, amelyet gondolatban utoljára lapozol fel. A víki kávézóba belépve úgy érzed magad, mintha egy régóta rozsdásodó, beragadt ablakot nyitottál volna ki. Berufjörðurben ráébredsz, hogy a feleséged egy másik férfihoz megy majd feleségül, és az fogja a régi íróasztalodnál ülve a ceruzáidat babrálni. Amikor Reyðarfjörðurbe érsz, leszállsz a buszról, kezedben a bőrönddel, és kiveszel egy szobát a régi szállodában. Reggel, amikor felébredsz, négy fehér ing lobog egy zsinóron az ablak előtt. Ekkor eszedbe jut, hogy az alattad lévő szobában egy kis tánczenekar alszik. Odalent az étteremben, a tévé alatti polcon Pessoa, a portugál költő egy könyve hever. Este alaposabban szemügyre akarod venni, de addigra eltűnik. Bár nem számítasz rá, a fáskrúðsfjörðuri régi temetőben helyeznek örök nyugalomra. Egy hosszú kabátos nő áll a sírod fölött és a tengerre néz. Elered az eső, és a lelkész kinyit egy fekete esernyőt. Jóval később egy kislány boglárkát szed a fehér kereszt körül.

Áfonya

Életének második évében járt, a szüleivel, egy reykjavíki kereskedő-házaspárral érkezett. Azon az augusztusi napon Svalbarðseyriben a húsz fokot is meghaladta a hőmérséklet.

A dombon álló kis fatemplom ajtaja nyitva állt, és miközben a kislány szülei a lelkésszel beszélgettek, ő belopózott a küszöbön. És ahogy ott állt egyedül a templom közepén, észrevette, hogy az ablakpárkányt áfonyaszemek borítják, és nekilátott egyesével bekapkodni őket.

A szülei még mindig a lelkésszel társalogtak, amikor a kislány fülig érő szájjal megjelent a templom ajtajában, piszkos ujjakkal, fekete, maszatos szájjal, fogai között légyszárnyakkal.

Ahogy a kereskedő-házaspár meglátta a lányát, elsápadt. Az anya az ölébe kapta a gyereket, és az autó mögött porfelhő kavargott, ahogy villámgyorsan közeledtek Akureyri felé. A kislányt rögtön a kórházba vitték, ahol az orvos nyomban kimosta a gyomrát. A gyerek addig nem hagyta abba a bömbölést, amíg az orvostól egy palack Valash üdítőitalt nem kapott a bátorságáért.

A légyevés a legkevésbé sem ártott meg neki, és ma Dugguvogurben ő vezeti a Stella lekvárüzemet.

Toronto

Fljótshlíðben egy férfi vizel a ragyogó holdfényben. Amint felhúzza a sliccét, a selfossi szövetkezeti boltban összeomlik egy konzervdobozokból rakott torony. Éjszaka fél három lehet, és a neskaupstaðuri villamos művek igazgatója arra ébred, hogy az éjjeliszekrényén megcsörren a telefon. Egy torontói utazási iroda rossz számot tárcsázott. Merő véletlenségből az utazási iroda alkalmazottja izlandi, ráadásul kiderül, hogy a szomszédos Eskifjörðurben született és nőtt fel.

A nő és a madár

Az étterem teraszának egyik asztalánál egy nő ül. Épp az imént rendelt a pincértől egy csésze kávét. Púderes dobozt és egy kis tükröt vesz elő a táskájából. Miközben púderezi magát, egy szőlőrigó telepszik le az asztalára és németül megszólítja. A nő nem igazán érti, mit mond, de figyelmesen hallgatja. A nő táskájában van egy vízipisztoly. A madár igencsak meg fog lepődni!

Sátorozás

Cserkészek egy csoportja csendben ül a tábortűz körül. A közelben egy lakókocsiban fiatal pár francia musicalt néz a tévében. A lakókocsi ajtaja tárva-nyitva, és a tévét olyan hangosra állították, hogy az egész erdő visszhangzik a daltól. A cserkészvezető leteszi a kezéből a daloskönyvet, és készül felállni.

Utazások

A legnagyobb szenvedélye az volt, hogy régi térképek fölé hajolva gondolatban utazásokról álmodozott. Topográfiai térképeket, megsárgult várostérképeket és rég elavult menetrendeket gyűjtött össze, esténként pedig mindig berajzolta ceruzával az útvonalat, amelyet megtett. Látott madarakat felröppenni a kiszáradt szántóföldről, látta a felhős eget a marseille-i kikötő fölött, látott egy granadai ablakon kihajoló lányt, egy kék ruhás szolgát, aki Bécsben int egy fiákernek, napfelkeltét egy távoli országban.

A legrégebbi térképek mentén haladva poros utakon gyalogolt, fogadókban szállt meg, vagy leheveredett egy mezőn álló szénakazalba, és felmeredt a csillagok rajára. Kedvenc helyeire újra és újra visszalátogatott: egy kis dohányboltba egy prágai mellékutcában, egy cornwalli kikötővárosba, a zürichi vasútállomásra.

