Giovanni Boccaccio: Dekameron (részlet)
Fotó: Wikipedia
Giovanni Boccaccio: Dekameron (részlet)

Igazi irodalmi szenzáció: Barna Imre újrafordítja Boccaccio Dekameronját, melynek első történetéből kiderül, hogy lesz a legcsalárdabb pénzbehajtóból a legnépszerűbb szent. Meneküljetek velünk ti is a mindennapok pestiséből!

Első történet

Cepparello úr becsapja jámbor gyóntatóját, és meghal. Amilyen rossz ember volt életében, olyan nagy szent hírébe keveredik holtában, és a szent Ciappelletto nevet kapja.

Úgy illik, kedves hölgyek, hogy bármihez fogunk, Annak magasztos és szent nevével kezdjük, aki mindenek kezdeményezője volt. Nekem jutott az a feladat, hogy megnyissam a mesélők sorát, én hadd kezdjem tehát az Ő egyik csodás tulajdonságával, hogy a hallatán tovább erősödjék az Ő állandóságába vetett hitünk, és örökkön áldjuk is érte az Ő nevét.

Magától értetődik, hogy a mulandó és veszendő világi dolgok mindegyike kívül-belül csupa baj, csupa rémség, csupa szenvedés, és hogy mi magunk ki sem látunk a sok veszedelemből, ezért pedig sem kibírni, sem elhárítani nem tudnánk mindezt, ha Isten különleges kegyelme erővel és ésszel föl nem vértezne bennünket. De ne higgyük ám, hogy bármivel is kiérdemeltük mi ezt a kegyelmet, mert az bizony az Ő jósága és azok közbenjárása folytán árad ránk, akik egykor halandóak voltak, akárcsak mi, majd mivel földi életük során az Ő akaratát követték, most örök élet és boldogság lett mellette az osztályrészük. Azokkal a kéréseinkkel, amelyeket színről színre a mi legfőbb bíránk elé terjeszteni aligha mernénk, őhozzájuk fordulunk hát közbenjárásért, akik tapasztalatból ismerik a mi esendőségünket. És méginkább kitetszik, mily nagy az Ő irgalma, ha tévedésből – hiszen halandó szemmel nem láthatunk belé az isteni szándék titkaiba – netán olyasvalakihez fohászkodnánk effajta közbenjárásért, aki örökre elűzetett az Ő fenséges színe elől: Ő ugyanis, aki mindent tud és lát, nem azt nézi, hogy ez a fohász tudatlanságból fakad-e, vagy kárhozott lelket kér-e közbenjárásra, hanem csak hogy tiszta szívből jön-e, s ha igen, akkor bizony ugyanúgy meghallgatásra találunk, mintha üdvözült lélek volna a közbenjáró. Nyilvánvaló – mármint isteni helyett jobb híján emberi észjárást követve nyilvánvaló – bizonyságát adja pedig ennek a most következő történet.

Beszélik tehát, hogy Musciatto Franzesi, a dúsgazdag nagykereskedő, miután lovaggá ütötték Franciaországban, és Toscanába kellett jönnie a francia király fivérével, Földnélküli Károllyal, akit Bonifác pápa rendelt és hívott ide, elhatározta, hogy (a kereskedelemben amúgy megszokott módon) kuszánál kuszább és nem egykönnyen kibogozható üzleti ügyeinek intézését mostantól másokra bízza. Talált is megfelelő személyt mindenre, egyedül azon töprengett már csak, hogy bizonyos burgundiaktól hogyan hajtsa be a kintlévőségeit. Habozásának oka pedig az volt, hogy a burgundiakat ő békétlen, rosszindulatú és szószegő népségnek tartotta, és nem tudta, kinek a komiszságát vethetné be az övékével szemben. Addig-addig törte a fejét, míg végül eszébe nem jutott a pratói Cepparello, aki sokszor megfordult már nála Párizsban. Ez a Cepparello mármost pöttöm és piperkőc emberke volt, a franciák pedig, akik a nevét félrehallva, a maguk beszéde szerint Koszorúnak értették, a pöttömsége miatt még csak nem is Chapeau-nak, hanem Chapelet-nek, azaz Ciappellettónak, vagyis Koszorúcskának nevezték el őt, és szinte feledésbe is merült, hogy valójában Cepparellónak hívják.

