Clarice Lispector: Az aranytoll esete
Fotó: Pixabay
Clarice Lispector: Az aranytoll esete

Ezt itt én az aranytoll esetének hívom. Igazából nincs benne semmi rejtélyes. De az az ötletem támadt, hogy írjak valamit, ami legalább a címében emlékeztet Agatha Christie-re.

Valaki úgy látta jónak, hogy megajándékozzon egy aranytollal. Én mindig tintaceruzával vagy persze írógéppel írtam. Ám ha már hozzám került egy aranytoll, miért is ne? Szép, márkás darab volt. Rögtön felmerült viszont egy probléma, aminek szintén nem tulajdonítottam jelentőséget. A következő volt ez az apró gond: aranytollal az embernek arany dolgokat kell írnia? Különleges mondatokat kell írnom, mert értékesebb eszközöm van hozzá? És a végén majd máshogy fogok írni? És ha máshogyan írnék, akkor az bizonyosan hatna rám – és én is megváltoznék tőle. De milyen irányba? Jobb lennék? És van egy másik kérdés is: az aranytollal Midász király hibájába esnék, és mindenben, amit írnék, ott volna az arany ragyogó és könyörtelen ridegsége?

Ám, ahogy mondtam, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ezeknek az apró problémáknak: hozzá vagyok szokva, hogy ne tartsam veszélyesnek a gondolatot. Gondolkodom, és ez nem nyűgöz le.

Ami viszont ezután következett, nos, abból valóban nagy gond lett. Úgy esett, hogy csak egy aranytollat kaptam, viszont két fiam van. De hogy ne szaladjak előre, kezdem a legelején.

Ahogy a kisebbik fiam meglátta az aranytollat, látványosan megváltozott az arca. Egyetlen szót sem szólt, miután megvizsgálta a tollat. Az arcára a leggyönyörűségesebb mohóság álarca ült ki. Egy szép dolog utáni mohóság álarca. Csöndben ragyogott a szeme. Megértettem. Akarta az aranytollat. Ilyen egyszerűen.

Segítettem hát neki: – Tudom, mi jár a fejedben, arra gondolsz, hogy ez a toll végül a te kezedben fog kikötni.

Nem válaszolt. Küzdött benne a vágy és a bűntudat. Végül a bűntudat győzött, és minden lelkesedés nélkül azt javasolta: – Belevésethetnéd a neved, és használhatnád.

Azt válaszoltam: – Ha ezt megteszem, akkor egy olyan tollat kell majd használnod, amelyikbe másnak a neve van belevésve.

Csönd, magába merülés. Aztán csüggedtség: – Igen, de ha most kezdem el használni, akkor vagy ellopják tőlem, vagy elvesztem.

Ez is igaz volt. Így hát együtt tűnődtünk tovább. Az én tűnődésem termékenynek bizonyult: támadt egy ötletem. – Ide figyelj, akkor lesz a tiéd a toll, ha befejezted a gimnáziumot, mert akkor már nagyobb leszel, nem lopnak tőled, és te is jobban fogsz rá ügyelni.  – Ó, igen.

Ám még mindig bűnösnek érezte magát, mintha a tollat, amely hozzám tartozott, elvette volna. Nem igazán volt tisztában vele, mennyire szeretem, ha a fiaim elvesznek tőlem valamit.

Másnap már nyoma sem volt a bűntudatának.

Nem találtam a tintaceruzámat, hogy felírjak egy üzenetet, ezért az aranytollat használtam. Ekkor lépett be, és rajtakapott: – De hát ne azzal! – méltatlankodott. – Miért? – kérdeztem –, nem használhatom néha a leendő tollad? – Tönkre fogod tenni, nézd, egy kicsit már össze is van karcolva!

Igaza volt: az övé lesz a toll, jobban kellene rá vigyáznom. Megmutattam hát neki, hol fogom tartani, és megígértem, hogy nem használom.

Csakhogy két fiam van. A másik miért nem kérte? Elszomorodtam. Valószínűbbnek tartottam, hogy komoly vita támadt köztük az aranytoll miatt, mint azt, hogy az egyiküknek eszébe sem jutott elkérni.

Kivártam a pillanatot, mikor a másikkal kettesben maradtunk. Elmeséltem neki a történetet, és úgy fejeztem be: – Ha te kérted volna hamarabb, akkor neked adtam volna.  – Azt sem tudtam, hogy van egy aranytollad. – Hát pedig tudnod kellett volna, de te mindig olyan szórakozott vagy, sosem hallod meg, miről beszélünk itthon.

Csönd. Reménykedve tettem föl a kérdést: – Ha tudtad volna, hogy kaptam egy tollat, elkérted volna? – Nem. – Miért? – Mert nagyon drága. – És te nem érdemelsz meg valami drága holmit? – Voltak már drága holmijaid, de egyiket sem kértem el. – Miért? – Mert akkor nem marad semmid. – De ez nekem nem gond.

Csönd támadt, holtpontra jutottunk.

Végül ő akarta egyszer s mindenkorra lezárni az ügyet: – Nekem édesmindegy. Bármelyik toll jó, ha fog.

Helyénvaló válasz volt, én is pontosan éreztem. De nem örültem neki. Valami nem stimmelt ebben a beszélgetésben. Jobban örültem volna, ha… Nem tudom. Fogalmam sincs. Igen. De nem örültem neki; mit csináljak, nem tetszett, ez van.

Aztán hirtelen rájöttem. Egyáltalán nem az aranytollról volt szó. Hanem arról, hogy az egyik fiam elkérte, a másik meg nem. Újrakezdtem a beszélgetést: – Gyere ide, te miért nem kérsz el tőlem semmit?

Azonnal jött a súlyos válasz: – Már sok mindent elkértem, de te sosem adtál nekem semmit.

Olyan kemény volt a vád, hogy megdermedtem. És még csak igaz sem volt. De épp attól, hogy nem volt igaz, lett még súlyosabb. Valami mélyen benne élő panaszból született ez az igaztalanság.

– Mi volt az, amit kértél, és én nem adtam oda? – Amikor kicsi voltam, kértem egy ilyen tömlőt, egy olyan gumiabroncsot, amivel a tengeren lebeghettem volna. – És én nem adtam neked? – Nem. – Szeretnéd, ha most adnék egyet? – Nem, már nincs rá szükségem. – Milyen kár, hogy akkor nem adtam neked!

Megkönyörült rajtam: – Nem emlékszel rá. Azért nem adtál, mert azt mondtad, veszélyes volna a hullámokon lebegni, messze bevinnének a tengerbe, és én még nagyon kicsi voltam, nem tudtam úszni. – Akkor hát tudod: nem akartam megkockáztatni, hogy a tengerbe vessz. – Tudom.

Mégis megmaradt a fájdalom.

Az aranytoll messzire vitt minket. Jobbnak véltem itt megállni. És ennyiben maradtunk. Nem mindig segít, ha túlságosan belemegyünk a részletekbe.

A szöveg eredeti megjelenési helye és ideje: in: Clarice Lispector:  A descoberta do mundo, 1984, Editora Nova Fronteira.

A cikk szerzőjéről
Clarice Lispector (1920-1977)

Ukrán származású brazil író. Legutóbbi kötete magyarul: A csillag órája (Magvető, 2019)

A fordítóról
Bense Mónika (1972)

Luzitanista, műfordító, nyelvtanár. Legutóbbi fordítása: Clarice Lispector: A csillag órája (Magvető, 2019)