Egyszer egy régi Párizs-térkép fölé görnyedve épp a Szajna mentén sétált, amikor megpillantott egy nőt a folyó partján, egy padon. A nő olvasott, de időnként felpillantott és csak nézett maga elé. Valami megérintette a férfi szívét, és úgy érezte, hogy meg kell ismerkednie ezzel a nővel, ám tétovázott, és ezért elszalasztotta. Attól kezdve ösztönösen a nő arcát kereste mindenütt, amerre járt: a Moszkva felé tartó vonaton, az isztambuli utcai piacon, a Temze-parti kormos holdfényben. Néha mintha a nő arcát látta volna a városi tömegben vagy egy félreeső falu peronján.

Aztán egy nap éppen régi térképeket böngészett a Vesturgatán lévő antikváriumban, amikor észrevett egy nőt, aki valamiért ismerősnek tűnt neki. Az a nő volt a padról.

Szemlátomást nem ismerte fel a férfit, és a jelek szerint észre sem vette. A férfi látta, hogy egy régi Dublini utcatérképet nézeget, egy olyat, amelyikből neki is volt otthon. Addig várt odabent az üzletben, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a nő megveszi a térképet. A férfi eltervezte, hogy aznap este a Liffey partjára megy sétálni. A nő szembe fog jönni vele. És akkor majd megszólítja!

Hangemlékek

Sárszalonka mutatja be tudományát a szittyóval benőtt tó fölött. Egy fagypúpon férfi ül, és a magasba tartja a mikrofont. A Hangmúzeum munkatársaként az utolsó természetes hangokat rögzíti, mivel kiderült, hogy a hangok világa egyre inkább beszűkül. Egyes tudósok állítása szerint ezért néhány évtizeden belül minden eredeti hang el fog tűnni, és ezeket csak egy arra kialakított készüléken lehet majd meghallgatni felvételről, úgynevezett hangmintákként. Lassanként minden elnémul, mondják, az ajkunkon a szavak is.

A hangokat jellegük szerint csoportosítják, és készült egy helymeghatározó rendszer, amely megmutatja, hogy az adott hangot hol rögzítették. Igyekeznek mindent megőrizni, a nyírfa lombjának susogását, a varjú károgását, a gleccser ropogását, a vízesés zubogását.

A terepjáró lent az úton áll, a szélvédője ragyog, egy hallgatag sirály köröz fölötte, és hirtelen fehér folt jelenik meg az üvegen. A távolból repülőgép zúgása hallatszik.

Emlékezetes felolvasás

Russell Edsonnek

Néhány éve egy felolvasóesten jártam az ország keleti részén. Öt szerző olvasott fel a frissen megjelent könyvéből. A műsoron utolsóként egy környékbeli költő, egy középkorú férfi szerepelt, akinek addigra már három verseskötete jelent meg. Éppen belekezdett az olvasásba, amikor az egész testét remegés fogta el, a hangja elcsukott, mintha elpattant volna benne egy húr – majd sírva fakadt. Csorogtak a könnyek az arcán. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a könnyáradatot. Nem sokkal később a teremben itt-ott hüppögést lehetett hallani, mígnem végül az egész terem hangosan zokogott: mindenfelől sóhajtozás és sírás hallatszott. A műsorvezetőnek nem maradt más választása, mint hogy lezárja a rendezvényt, a hallgatóság pedig szipogva szállingózott ki a csillagfényes esti sötétségbe.

Egy toll tulajdonost cserél

Négy vagy öt évvel ezelőtt hat másik költővel együtt részt vettem az akureyri költészeti fesztiválon. A Gil művészeti központban tartottunk felolvasást, és a helyiek kedvezően fogadták. A tollamat a szállodában felejtettem, és fel akartam írni valamit, mielőtt az emelvényre léptem. A mellettem ülő kollégám kölcsönadta nekem a tollát, egy olcsó golyóstollat. Ahogy más máskor is előfordult velem, használat után véletlenül a zsebembe dugtam. Csak akkor vettem észre, hogy nálam maradt a költő tolla, amikor hazaértem Reykjavíkba. De mivel nem volt valami különösen egyedi toll, úgy véltem, nem érdemes jelentkeznem a tulajdonosánál, ezenkívül pedig egyáltalán nem akaródzott kapcsolatba kerülnöm az említett költővel, ezért a tollat a magaménak tekintettem. Nemsokára észrevettem, hogy mindaz, ami ebből a tollból származik, határozottan a kollégám jellegzetességeit hordozza magán, egy olyan költőét, akit nem igazán kedveltem, így hát hamar megszabadultam a golyóstolltól, úgy emlékszem, hogy egy buszmegálló padján hagytam. Furcsa módon azóta az említett költőtől egy árva szó sem jelent meg, viszont az elmúlt években különböző folyóiratok egy fiatal költő több olyan versét is közölték, amelyek a toll eredeti tulajdonosának minden sajátosságát magukon viselik. Ráadásul a múlt hónapban három ugyanolyan stílusú vers jelent meg a Stína irodalmi folyóiratban, megint csak egy másik szerző tollából.