Egyszer, amikor a mamám terhes volt, és már a hetedik hónapban járt, megint csak felment lombszénát gyűjteni a Banch csúcsára, Pianéz fölött, Brione környékén, de lefelé menet, vállán a szénával, elvétette a lépést és elesett. Nagy szerencséje volt, mivel a sógora, aki egy kicsit lejjebb állt, meg tudta ragadni a ruhájánál fogva, így megtartotta a szakadék felett. Szerencse, hogy akkoriban vastag, erős ruhákat hordtak, amik nem szakadtak el, ha tépték is őket.

A mamámat Mariának hívták, tízen voltunk testvérek, a szüleinkkel együtt az már tizenkettő, három fivér, hét nővér, mára már csak ketten maradtunk, én és Anna húgom, aki velem él. A mama hamar meghalt, én nyolc-, a húgom ötéves volt. Tizenöt év alatt tíz gyereket szült. Manapság azt mondják, azért volt ilyen életük, mert felelőtlenek voltak, pedig ez nem igaz. Akkoriban mélységes nyomorúságban éltek, ahol csak találni lehetett egy marék füvet, odamentek és lekaszálták[1]. Nem voltunk felelőtlenek, csak nem volt pénzünk. Napszámosként 1,50 frankot lehetett keresni, látástól vakulásig, a kása és a tőkehal már igazi luxusnak számított, ha valaki napszámba ment.

Mi a lombszénát az Al Valee térségben gyűjtöttük, Daghéi felett, a Capelina (Val d’Osola) előtt. Az árnyékosban csináltuk, én mentem, a húgom, meg a fivérem, Vincenzo és egy másik húgom, Lucia. Al Valee-ban nem volt egy barlang sem, ahová behúzódhattunk volna, így magunk építettünk egy kis kunyhót. Ha szép idő volt, meg is felelt, de ha elkezdett esni, mindenhol befolyt a víz, olyan volt, mint a viskók az afrikai népeket ábrázoló képeken. Valójában nem fogtuk fel, milyen bizonytalan is a sorsunk, és sokkal elégedettebbek voltunk, mint most. Induláskor magunkhoz vettük a szükséges holmikat, vittük a drapómot is, egy takarót, meg egy kötényt, amit párna gyanánt a fejünk alá tehettünk, már aludtunk is, rögvest reggel lett. Papus nem jött, asztmás volt és fent maradt a hegyen, azt mondta, éjjel rakjunk tüzet, ez lesz a jel, hogy még megvagyunk, és akkor ő is nyugodtan alszik.

Egyszer, én akkor nem voltam ott, a nővéreim egy medée-n[2] kezdtek kaszálni, köd volt. Eltévedtek, és ahelyett, hogy mint szokás szerint, a csúcson kezdték volna, túlmentek a kijelölt területen, és csak estefelé jöttek rá a tévedésre, amikor a sziklákhoz értek. Olyan is megesett, hogy valakik lecsaptak a medée-kre, éjszaka elfoglalták, pedig ezt tiltotta a helyi szabályzás.

Ha megáztunk, próbáltunk a tűz körül megszáradni napközben vagy este. Ha esett, nem hagytuk el rögtön a menedékünket, reménykedtünk, hogy javul az idő, de ha láttuk, hogy szakad, nekiindultunk a hegynek. Mi nem használtunk kaszát, csak sarlót. Volt itt fenn egy csúnya, köves rész, és amikor vittük le a szénát, a kecske, amit a tejéért tartottunk, jött mellettünk, de nem ám a szakadék felé eső oldalon, azt meghagyta nekünk. Mindenhova elkísért minket, kötődött hozzánk, mert mindig kedveskedtünk neki. A kecskék óvatos állatok, sosem mennek alant, félnek, hogy leesnek. Emlékszem, Topett volt a neve, egy másikat meg Ghignomnak[3] neveztünk el, mert úgy nézett ki a pofája, mintha mindig vigyorogna. Volt egy bárányunk is, ami jött a kecskével. Ez mindig velünk akart aludni, a lábunknál, de előfordult, hogy éjjel vizelt, összenedvesítve a fekhelyünket meg a lábunkat is. Gyakran az ivóvízért is meg kellett szenvedni, kerestünk egy sziklát, amiről víz csepegett, ott hagytunk alatta egy edényt egész napra, hogy legalább estére összegyűljön egy ibrik. Néha olyan messze dolgoztunk a víztől, hogy nem mentünk el érte, meg se tudtunk egy kicsit mosakodni.

Nekünk a cipőkérdés másodlagos volt, nem igen törődtünk vele, hozzászoktunk már; a mi családunk szerencsés volt, sosem martak meg a viperák, én mindig azt mondom, i ma vanzóo i sirp. Hogy ez mit jelent? Azt jelenti, hogy engem nem szerettek. Papus azt mondogatta, vagyis ajánlotta, hogy a sarlóval ütögessük meg a sziklákat, és ettől azok visszahúzódnak, meg olyat is hallottunk, hogy a viperák elmenekülnek a keresztények elől, mi természetesen esténként imádkoztunk, mondtuk a rózsafüzért, és a könyörgések közé belevettük azt is, hogy védelmezz minket a sirp marásától. Ezen kívül a lezuhanás fenyegetett, ez még veszélyesebb is volt, Lodovico lezuhant, de nem lombszénagyűjtéskor, fenn a hegyen, meg a szegény Tranquil Mocettini, nagyon fiatal volt még. Ha belegondolunk, hányszor voltunk kitéve a veszélynek, ez még nem is olyan sok. De ha újrakezdhetném az életemet, nem mennék szénát gyűjteni!