Micsoda életet élt ez a Ciappelletto! Jegyző létére röstellte volna, ha egy-egy okirata (bár eleve keveset gyártott) nem bizonyul hamisnak, olyat viszont bármikor hajlandó lett volna készíteni nemhogy jó pénzért, de akár ingyen is. Hamis esküt kéretlenül is a legnagyobb örömmel tett, és mivel az eskünek Franciaországban akkortájt igen nagy hitele volt, ő alamuszi módon minden olyan perét megnyerte, amelynek során eskü alatt kellett igazat mondania, a szeme se rebbent. Kedvenc szórakozása volt, hogy barátok, rokonok, akárkik körében úton-útfélen bajt keverjen vagy viszályt szítson, és szerette, ha minél nagyobb a botrány. Gyilkolt, rabolt, bármi gazságban benne volt mindig, ha kérték, sőt, saját kezűleg is készséggel sebesített vagy ölt is már meg embert. Éktelen haragra gerjesztette a legcsekélyebb apróság is, ilyenkor aztán teli torokból káromolta az Istent és minden szentjeit. Templomot sohasem látogatott, a szentségeket megvetette és gyalázta, kocsmába és más bűntanyákra viszont annál szívesebben járt. A nőkkel úgy volt, mint kutya a korbáccsal, kéjelegni, mint afféle romlott ember, a saját nemével szeretett. Tiszta szívvel, úgy lopott és rabolt, ahogy a jótét lélek alamizsnálkodik. Mértéktelen torkosságában nem ritkán ette-itta betegre magát. A játékban és hamiskocka-vetésben nem akadt párja. De minek is szaporítsam a szót? Nála rosszabb embert aligha hordott még hátán a föld. Mivel azonban a rosszasága a Musciatto úr hatalmát és tekintélyét szolgálta már rég, végül is békén hagyták nemcsak a magánemberek, hanem a hatóságok is, hiába tört sokszor borsot az orruk alá.

Szóval, ez a Cepparello jutott az eszébe Musciatto úrnak, aki – mivel jól ismerte őt – úgy gondolta, éppen kapóra jön majd a komiszsága a burgundiakéval szemben. Magához hívatta hát, és így szólt hozzá:

– Mint tudod, Ciappellettóm, elhatároztam, hogy végleg kivonulok innen. Többek között a burgundiakkal maradt még elszámolnivalóm, márpedig ők igencsak csalárd népség. Nem is tudom tehát, ki másra bízhatnám, hogy behajtsa rajtuk a követeléseimet, mint terád. Mostanában úgyis ráérsz; ha vállalod, én elintézem, hogy a bírák kedvezzenek majd neked, és a behajtott pénz után megfelelő sikerdíj üsse a markodat.

Ciappelletto uram csakugyan dologtalanul tengődött épp, s most, hogy ráadásul az eddigi támasza és gyámolítója is menni készült, mit volt mit tennie, habozás nélkül rábólintott, hogy igen, vállalja a dolgot. Meg is állapodtak, ő kézhez vette a meghatalmazást és a királyi ajánlólevelet, és mindjárt Musciatto úr távozása után maga is fölkerekedett, meg sem állt Burgundiáig. Ott a kutya sem ismerte, ő pedig – szokásától eltérően – békésen és szelíden látott neki a pénzbehajtásnak, mint aki majd csak később szeretne dühbe gurulni.

Egy firenzei testvérpárnál lakott, uzsorások voltak, és a Musciatto úr iránti tisztelet okán úgy bántak vele, mint a hímes tojással. Történt mármost, hogy Ciappelletto ágynak esett, a testvérpár pedig azon nyomban orvosokat és ápolókat hívatott hozzá, hogy állítsák talpra mihamarabb. De hiába volt minden, a jóember állapota – hisz öreg is volt már, meg csúnyán is élt – napról napra romlott, és az orvosok, a testvérpár nagy bánatára, halálosnak mondták a baját.

