Eda İşler: Süreyya-űr
Fotó: Shutterstock
Eda İşler: Süreyya-űr

Eda İşler prózája a különböző hiányokról Schmidt Szonja Emese fordításában. 

Karom a mennyben egy ideje állandóan eszembe juttatja magát. Van a vállam alatt egy légüres tér, mely az én megkérdezésem nélkül létezni szeretne. Nem tudom, hogy a fejemmel van-e baj, mely emlékeztet a hiánya okozta fájdalomra, vagy pusztán a nem-létezése zavar? Nem tudom, hol keressem, hogyan szabadulhatnék a fájdalomtól, mely éjszakánként felébreszt az álmomból, és az egész napom lélegzetvisszafojtva telik miatta. Még a férjemnek sincs bátorságom elmondani, akkor mégis hogy tudnék orvoshoz menni vele, elmagyarázni, hogy fájdalmat érzek valahol a semmiben? Akkor is fáj. Megállás nélkül, iszonyatosan, kitartóan fáj a nem létező karom. Gyógyszerekkel nem tudom elmulasztani a fájdalmat, és az sem működik, hogy nem veszek róla tudomást, várva, hogy elmúlik. Egész nap tempósan, gyorsan sétálok, közben zenét hallgatok, remélve, hogy az agyam elfeledkezik a fájdalomról, ha lekötöm valami idegesítő zajjal. De nem sikerül. Magamba fordulok, aztán ha éjjelente felébredek a fájdalomtól, magzatpózban várom, hogy elmúljon, de aztán elfáradok, és újra sajogni kezd. Nem múlik sehogy. Rájövök, hogy meg kell tanulnom valahogyan együtt élni vele, hát elviszem magammal a munkába. Leül velem az asztalhoz, hangtalanul nézi, ahogy iszom a teát, cseverészem a körülöttem lévőkkel. Abban a pillanatban, amikor rájön, hogy elfeledkeztem róla, eszembe juttatja magát. Könyörtelenül belém hasít, a szokásos helyre. Amikor elmondom neki, hogy látom, tudom, hogy ott van, és meg kell őriznie a nyugalmát, akkor megbékél, és valamennyire csendben marad. De aztán egy váratlan pillanatban újrakezdi. Persze a férjem is észrevette, hogy jó ideje nem stimmel valami velem. Látja, hogy a leglehetetlenebb pillanatokban összeráncolom az arcom, kinyitom a számat, mintha kiabálni akarnék, aztán mégis becsukom. Mégsem kérdezi meg, hogy fáj-e valamim. Úgy veszi, hogy valami krónikus dolog, és majd elmúlik, inkább nem zavarkolódik. Ha olyan balsorssal vagy fogyatékossággal áldott meg a sors minket, ami nem adatik meg minden földi halandónak, a legtöbb ember, hogy ne bántson meg, úgy csinál, mintha nem lenne semmi bajunk. Valójában azonban azért tesznek így, mert attól félnek, ők is elkapják. Senki nem akarja megízlelni azt, aminek nincs íze, senki nem akar a balsors közelébe kerülni. A férjem sem közelít Süreyyához. Igen, nevet adtam a fájdalmas részemnek: Süreyya. Annak a babának a nevét, melynek anyám kiskoromban letépte a fejét, majd kidobta a szemétbe. Süreyyát beleejtettem a lekvárostálba, de féltem, hogy anyám észreveszi, ezért beletekertem egy konyharuhába, és elrejtettem a fotel mögé. Pár nappal később, amikor hangyák lepték el a lakást, anyám nagyon mérges lett. A szemem láttára tépte le Süreyya fejét. – Többet nincs semmiféle baba a házban! – kiabálta. Állta a szavát, valóban nem lett soha többé babám az után a nap után. Köszönet illeti a férjemet, mert nem sokkal az esküvőnk előtt elmondta, hogy nemzőképtelen, és felajánlotta, hogy meggondolhatom magam, de én azt mondtam neki, hogy jobb ez így, amúgy sem akarok gyereket, mert nem tudnám egy karral a gondját viselni. Ezzel meg is oldódott a probléma. Én pedig rájöttem: minket egymásnak teremtettek, vagy esetleg senkinek sem, de Isten, hogy ne maradjunk egyedül, egymáshoz illőre alakított minket. Mindenki azt szeretné a legjobban a házasságában, hogy két félből legyen egy egész. Tekintve, hogy egyikünknek a karja, a másikunknak pedig a férfiassága hiányzik, nekünk együtt kellett lennünk. Süreyya ma is korán kelt, felébresztett, átölelt. Néha idegenkedik saját helyétől, ezért van, hogy egészen feljön, néha még a hajtövembe is belekapaszkodik. Ismerem jól. Ha nem vagyok gyöngéd hozzá, és azt érzi, mérges vagyok rá, akkor dühös lesz, és erőszakosabbá válik. Kezemmel az arcát simogatom. Finoman a hasát masszírozom. Még többet akar. Hátat fordít. Finom érintésekkel nyomkodom a csigolyái mentén, tetszik neki. Amikor elvenném az ujjaimat róla, az előbbihez képest még erősebben reagál. Máris visszatelepszem az eredeti helyemre. Ujjaimmal lemegyek a dereka alá. Még jobban viszket neki, azt kéri, gyorsabban folytassam. Azt teszem, amit kér. Puhácska bőrét két tenyerem között dögönyözöm. Aztán ajtónyikorgás hallatszik, magamhoz térek. A férjem kelt fel, hogy kimenjen a vécére, nem hallottam meg. Süreyya a karomat huzigálja:

