Dragan Velikić: Kanál az Orient Expresszről
Fotó: www.picclickimg.com
Dragan Velikić: Kanál az Orient Expresszről

Történet egy ezüstkanálról, ami az Orient Expressz ablakán pottyant ki Jugoszláviában, és ami évtizedekkel később egy regény alappillérévé vált. 

Apai nagyapám vasutas volt. Sićevóban élt, egy kőházban, amilyeneket a vasúttársaság épített az alkalmazottainak a múlt század elején. A Déli pályaudvar területén még ma is láthatók ezek a nagyverandás típusházak. Gyerekkoromban nagyapám már nyugdíjas volt. Szokása volt hajnalhasadta előtt ébredni. A sínek mentén elsétált a sićevói vasútállomásig, ahol újságot és kenyeret vett. Aztán újra a sínek mellett baktatott hazáig.

Nagyapám házának a kerítése mellett haladt el a nemzetközi vasúti forgalom. Száz méterrel lejjebb folyt a Nišava. Félóránként robogtak el a vonatok Niš vagy Szófia irányából. A tehervagonok nem érdekeltek, de valahányszor megjelent egy gyorsvonat, megszakítottam a játékot, és izgatottan követtem a tekintetemmel a szerelvény mozgását. Lenyűgöztek a vagonok különböző modelljei és színei. A kék és lila hálókocsik általában a szerelvény elején vagy végén voltak. Valahol középen suhantak a széles ablakú étkezőkocsik. Éjszaka asztali lámpák sárga gömbjei ragyogtak bennük.

Ezekről a reggeli sétákról nagyapám gyakran hozott különféle tárgyakat, amelyeket a sínek környékén talált, főként az étkezőkocsiból gondatlanul kihajított vagy a vagonablaknál álldogáláskor kiejtett dolgokat. Nagyapám gyűjteménye egy fali fülkében állt egy polcon, a földszintet a ház alagsorával összekötő lépcsősornál. Emlékszem egy Orient Expressz monogrammal ellátott ezüstkanálra, meg voltak ott öngyújtók, szemüvegtokok, órák, pipák, töltőtollak, szipkák, karkötők, hamutartók, nyakláncok, inox teáskannácskák, fülbevalók, poharak, zsebkések, kulcsok, söralátétek. Emlékszem egy nagy tányérra a Metropa monogramjával, amelyet nagyapám a sínek mellett talált, kartondobozban. Csodák csodájára a tányér még csak meg sem repedt. A talált tárgyak gyűjteményében volt egy elefántcsontból készült király sakkfigura is. Fel nem tudtam fogni, miféle figyelmetlenség folytán végezte a legfontosabb figura a sínek mellett. Vagy talán egy dühös játékos kihajította a vagon ablakán a királyfigurát, miután nem tudta elviselni, hogy elveszítette a játszmát? De miért vinne bárki egy utazásra elefántcsont sakk-készletet? Sokáig gondolkodtam rajta, hogy vajon hogyan oldotta meg a tulajdonos az elveszett királyfigura okozta problémát, talált-e megfelelő helyettesítést? Az első órámat, egy svájci Omegát, a nagyapámtól kaptam, mint afféle trófeát, amelyre a nyolcadik születésnapom előtt két nappal bukkant a sínek mellett. Csak a megrepedt üveget és a viseltes szíjat kellett kicserélni.