– Mitévők legyünk vele? – tanakodtak egyik nap a betegágyával szomszédos szobában. – Nagy bajba sodródtunk miatta. Kitenni a szűrét most, hogy dögrováson van, nemcsak nagy szégyen, de nagy meggondolatlanság is volna. Hogy lehet az, hogy miután befogadtuk, gondját viseltük és buzgón ápoltattuk, egyszer csak se szó, se beszéd, kihajítjuk? Halálos betegen ugyan mi okot adhatott ő nekünk már erre? Másrészt viszont annyira istentelen életet élt, hogy nyilvánvalóan nem lesz hajlandó se meggyónni, se a szentségeket magához venni; márpedig ha gyónás nélkül hal meg, egy templom se fogadja majd be őt, úgy fogják elkaparni, mint egy kutyát. De azzal se járna jobban, ha meggyón, mert a bűnei olyan számosak és undorítóak, hogy nincs az a barát vagy pap, aki fel akarná vagy tudná oldozni, anélkül pedig szintúgy csak gödörben végzi. S akkor az itteniek, akiknek amúgy is a bögyükben vagyunk, mert utálják a mesterségünket, és alig várják, hogy megkopasszanak bennünket, azt fogják kiabálni felháborodottan, hogy pusztuljon a kutya digója, hisz ezek a templomnak se kellenek; és betörnek hozzánk, és jó, ha csak a javainkat veszik el, nem az életünket. Szóval akárhogy is, nagy bajban leszünk, ha ez itt feldobja a talpát.

Ciappelletto uram mármost, aki tehát a szomszédos szobában feküdt, és – a betegekre jellemző módon – a fülét hegyezve, minden egyes szavukat hallotta, áthívta őket, és a következőket mondta:

– Ne fájjon tinektek énmiattam a fejetek, ne féljetek, nem hozok rátok semmi bajt. Hallottam, mit beszéltek rólam, és igazatok is van: ha az történne, amit mondotok, annak csakugyan rossz vége lenne. De nem az fog történni. Én az életem során annyit vétkeztem már az Atyaúristen ellen, hogy még egy vétek így a halálom óráján ide vagy oda már igazán nem számít. Kerítsétek hát elő nekem a világ legistenesebb és legnagyszerűbb fráterét, a többit pedig bízzátok rám, mindent meg fogok oldani úgy, hogy nektek is jó legyen meg nekem is, meg lesztek velem elégedve, ígérem.

Sokat ugyan nem reméltek ettől az ötlettől a fivérek, de elmentek azért egy rendházba, és megkérdezték, nem vállalná-e valamelyik istenes és nagy tudományú emberük, hogy meggyóntasson egy olaszt, aki náluk betegeskedik. Kaptak is maguk mellé egy igen tiszteletreméltó, szent és jámbor életű öreg írástudót, akit nagy-nagy tisztelet övezett.

Az meg el is ment velük Ciappellettóhoz, leült az ágya mellé, vigasztalgatta egy sort, majd föltette neki a kérdést, hogy mikor is gyónt utoljára. Amire Ciappelletto – bár nem szokott volt ő gyónni soha életében – ezt a választ adta:

– Hetente legalább egyszer, sőt, néha többször is meggyónok én, atyám, de meg kell vallanom, hogy már vagy nyolc napja, vagyis amióta ágynak estem, annyira leromlott az állapotom, hogy nem volt rá érkezésem.

Mire a barát:

– Derék szokásaid vannak, gyermekem, tartsd is meg őket. És ha gyakran gyónsz, most nyilván gyerekjáték lesz kikérdeznem téged.

– Nem, atyám – mondta erre Ciappelletto –, tévedni tetszik ebben, mert akármilyen gyakran vagy sokszor gyóntam is, világéletemben arra törekedtem én, hogy minden, de minden bűnömet meggyónjam, ami csak születésemtől fogva a gyónásom pillanatáig az eszembe jut. Arra kérem tehát a tisztelendő urat, hogy faggasson csak ki szépen töviről hegyire, mintha soha életemben nem gyóntam volna még. És ne törődjék azzal se, hogy beteg vagyok. Inkább szenvedek én testileg, mintsem hogy olyasmit tegyek, ami a testemnek jó, de a lelkem elkárhozik tőle, pedig érette is ontotta az ő drága vérét a Megváltó.

Tetszettek nagyon ezek a szavak a szent életű barátnak, nemes lélekre vallanak, gondolta. És agyba-főbe dicsérte Ciappellettót, majd megkérdezte tőle, hogy no, és vajon a paráználkodás bűnébe esett-e vajon bármikor is valamely nőszeméllyel. Ciappelletto nagyot sóhajtott:

– Jaj, atyám, szégyellem megvallani, mi az igazság, félek, hogy bűnös hencegésnek hatna.

A jámbor barát meg erre:

– Beszélj csak, gyermekem – mondta –, hiszen igazat mondani se gyónáskor, se máskor nem számíthat bűnnek soha.

