Kopogok az évek alatt megfeketedett faajtón, jó ideje zárva már.

– Üdv, Beatrice! Üdv, Palmira!

Jól tudom, hogy senki sem fogja kinyitni, Beatrice és Palmira néne már három tele a völgy temetőjében alussza álmát. Az ajtón van egy bádogkereszt, egy házszentelés emléke, a századelőn helyezte fel egy misszionárius, mintha itt lett volna értelme téríteni – mostanra a kereszt már csak egy elfeledett, sötét jel a sötét fán. A ház fakó rózsaszín, a régi szokásoknak megfelelő kék csíkkal. A konyhát a füst feketére kormozta, mondhatni bekeretezte; az ablakrácsról hiányzik a hegyi virágokból kötött csokor, hiányzik az ezüstös bábakalács-koszorú[1], ami az eltelt időt jelzi. Egy eddig sütkérező fehér macska most aranyló, ferde szemmel néz rám, inkább haragosan, mintsem ijedten, aztán elmegy.

Szóval Beatrice és Palmira nincs többé. Szeretnék hátat fordítani a mának és viszontlátni őket a tegnapban: a fiatalság és a postakocsi idejében, amire sosem költöttek, mert túl drága volt; és újra átélni az agaronei jövés-menést a hegyen még az anyjuk, Maria idejében, akit a Menyasszonynak is hívtak, mert egyike volt az utolsó verzascai asszonyoknak, akik a hagyományos viseletet hordták. Látom magam előtt az idős asszonyt, aki haláláig megőrizte lakodalmi ragadványnevét. Elment a boltba, leült a lépcső alján, felemelte a rakott szoknyáját, hogy ne koszolódjon el, és a világoskék terebély alól kilátszott a vörös alsószoknya, pont mint a szürke sáskák szárnya, ahogy vörösre vált, amikor felreppennek. Hogy csillogott a gyűrű az ujján! Szép, vékony, barna keze volt, kidagadtak az erei, már fel volt rá készülve, hogy megsüsse a kenyeret, magának és egy szomszédasszonyának.

– Van úgy, hogy egy nap három családra sütök kenyeret – mondta nekem egyszer.

A kemence a házban van, alakja, mint egy kis kápolnáé, manapság már kevesen használják, a belsejében egy kis szén, egy kis hamu és pókháló maradt. Felteszem magamnak a kérdést, vajon ki fog még tüzet gyújtani ebben az elhagyatott konyhában, ahol a fekete falak jobban őrzik egy család történetét, mint a mi fehérre meszelt konyháink? Egyszer láttam, ahogy Maria, kimerülve a munkától, ledobta magát a kemence padkájára: fáradt csontok és göncök megindító kupaca. Mert folyton dolgozott, jóval többet, mint mások. Történt este, amikor már a nap utolsó sugarai ragyogtak, és a nyitott ajtón át behallatszott a szomszédok tányércsörömpölése: hol van Maria? a munkából érkezett lihegve, a többiek addigra már megvacsoráztak.

A természet része volt, ő maga volt a természet, a természet jelölte ki számára a munka és a pihenés ritmusát, pont ezért pihenésre kevés ideje maradt. Nyolcvan elmúlt, de még mindig felmászott egy csoporttal a Marciára[2] kétezer-háromszáz méter magasságba: akkor tízen mentek fel Nagyboldogasszony ünnepére. Ő is meghalt már, ahogy sokan mások. Kinek a szeme őrzi még a csúcsok emlékét? A hegyi élet egyre inkább a múlté. Mi már csak az autóktól eltorlaszolt völgyfeneket mondhatjuk magunkénak, azt is egyre kevésbé. Hogy hová tűnt ez az idő, mely számunkra még ismerős és megfejthető, ki tudja. De eltűnt, végérvényesen.

Úgy hiszem, hogy a verzascai népviselet éppen a Menyasszony halálával veszett ki a falunkban. Őt ilyen ruhában temették el, olyan volt, mint egy szerzetesi munkaruha (egyszer egy idelátogató idegen nő azt hitte, ismeretlen kongregáció tagjaival találkozott, amikor meglátta a verzascai asszonyok ruháját).  Rendszeresen elment egy vele egyidős asszonyhoz a folyón túlra, hogy annak rendje és módja szerint megcsináltassa a négy hajfonatát, melyek aztán a feje körül himbálóztak, ellenállva szélnek-szénának. Ma már senki nem úgy végzi a mosást, ahogy a Menyasszony, teknőben, forró lúggal. Nem dobozos mosólúgot használt, azt mondta, az nem is igazi mosás. A folyó tiszta vizében öblítette ki a ruhát, lapos kövekre kiterítve szárította, és makulátlanul, a víztől, naptól illatosan vitte haza. Amikor a család hazatért a völgyből, hófehér törölközőt akasztottak fel az ajtóra kívülről, ez volt a hazatérés hagyományos jelképe.