Egyszer emberek jöttek a völgyön túlról, bosszút állni, szándékosan gyújtottak tüzet, a Lögh[4] tájékáról indult a tűz, a Posse de Soriröön túlról, és a Sess Loi egész környéke felégett, a Corona de Medée-ig. Tilos volt tüzet gyújtani, de akkor éjjel csinálták, titokban, hogy minél többet ártsanak vele. Egészen a Tenc hegyig ért a tűz. […]

Hogy miért nem mentem férjhez? Azért nem mentem férjhez, mert én a férfiakból sajnos csak hamisat, szélhámost ismertem, később meg már nem tudtam hinni azoknak sem, akik őszinték voltak és komoly szándékkal közeledtek. Úgy meg, hogy valaki nem szereti a másikat, nem lehet férjhez menni, csak azért, hogy legyen egy embere, nem; olyat meg, akit szerettem volna, már nem találtam.

Az utolsó, aki lombszénát gyűjtött a Verzasca-völgyben, minden bizonnyal Rocco Panscera volt. A nővére, Isolina még mindig Osolában él, egyedül, a macskáival, azt mondják, 17 van neki belőlük. […]

Ha valaki véletlenül levágta a sarlóval egy ujját, a sebre cickafarkat raktak, bár az is szokás volt, hogy a fákról gyűjtöttek pókhálót, amiben kis rovarok voltak, gyakran látni ilyeneket az ágakon himbálózva, deresek, hosszúak, mint egy méhraj.

* 

A fordító jegyzete:

A 19. században és a 20. század első felében a ticinói parasztok körében – más európai népekhez, köztük a magyarokhoz hasonlóan – gyakori volt az állatok erdei legeltetése úgynevezett legelőerdőkben. A hegyvidéki területek megnehezítették a hagyományos legeltetést. Ugyanakkor sokan károsnak tartották a hegyi legeltetést, mivel az állatok lelegelik a fiatal hajtásokat, összetömörödik a talaj, ami erózióhoz, majd árvizekhez vezet. A kár a kihajtott állatok fajtájától is nagyban függött: legveszélyesebbnek a kecskét, míg legártalmatlanabbnak a disznót tartották. A károk megelőzhetőek, ha szakértelemmel végzik a munkát, erről írt magyar vonatkozásban Földes János 1895-ben megjelent munkájában (A legelő-erdők. A legeltetés kérdése Magyarországon s annak megoldása erdőgazdasági úton). Továbbá pozitívumként emlegették, hogy az állatok a növényzetre káros rovarokat is elpusztítanak, például cserebogárpajort, lótetűt. Svájcban gyakran az erdők gazdasági jelentőségét inkább az erdei legeltetés, nem pedig a fakitermelés határozta meg. A 20. század második felére viszont ez a gazdálkodási forma meghaladottá vált, sok helyen be is tiltották.

Az erdei legeltetés mellett szokás volt az erdei kaszálás is, mely során az erdőben, a hegyen gyűjtöttek füvet, aljnövényzetet, de a fák kérgét, ágait, hajtásait is. Ez volt az úgynevezett lombtakarmány-vagy lombszénagyűjtés. Az így gyűjtött szénát aztán állataik takarmányozásához használták, de az is előfordult, hogy fakéregből sütöttek kenyeret, amikor nagy volt az éhezés. A ticinói irodalom többször utal arra, hogy egy marék füvet is nagy becsben tartottak, ezzel utalva a parasztok nehéz helyzetére.

Felhasznált források:

Bürgi, Matthias –Stuber, Martin: Utilizzazioni delle foreste a carattere agricolo nel periodo 1800-1950: pascolo in bosco, fieno di bosco e foraggio di aghi e fogliame. In: Waldwissen.net. 2012. 11. 28.
https://www.waldwissen.net/it/apprendere-e-divulgare/storia-forestale/utilizzazioni-agricole-delle-foreste-1 [Utolsó megtekintés: 2025. 02. 19.]

Polgárné Balogh Eszter: Egy feledésbe merült területhasználati mód: a legelőerdő. In: Agrárkönyvtári Hírvilág, 2013. XX. évfolyam 1. szám. http://www.mezogazdasagikonyvtar.hu/assets/Hirvilag/AH2013/1/legeloerdok.htm [Utolsó megtekintés: 2025. 02. 19.]

*

[1] a füvet, szénát aztán az állatok takarmányozásához használták

[2] olyan tisztás a hegyen, ahol nem legeltettek, csak szénát gyűjtöttek

[3] jelentése: vigyor

[4] hegyvidék

A szöveg eredeti címe: I ma vanzóo i sirp