Több se kellett Ciappellettónak:

– Ha már így megnyugtat atyám, hát elárulom, hogy ugyanolyan szűz maradtam, amilyennek az én jó édesanyám a világra szült.

 – Ó – csodálkozott a barát –, ez aztán derék dolog, áldjon meg érte téged az Isten! Már csak azért is, mert hát hiszen neked megvolt rá a szabadságod, hogy ellenkezőképpen dönts, nem úgy, mint a magunkfajtának, akiket köt a regula.

A következő kérdése az volt a barátnak, hogy torkoskodással vajon vétkezett-e Isten ellen. Ciappelletto uram nagyot sóhajtva azt felelte, hogy sajnos igen, méghozzá nagyon is sokszor. Merthogy az évenkénti negyvennapos nagyböjtön kívül, amit minden jámbor hívő meg szokott tartani, ő hetente még legalább három napon át csak kenyeret és vizet vesz magához, de sajnos megesik – különösen, ha épp belefáradt a sok imádkozásba vagy búcsújárásba –, hogy úgy, olyan mohón issza azt a vizet, mint bort a nagyivók. Meg hogy sokszor holmi salátákra is fájt már a foga, amilyeneket vidéki kiruccanáskor szoktak készíteni az asszonyok; és hát olykor bizony jobban esett neki az evés-ivás, mintsem esnie illett volna olyasvalakinek, aki buzgón böjtöl.

Mire a barát:

– Természetes és nem nagy bűnök ezek, édes gyermekem, ne emészd magad miattuk. Előfordul az bárkivel, akármilyen szent ember, hogy szívesen eszik vagy iszik egy jót hosszas böjt vagy nehéz megpróbáltatás után.

– Ugyan, atyám – mondta Ciappelletto –, maga ezt bizonyára csak vigasztalásul mondja, hiszen tudja, hogy tudom: Istent csakis egészen makulátlan lélekkel szabad szolgálni, aki pedig nem így jár el, az bűnt követ el.

A barát roppantul meg volt elégedve.

– Derék dolog – mondta –, hogy így gondolkodsz, és tetszik is nagyon, hogy ilyen lelkiismeretes vagy. Hanem mondd csak: a fösvénység bűnébe nem estél-e? Nem kívántál-e többet a kelleténél, nem ragaszkodtál-e olyasvalamihez, ami nem jár neked?

– Félre ne értse atyám – válaszolta Ciappelletto –, hogy ezeknél az uzsorásoknál lakom! Semmi közöm a mesterségükhöz, sőt éppen azért jöttem hozzájuk, hogy megmossam a fejüket, hogy figyelmeztessem és lebeszéljem őket erről a megvetésre méltó jövedelemszerzésről. És alighanem sikerrel is jártam volna, ha közbe nem szól a Jóisten. De tudnia kell a tisztelendő úrnak, hogy az édesapám szép vagyont hagyott rám, s azt én a halála után javarészt Istennek ajánlottam fel, majd a saját megélhetésem és Krisztus szegényeinek a gyámolítása végett üzletelgetni kezdtem. Haszonra is törekedtem persze, s a hasznot aztán csak felerészben fordítottam magamra, a másik felét mindig a szegényeknek adtam; a Teremtő pedig olyannyira a segítségemre volt ebben, hogy egyre jobban és jobban ment a sorom.

– Helyesen jártál el – mondta a barát. – És a harag vajon gyakran elragadott-e?

– Ajjaj! – felelte Ciappelletto uram. – Az bizony nagyon gyakran megesett. Csak hát hogy türtőztesse magát az ember, amikor látja, mennyi rosszat cselekszenek folyton-folyvást a népek, mennyire nem tartják magukat az isteni parancsolatokhoz, mennyire nem félik Isten büntetését? A szívem szakadt meg mindig a fiatalok láttán, ahogy csak a világi hívságokat hajkurásszák nap mint nap, ahogy esküdöznek és káromkodnak, ahogy templom helyett a kocsmákat, Isten útjai helyett a világi utakat járják.

A barát meg erre:

– Ez jó harag, édes fiam, ezért én ugyan nem rónék ki rád penitenciát. No de haragodban netalántán nem ütöttél-e agyon, nem bántalmaztál, nem szidalmaztál-e valakiket néhanapján?