Lestem a percet, mikor a felnőtteket lekötik az ügyes-bajos dolgaik, ilyenkor észrevétlenül odaosontam a pincébe vezető lépcsőhöz. Itt, a ház homlokzatán furcsa repedésként virító hosszú, keskeny ablak mellett egyenként kézbe vettem nagyapám gyűjteményének darabjait, hosszasan szemléltem őket, mintha kitartó megfigyeléssel behatolhatnék a tárgyak egykori életébe. A stelázsi polcain egymás hegyén-hátán álltak a gondatlanul elveszített, előző életükből kiragadott tárgyak, melyeket nagyapám szedett össze az általa nap mint nap tüzetesen átvizsgált vasúti szakaszon. Az Orient Expresszről származó kanál több lehetőséget kínált a keskeny lépcsőházi ablak mellett kitalált történeteimhez, mint az elefántcsont királyfigura, mert a kanálnak nem volt tulajdonosa. Szájról szájra vándorolt. Miközben a kanál opálos fényű, ezüstözött felületét nézegettem, egyszerre csak több tucatnyi, sőt több száz tátongó állkapocs jelent meg lelki szemeim előtt, mintha egy bálna gyomrában kutakodnék, egy sötét barlang mélyében, ahol csak a kis aranykerámia koronákon csillan meg némi fény. Találtam fogtöméseket és fogászati hidakat, műfogakat és műfogsorokat, melyek illatos hölgyek levestől gyöngyöző ajkait és úriemberek sörtől nedves bajuszát idézték elém. Az Orient Expresszről származó kanál – ez a tárgy, amely összekötötte a világ minden szegletébe szétszéledt emberek százait, kapoccsá vált ezek között az emberek között, akik valószínűleg soha nem fognak találkozni egymással, és akik mégis egy népes családot alkotnak – most a tenyeremen hevert. És titkos számításaimmal meghatároztam azon pillanat bekövetkezésének a valószínűségét, amikor csókban forr össze két olyan személy ajka, akik valamely korábbi időpontban megérintették ajkukkal ennek az ezüstkanálnak a peremét. A helyszín mindig ugyanaz volt: az Orient Expressz étkezőkocsija. A kék függönyök keretezte ablakok mögött tovasiklott a táj, üres pályaudvarok magányos állomásfőnökökkel, ismeretlen külvárosok.

A lépcsősor alatt elhelyezett kincstárban kicsiben ott lüktetett az ismeretlen világ. Ebben a kicsinyített léptékben ismertem fel a világmindenség szerveződésének egyik legfontosabb alapelvét. Csak a ház homlokzatán levő csengő hangja zökkentett ki az utazásaimból, ez a hang élesebb volt, mint a bejárati ajtó melletti sárga fémdobozban álló hivatali telefon csörgése. Ha a csengő háromszor kettes ritmusban hangzott fel, az azt jelentette, hogy Niš irányából érkezik a vonat, a kettőször hármas ritmus pedig a Pirot–Szófia útirányt jelezte. Ez a morzeábécé éjjelente még különösebb izgalmakat nyújtott. Az átható csengőhang néha első álmomból riasztott fel, ilyenkor hallgatóztam: mikor üti meg a fülem a messzeségből, Niš vagy Pirot irányából hallatszódó mozdonysípolás és a vagonkerekek egyenletes zakatolása. Amikor a vonat száz méternyire került a házhoz, fénysugár árasztotta el az ablakainkat, és már a következő pillanatban a vagonablakok tükröződése villódzott a szoba fehér falain. Ablakok bújtak be az ablakokon, utaztak a falak fehérjén. A következő néhány pillanatban úgy tűnt, mintha azon a vonaton utaznék én is, mintha a szoba hozzá lenne csatolva a messzeségben már lassan eltűnő szerelvényhez.

Négy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Orient Expresszről származó kanál, amely nagyapám halála után eltűnt a pincéhez vezető lépcsősor fülkéjéből, az Orosz ablak című regényem alappillérévé váljon. Az irodalmi folyamat nem koholmány, hanem szétszórt tények összessége, amelyeket egy adott pillanatban egy magasabb rend törvényei szerint rendeznek el.

*

Az írás eredeti címe: Kašika iz Orijent-Expresa.

A cikk szerzőjéről
Dragan Velikić (1953)

Szerb író, esszéista. Hazájának bécsi nagykövete volt öt éven át. Magyarul minden jelentősebb műve megjelent.

A fordítóról
Orovec Krisztina (1982)

Televíziós újságíró, műfordító. 2017 óta a Híd irodalmi folyóirat fordításszerkesztője. Legutóbbi fordítása:  Vladimir Kecmanović: Az ágyú forró volt (Forum, 2019) 

Kapcsolódó
Budapest szerbiai (meg)írója (Beszélgetés Dragan Velikićtyel)
Méhes Károly (1965) | 2021.09.25.