A házi kenyérsütés évezredes szokása néhány éve még életben volt. Rozskenyér, aminek a sütőből kivéve isteni illata van, gyönyörű, kerek, barna cipók, enyhén kesernyés ízzel, amiket aztán magukkal vittek a hegyekbe, azon melegében elmajszolt kenyerek, amikor lombszénát gyűjteni mentek az erdőbe, a mindennapi kenyerünk: ő készítette, Maria. A legutolsót is. Három nappal a halála előtt még kitűnően volt, kenyeret sütött a családjának és egy szomszédasszonyának, ő maga rakta meg a kemencét. És szőtt: a betegsége előtti utolsó estén még rokka meg orsó volt a kezében. Levágta a füvet, ami benőtte a házhoz vezető utat, óvatosan, hogy a szomszédokéban kárt ne tegyen: akkoriban egy marék fű is sokat ért.[3] Finom sajtos kenyérleves egy pohár borral. Egy idős, beteg férfinak vitte.

Egy fiatal házaspárról azt mondta, „óvatosak” – ezzel valójában a modern embert dicsérte visszafogottan. Beszélt nekem egy bárányról, ami novemberben elvesztette az anyját, és ő márciusig üvegből táplálta, szamarakról, amik a földön hemperegtek, egerekről, melyek belefulladtak a tejesköcsögbe, a macskáról, ami a völgyben ellett, később viszont a kölykeivel együtt a hegyen élt.

A sötét konyhában megcsillant egy sarló görbe pengéje; emlékszem, a kemencében jókora tűz égett. Az öregasszony félénk kék szemekkel nézett rám, tudta, hogy jólesik nekem a szívélyessége, régi szokásokról mesélt, a fraccról. Amikor két ember megesküdött, a falusiak fraccot csináltak nekik, vagyis gallyakból lezárták az utat. A mise után a vőlegény és a menyasszony is ki-ki a maga házába ment haza. Ebédidőben a vőlegény és a rokonai elindultak megkeresni a menyasszonyt.

– Mit kerestek? Nektek itt nincs semmi.

A vőlegény így felelt:

– Kell lennie egy leánynak.

Akkor megmutattak neki egy-két csúnya öregasszonyt, akiket visszautasított. Aztán megtalálta a sajátját:

– Igen, ezt kerestem.

És felmentek egy nagy padlásra ebédelni, rizst ettek, osztogattak is belőle, meg cipót, nem ittak bort, csak savanyú tejet. Ezek régi történetek, már csak a mesében léteznek. Mint az apja kalandjai, aki Ausztráliába emigrált. Vállán madzaggal bekötött zsákkal, melyben egy váltás ruha és fehérnemű volt. Gyalog kelt át a Szent Gotthárd-hágón. Aztán vitorláshajón utazott: „két napot előre, kettőt vissza”. Öten-hatan lehettek a falujából. Odaérve aranyat kerestek, feltúrták érte a földet. A munkájuk gyümölcsét elosztották egymás között. Egy nap hatalmas aranyrögöt talált:

– Megtaláltam, ami hazajuttat minket!

Hazatért, egy ünnepnap reggelén érkezett, szinte mindenki misén volt.

– Hol van Giuseppa néni?

– Meghalt” – felelte egy gyerek. Maria asszony ezzel a kevés, nyers szóval mesélte el egy emigráns tragédiáját, ami nem csak az övé, hanem számos másik emigráns története is volt.

Februárban, akkor már nem Agaronéban élt, egy nap-egy éjszaka alatt magába roskadt, miután meghalt a fia, szegény gyengeelméjű Pasqualino. De az utolsó napon békésen étkezett a családdal. Egyszer csak elsápadt.

– Hiszen maga haldoklik, mama!

Erre már nem felelt semmit. Tizenkét órával a fia halála után ő is átlépett a túlvilágra. Kezei fénylettek a szegénységtől és a munkától.

A mű eredeti címe:Buon dí, Maria

*

Jegyzetek:

[1] a szártalan bábakalács hegyvidéki növény, az őszirózsafélék családjába tartozik

[2] egy hegy

[3] takarmánynak, szénának gyűjtötték