– Jaj, tisztelendő uram – válaszolta Ciappelletto –, kegyelmed Isten embere, hát hogy kérdezhet ilyet? Ugyan miért tartott volna engem mindmostanáig életben a Jóisten, ha akár csak egyetlenegyszer, egy pillanatig is felmerült volna bennem, hogy effélére vetemedjek? Ilyesmit csak gonosztevők és gazemberek művelnek, olyanok, akiket én világéletemben arra intettem, ha beléjük botlottam, hogy szálljanak magukba, és térjenek meg az Úr segedelmével.

Mire a barát:

– Legyen is rajtad az Ő áldása, édes gyermekem. No és halljam: hamis tanúságot nem tettél-e, nem mondtál-e rosszat valakiről, nem vetted-e el erővel azt, ami a másé?

– Hát, ami azt illeti – mondta Ciappelletto uram –, nagyon is volt, akiről rosszat mondtam. Lakott ugyanis mellettem egy szomszéd, aki minden ok nélkül folyton csak bántalmazta, részegen mindig agyba-főbe verte a feleségét, én pedig annyira megsajnáltam egyszer szegény asszonyt, hogy bizony szóvá tettem ezt a rokonai előtt, és rosszat mondtam róla.

– Helyes – mondta a barát. – Mármost te kereskedő voltál, ugye. Az megesett-e vajon, hogy amúgy kereskedő módra, becsaptál valakit?

– Meg bizony – felelte Ciappelletto. – Nem tudom, ki volt az, csak arra emlékszem, hogy szövetet adtam el neki, ő meghozta, ami járt érte, én meg számlálatlanul egy ládikába raktam a pénzt, és csak egy jó hónap múlva vettem észre, hogy négy piculával több a kelleténél. Szerettem volna visszatéríteni ezt az illetőnek, de mivel nem találkoztunk többé, egy év elteltével a szegényeknek adományoztam mind a négy piculát.

– Csekélység – mondta a barát –, és te nagyon is helyesen jártál el.

S azzal kérdezgette még tovább erről-arról-amarról, de mindenre hasonló válaszokat kapott. Már éppen fel is oldozta volna, amikor azt mondja Ciappelletto:

– Van ám, amit még nem gyóntam meg, atyám.

Ugyan, mi volna az, kérdi az atya, mire ő:

– Egyszer szombat este söpörtettem fel a szolgámmal a házat, vagyis megfeledkeztem róla, hogy az Úr napját megszenteljem.

– Ugyan már! – nyugtatta őt a fráter. – Semmiség ez is, gyermekem.

– Nem, nem – ellenkezett Ciappelletto –, már hogy volna semmiség, atyám! A vasárnap igenis megszentelendő, hiszen az a mi Urunk feltámadásának napja.

– Volt-e még valami? – kérdezte akkor a barát.

– Volt bizony – felelte Ciappelletto. – Egyszer meggondolatlanul a padlóra köptem az Isten házában.

– Semmi baj, gyermekem – mosolygott rá az atya –, egyházi ember létünkre mi is köpködünk ott minden áldott nap.

– Elég baj az! – vágta rá Ciappelletto uram. – Isten szent házát, ahol Neki áldozunk, a lehető legtisztábban kell tartani.

S még és még sorolt további ilyen bűnöket, míg egyszer csak el nem csuklott a hangja, és keserves zokogásban tört ki, merthogy tetszés szerint bármikor el tudta sírni magát.

– Mi lelt, gyermekem? – kérdezte a jámbor barát.

– Jaj, atyám – felelte Ciappelletto –, van énnekem még egy bűnöm, amit sohasem mertem bevallani, annyira szégyellem magam miatta. És azért sírom el mindig így magamat, ha eszembe jut, mert Isten ezt egészen bizonyosan nem fogja megbocsátani nekem soha.

Mire a jámbor barát:

– Ej, fiacskám, miket beszélsz? Isten oly mérhetetlenül jó és irgalmas, hogy ha minden bűn, amit az emberiség valaha is elkövetett, vagy amit mostantól az idők végezetéig el fog még követni, egyetlenegy ember lelkét nyomná, és ez az egyetlenegy ember egyszer csak magába szállna, és gyónni akarna, Isten neki is minden további nélkül megbocsátana; úgyhogy beszélj csak bátran.

– Ó, jaj, atyám – zokogott tovább Ciappelletto –, imádkozzék érettem, mert ekkora szörnyű vétket aligha bocsát meg énnekem az Atyaúristen.

– Ki vele – biztatta az atya –, mondjad csak bátran, ígérem, hogy imádkozni fogok érted.