– Ne foglalkozz most vele!

Megint rá figyelek, de a férjem minden nyugtalanságát az ajtónyikorgással próbálja kifejezni felém. Visszajön a mosdóból, sietve visszabújik az ágyba, rámtekeredik a hideg lábával.

– Melegíts át egy kicsit, összefagytam! – mondja.

Sóhajtok egyet magamban, nem válaszolok. A férjem továbbra is próbál helyet keresni a lábainak valahol a fenekem alatt.

– Mi bajod van, a nyakad fáj?

– Nem, te hülye! – szól közbe Süreyya. – Nem a nyaka, a karja fáj!

Odasúgom neki, hogy maradjon csöndben, és visszatérek férjem reménytelen tekintetéhez.

– Igen, úgy tűnik, elzsibbadt az éjjel.

Arcán megjelenik az üresség nélküli mosoly, melyet úgy megszoktam az ilyen pillanatokban már. Az ilyen pillanatok alatt azt értem, amikor rájön, hogy bizonyos dolgokat a saját kezemmel vagyok kénytelen elvégezni. Pillanatok, amikor kínlódik, és csak úgy folynak a szánalom cseppjei a szeméből, mert szeretné ő elvégezni helyettem, amit kell, hogy ne érezzem magam kevésnek, de nem tudja elmondani.

– Ha gondolod, megmasszírozom én. – mondja zavartan.

Habozom, de azért hagyom neki. Süreyyának is tetszik ez a változatosság. Puha, finom érintéseim után hamar hozzászokik a férjem csontos, kemény ujjaihoz. Néha kikéri a véleményem:

– Jó itt, vagy inkább ott nyomkodjam?

Szemem sarkából Süreyyára nézek, ő beleegyezik, én mondom a férjemnek, hogy folytassa. Süreyya annyira élvezi a férjem ujjait, hogy szép lassan nyögdécselni kezd. Hogy a férjem ne hallja, a saját hangommal nyomom el az övét. Bár kissé furcsának találja, hogy ilyen izgatott vagyok, arcán mégis olyasféle boldogság jelenik meg, melyet eddig még soha nem láttam rajta. A korábbihoz képest erőteljesebben, szeretettel masszíroz. Kezemmel már jelezném neki, hogy hagyja abba, de végül megadom magam neki. Combom közül síkos, átlátszó út indul meg. A férjem zavarban van, de büszke a tettére, és ahogy nézi az arcomat, próbálja megérteni, mi történik. Nem szólok semmit, csak mosolygok.

– Ezt csináljuk gyakrabban! – mondja, és felkel mellőlem.

A zuhany alatt időzöm. Ő reggelit készít. Még bazsalikomos omlettet is süt. Süreyya most nincs az asztalnál, ki tudja melyik semmiben ringatózik épp. Én, aki reggelente minden falatot megszámolok, most csak úgy tömöm magamba a kenyeret. A férjem gyöngéd, szeretetteli hangon szól:

– Nagyon megéheztél?