De hiába buzdította, nem tudta szóra bírni Ciappelletto uramat, mert az csak sírt és sírt tovább. Így ment ez egy jó darabig, mígnem Ciappelletto végül is nagyot sóhajtott, és azt mondta:

– Hát jól van, nem bánom, atyám, de aztán imádkozzék ám értem csakugyan! Arról van szó, hogy kicsi koromban egyszer szidalmaztam az édesanyámat – bökte ki, és már zokogott is tovább.

– Ugyan, gyermekem! – csitította a barát. – Ezt véled te olyan hatalmas véteknek? Hát hiszen az Úr az istenkáromlóknak is örömest megbocsát, ha megbánást tanúsítanak. Teneked ezt akkor miért is ne bocsátaná meg? Ne sírj hát, és fel a fejjel!  Aki ennyire szánja-bánja, amit tett, annak az Úr akár még a keresztre feszítést is megbocsátaná.

– Hogy mondhat ilyet a tisztelendő úr? – sopánkodott Ciappelletto. – Hisz az én drága jó édesanyámról van szó, aki kilenc hónapon át hordozott engem éjjel és nappal a szíve alatt, aki száznál is többször dédelgetett és ringatott! Nagyon nagy hibát, nagyon nagy bűnt követtem el azzal, hogy szidalmaztam őt. Ha nem tetszik imádkozni értem, biztos, hogy nem nyerek bocsánatot – mondta Ciappelletto uram.

Erre aztán már igazán nem tudott mit mondani a barát. Feloldozta Ciappellettót, és mivel minden szavát készpénznek vette, abban a hiszemben adta rá végül az áldását, hogy igazi szent emberrel van dolga. De hát hogyan is ne hitt volna egy haldokló ember szavának?

– Kedves Ciappellettóm – mondta mindezek végeztével –, nemsokára meg méltóztatol gyógyulni, ha Isten is úgy akarja. Ám ha mégis úgy döntene, hogy magához szólítja a te áldott és útra kész lelkedet, lehet-e, hogy a tested akkor minálunk temettessék majd el?

– Hogyne – felelte Ciappelletto –, sőt, mivel tisztelendő uram megígérte, hogy imádkozni fog értem, s ráadásul mindig is nagyon nagyra tartottam a rendjét, már nem is akarnék máshová temetkezni. Kérem is tehát, hogy mihelyt visszatér a kolostorába, küldesse el nekem a ma reggeli oltáriszentséget, ami Krisztus valóságos teste, mert habár nem vagyok rá méltó, engedelmével én azt magamhoz venném, utána pedig az utolsó kenetet is föladatnám magamnak, hogy ha bűnös életet éltem is, meghalni legalább keresztény módjára haljak meg.

Ez már beszéd, mondta a szent ember, s hogy úgy legyen, már intézkedik is, hogy Ciappelletto megkapja, amit kér. Szavait pedig tett követte.

A testvérek tartottak tőle, hogy Ciappelletto uram rászedi őket, ezért tehát a betegszobáját határoló deszkafal mögül ügyesen kihallgatták, miket mond a barátnak, és egyik-másik bűne hallatán csaknem kirobbant belőlük a nevetés.

– Miféle ember ez – sugdosták egymásnak –, hogy sem a vénség, sem a betegség, sem a halálfélelem, sem az isteni ítélet fenyegetése nem térítette jó útra, hogy legalább meghalni ne úgy haljon meg, ahogyan élt?

No de hát kiderült, hogy igenis templomi temetése lesz, s a többivel nem törődtek.

Ciappelletto uram nem sokkal később megáldozott, majd miután tovább rosszabbodott az állapota, az utolsó kenetet is fölvette, és parádés gyónását követően még ugyanaznap este elhalálozott. A testvérpár pedig nekilátott, hogy a hagyatéka terhére annak rendje-módja szerint, tisztességgel eltemessék őt, s megüzenték a kolostorba: jöhetnek virrasztani, és reggel vihetik a halottat.

A halálhír hallatán Ciappelletto jámbor gyóntatója nyomban a perjelhez sietett, hogy kongasson káptalanra. Egybe is sereglettek a barátok, ő pedig előadta nekik, hogy a gyónása alapján ő bizony szent embernek ismerte meg ezt a Ciappellettót. S mivel reméli, hogy számos isteni csoda műveltetik majd általa, fontos, hogy ők a lehető legnagyobb tisztelettel és alázattal fogadják most a porhüvelyét.

A perjel s a többi hiszékeny barát is helyeselt. Este valamennyien átvonultak Ciappelletto uram halálos ágyához ünnepélyes vigíliát tartani, majd reggelre kelve karinget és palástot öltve jöttek vissza érte, hogy kóruskönyvvel a kezükben és magasra tartott keresztekkel, fennen énekelve, nyomukban a város apraja-nagyja, férfiak és nők, nagy hűhóval a templomukba vigyék. Ott azután felravatalozták, a gyóntatója pedig a szószékre lépett, és beszédbe kezdett. Elmondta, mennyit böjtölt, milyen szűzi életet élt, milyen egyszerű és ártatlan, milyen csuda jó ember volt ez a Ciappelletto. Hogy például mit vallott meg neki sírva mint legeslegfőbb bűnét, alig akarva elhinni, hogy igenis meg fogja bocsátani az Úristen azt is.

– Ti bezzeg, istenverte átkozottak – fordult megrovóan a hallgatóságához –, ti, ha csak egy szalmaszálba botlotok is, már káromoljátok az Urat, a Szűzanyát s a mennybéli szenteket.

S azzal mondta-mondta tovább, hogy milyen tisztességes és tiszta egy ember volt ez a Ciappelletto. Senki sem kételkedett a szavaiban, és olyan sikeresen belé is sulykolta mindezt az egybegyűlt környékbeliek fejébe, hogy a szertartás végeztével egymás sarkára hágva rohanták meg a halottat, kezét-lábát csókolgatva a ruhájának is nekiestek, és versengve szaggattak belőle egy-egy darabkát maguknak. És így ment ez egész álló nap, addig nem is lehetett elbontani a ravatalt, amíg mindenki oda nem tudott járulni hozzá. A következő éj leszálltával tették csak márványkoporsóba, és ünnepélyesen egy kápolnába temették. De már másnap megindult a zarándoklat, jöttek a népek egyre-másra gyertyagyújtani, imádkozni, fogadalmi viaszfigurákkal aggatni tele a kápolna falát.

A híre s a kultusza pedig nőttön-nőtt, hovatovább más szenthez szinte nem is fordult már senki, ha bajba jutott, csakis őhozzá, szent Ciappellettónak nevezték el és nevezik mind a mai napig, és mindenki biztos benne, hogy Isten számos csodát tett és tesz őáltala eztán is bárkinek, aki hozzája fohászkodik. 

Így élt és ilyen halált halt a pratói Cepparello, szent is így lett belőle, ahogy hallottátok. Elképzelhető ugyan, nem tagadom, hogy csakugyan megüdvözült, és ott leledzik most Isten színe előtt, hiszen akármilyen gonosz és elvetemült volt is életében, a végóráján történetesen tanúsíthatott olyan megbánást, hogy Isten megkönyörüljön rajta, és befogadja őt az országába. Erről azonban mit sem tudhatni persze, annak alapján pedig, ami tudható, mégiscsak amondó vagyok inkább, hogy nem a mennyekbe juthatott ő, hanem az ördög vitte el. És akkor bizony ez is mutatja, milyen jó hozzánk az Isten. Ha neki netán ellensége is az, akihez mi tévedésből közbenjárásért fohászkodunk, Ő nem ezt nézi, hanem azt, hogy igaz-e a hitünk, s akkor ugyanúgy meghallgatásra találunk nála, mintha egy valóságos szentjéhez fordultunk volna. Remélve tehát, hogy a kegyelme folytán épen-egészségesen átvészelheti víg társaságunk ezeket a mostoha időket, ajánljuk neki – befejezésképpen is az Ő nevét dicsérve – abban a biztos tudatban magunkat, hogy meg fogja hallani a mi könyörgésünket is a bajban.

S itt elhallgatott akkor Panfilo.

A cikk szerzőjéről
Giovanni Boccaccio (1313-1375)

Itáliai író, költő, humanista.

A fordítóról
Barna Imre (1951)

József Attila-díjas műfordító, író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Kérdezd meg tőle (Európa, 2021). Legutóbbi fordításkötete: Umberto Eco: Óriások vállán (Kossuth, 2019).

Kapcsolódó
Ez nem az a Dekameron (Dekameron-projekt – 29 új novella a járvány idejéből)
Makai Máté (1986) | 2021.10.12.