Simogatja a büszkeségemet, hogy foglalkozik az étvágyammal. Gyorsan felállok, le sem szedem az asztalt. A férjem hosszú idő óta először segít felcsatolni a protézist. Kinyitja előttem az autót. Szenvedélyesen megcsókol, amikor búcsúzunk. Hamar hozzászokom e furcsa érdeklődéshez. Abban a pillanatban, hogy álmodozni kezdek a reggeli intenzív gyönyörről, megjelenik Süreyya, és elfoglalja a szokásos helyét. Legyűröm a fájdalomat, erőltetve mosolygok. Ahogy arra gondolok, ma éjjel honann fog indulni a fájdalom, Süreyya szíve is szenvedélyesebben kezd verni. Bennem is, talán ha nem is egész testemben, de egy részemben izgatott várakozás lesz úrrá. De legalább a többi testrészem, a Süreyya-űrön kívül, még őrzi a nyugalmát. Úgy megyek haza, hogy észre sem veszem, milyen korán véget ért a nap. A férjem már rég otthon van, a TV előtt vár engem. Mintha nem lenne elég, hogy oly sok idő után ilyen sűrűn látom őt, még beszélgetni is próbál velem. Annyira nehezemre esik elfogadni ekkora boldogságot, hogy kényszeresen keresni kezdek valamit, ami megtörheti ezt az idillt. Megkérdezem, mit eszünk, ő már sorolja is fontoskodva, hogy mi mindent készített. Még a végére sem ér, közbevágok, hogy egyiket sem szeretem, inkább rendeljünk valamit.

– Persze! – mondja. – Ezt meg betesszük a hűtőbe, majd máskor megesszük.

Bár eléggé idegesít a mérhetetlen angyali jószíve, Süreyya a bokámra helyezkedve jelzi felém, hogy nincs velem egy véleményen. Egyszer csak elkiáltom magam, mintha fütyülnék, „Ah”,  a férjem már fut oda hozzám, kérdezi:

– Hol fáj? Megint a nyakad?

Nem válaszolok, lerogyok a fotelba, és a bokámra mutatok:

– Itt.

Gyakorlott ujjai épp Süreyya mellét ragadják meg, majd lassan felfelé haladva a szája alatti kis gödröcskéhez érnek. Süreyya nem tudja becsukni a száját, ezért ha szeretné, sem tudja efojtani a nyögéseit. Ahogy a férjem őt érinti, bennem is felmelegszik a vér, felizgulok. Megint ráhagyom magam ujjai ritmusára, megkönnyebbülök. Feldagadt mellkasom lassanként megnyugszik.

– Köszönöm. – szólal meg.

Nem értem, kinek köszönte meg, ezért megint csak zavar a kielégültsége. Süreyya persze rögtön magára veszi, bájologva mondja:

– Én köszönöm!

Bort rendeltünk a pizza mellé. Együtt nézünk filmet, sok-sok idő óta először. Igen, mint oly sok házaspár, mi is mindent egy légtérben, de külön csinálunk. A férjem azt hiszi, mindig kettesben vagyunk, pedig van egy vendégünk, akit ő nem ismer. Nem vagyunk egyedül, Süreyyával vagyunk. Boldogságunk forrása nem az, hogy megtanultuk elfogadni egymást, hanem hogy a férjemnek találtunk egy új feleséget. Már nem képes tovább elviselni engem, csakis engem, aki még bibis és hiányos is vagyok, ezek szerint tehát kicsit többre vágyik nálam. Bár nagyon hasonlít rám, de nem én vagyok az, akit kíván, csak egy bennem lakozó engem. Hát legyen. Miután rájöttem erre, és belefáradtam abba, hogy állandóan kellemetlenül érezzem magam, eldöntöttem, hogy ugyanúgy, ahogy elfogadtam Süreyyát, el fogom fogadni a férjem Süreyya iránt érzett szerelmét is. Továbbra is korán jár haza, főz nekem, nem fekszik le nélkülem aludni, és nem veszi le rólam a szemét. Mindketten élvezzük a helyzetet. Legalábbis egy ideig eltart ez. Aztán egy este megtörik a varázs. A férjem lecsúsztatta a szemüvegét, mellettem olvassa a könyvét éppen, amikor Süreyya belesúgja a fülembe, hogy hamarosan elmegy. Önkéntelenül felugrok a fotelből, és kiabálok:

– Miért?

A férjem aggódva rám néz, nem válaszolok, tekintetemet Süreyyára szegezem, és várom, hogy mondjon valamit. De nincs ott a helyén. Süreyya helyén egy új űr jön létre. Süreyya-űr. Hogy megbizonyosodjak erről, a kezemmel tapogatok a levegőben. Közben a férjem próbál rájönni, mégis mit csinálok, úgy figyel, mint amikor a tudós tanulmányozza a kísérleti egere mozdulatait. Nem akarok még furcsábbnak tűnni, ezért inkább leülök a fotelba, és azt mondom, nincs semmi. Ajánlgatja, hogy ha fáj valamim, lefekvés előtt segít rajtam.

– Nem, egyáltalán nem sürgős! – próbálom meg leszerelni, majd miután bebújunk az ágyba, úgy teszek, mint aki nyomban elaludt. Ezt az éjszakát követően a Süreyya nélküli napok gyors, tompa kielégülésekkel telnek. A férjem látványosan eltávolodik tőlem. Nincs reggelikészítés, nincs korán hazaérés a munkából, minden további nélkül visszatérünk a régi időkhöz. A lakás elhagyatott, csak a fürdőszobai csap zúgása hallatszik. Mindenre rákenődik az unalom, előbb az ágytakarónkra, aztán a falakra, a végén az ajtókra. Éjszakánként leszedjük a kezünkkel, belefekszünk, majd reggel rázárjuk az ajtót, ott hagyjuk magunk mögött. A végén már penészzöld színben a húsunkba is beveszi magát, de úgy teszünk, mintha nem látnánk, mivel rá sem nézünk egymásra. Egyik nap nem érek el a mosdóig, és ott, ahol vagyok, kihányok magamból mindent. A férjem kimegy a vécére, kényesen odafigyelve, hogy nehogy belelépjen a hányásba, majd dolga végeztével, anélkül, hogy bármit is kérdezne, visszafekszik az ágyba. Aznap eldöntöm, hogy Süreyyát visszahozom az életünkbe. Egész este töröm a fejem, és hallgatom a gondolataimat. Éjszakákon, borospoharakon át tartó agytornát követően elhatározom, mit fogok csinálni. Mosolygok, amikor eszembe jut, hogy Süreyya idegenkedett a helyétől, mondván nem a vállam alatt van az ő igazi fészke, hanem a nyakam fölött. Először is veszek egy pengeéles, márkás kést, hogy ha eljön az ideje, visszahívhassam őt. Kipróbálom párszor, majd miután meggyőződök róla, hogy jól funkcionál, egyik este, mielőtt a férjem hazaérne, odateszem a kenyerestasak elé. Hál’ Istennek szó nélkül rájön, hogy azt szeretném, vacsora előtt szeletelje fel a kenyeret, megteszi. Miután megvacsorázunk, a kést óvatosan egy zacskóba helyezem. Ráhúzom a csuklómra a nejlonzacskó vékonyka fülét, és bemegyek a hálószobába, közben le sem veszem a tekintetem a férjemről. Ő sietősen elkapja a tekintetét, és visszafordítja a fejét maga elé, hogy folytassa a fogalmam sincs milyen könyvét. Mikor órákkal később feljön a hálószobánkba, megörül, hogy ágyukban az új Süreyyát találja, és egész reggelig a nyaka fölötti ürességben alszik. Szememet egy percig sem mozdítom el róluk, őket nézem.

A cikk szerzőjéről
Eda İşler (1988)

Török író, műfordító. 

A fordítóról
Schmidt Szonja Emese (1981)

Turkológus, műfordító. Legutóbbi fordítása: Kemal Varol: Énekmondók ünnepe (regény, 2022.)

Kapcsolódó
"Pont az irodalom az, ami felnyithatja az emberek szemét" (Beszélgetés Schmidt Szonjával)
Ayhan Gökhan (1986) | 2024.04.13.