Karla Barajas Ramos: Védekezés

A motelbe érve csak semmi csókolózás, gumikesztyűt húzunk, mielőtt simogatni kezdjük egymást, és a maszkot sem vesszük le. Ha végeztünk, mindketten alaposan lezuhanyozunk, mert fő a biztonság – közöltem a kuncsafttal, aki menet közben persze csak azért is levette a maszkot, és rólam is letépte, tiszta nyál és ondó lettem. És bár nagyon nem szeretném elkapni a vírust, mert elmúltam hatvan, pontosan tudom, hogy ez a szakma velejárója.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: „Con protección”. In: Microbios. Dendro, 2020.

Ana Maria Shua: 187

Mi, nők nem beszélünk üzleti ügyekről, főleg, ha a nyelvünket átszúrják tűvel, ha ajkunkat forró ólommal tapasztják össze, arcunkat olvadt margarinba nyomják, nem, olyankor eszünkbe se jut üzleti ügyekről beszélni.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: „187”. In: ¡Basta! Cien mujeres contra la violencia de género. Buenos Aires, Macedonia, 2013.

Patricia Nasello: Sérülés

Amikor a bácsikámat halálra késelve találták meg egy városszéli sikátorban, senki sem csodálkozott.

– Valamelyik uzsorás megelégelhette a várakozást – mondták.

– De a lányom végre emelt fővel járhat – tette hozzá a nagypapa.

 Szerencsétlen nagynéném azonban továbbra sem mert a szemünkbe nézni, mert ahogy hazaért a temetésről, lottó- és tippmixszelvényeket, kártyalapokat, pókerkockákat kezdett hányni. A nagypapa megijedt.

– Ha kiad magából mindent, ami a szívét nyomja, majd megnyugszik és rendbe jön – nyugtatgatták.

De tévedtek, mert egyik roham a másikat követte, és ez rettenetesen megviselte a nénikémet, aki egyre fájdalmasabb arcot vágott, mert most már csókokat, szerelmesleveleket, jázmincsokrokat okádott egymás után. Betegesen sovány lett és nagyon legyengült, hamarosan szavát is alig lehetett venni. Az utóbbi időben már egyáltalán nem beszél, és a minap, amikor a fürdőszobába indultam, ő pedig éppen onnan jött, egy zsebkendővel próbálta eltakarni a száját. Nem akarta, hogy észrevegyem, de láttam, hogy a tenyere tiszta vér.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: „La herida”. In: Está rugiendo otra vez. Quarks, 2021.

Patricia Esteban Erlés: Alodia halálai

Délutánonként folyton Alodiát akartuk megölni, volt, hogy gyorsan uzsonna előtt elintéztük, volt, hogy csak utána, sötét csokifolttal a szánk szegletében, csillogó tekintettel. Eleinte mindig ellenállt, két ujjával keresztet formált maga előtt, mintha ezzel távol tarthatna bennünket. De mi szép csendben egyre közelebb mentünk hozzá, és elrángattuk a ciszternához, ha épp meg akartuk fojtani, vagy az üvegház bejáratához, ha meg akartuk mérgezni és azt szerettük volna, hogy erre Ánima apácafőnökasszony orchideái legyenek a tanúink. Fenyegetően felemeltük a kezünket és dühös arcot vágtunk, hogy tudja, mi következik, mert abban semmi pláne nincs, ha a másik nem tudja, hogy meg akarod ölni. Alodia pedig térdre hullott és csak annyit kért tőlünk, ne piszkoljuk össze nagyon az egyenruháját, legyünk olyan szívesek, mert akkor kikap otthon az anyukájától. Annyira el tudott bűvölni bennünket, olyan csábító volt megölni őt, olyan jó érzés, de ugyanakkor annyira hamar vége lett, mert az ostobája mindig azonnal meghalt, sokszor már annyi is elég volt neki, hogy köré gyűljünk hatan, mint fél tucatnyi démon, már ettől úgy megijedt, mintha magával az ördöggel kellene haláltáncot járnia. Alodia volt a legelbűvölőbb hulla, akit valaha láttam, ezért kaptuk el minden délután, ezért kergettük őt folyton, egyenruhában, elszántan, szinte megigézve. Néztük, ahogy fekszik a lábunk előtt, olyan volt, mint egy festmény, mintha a tettünkkel megszabadítottuk volna őt mindörökre a mozgás kényszerűségétől, a szoros hajfonat, a rakott szoknya, a sötétzöld térdzokni börtönéből. Elbúcsúztunk tőle, olykor valamelyikünk halkan eldúdolta neki a kedvenc dalát, amit a kórussal szoktunk énekelni, vagy ígéretet tett, hogy soha nem felejti el. Már hogyne gyűlöltük volna, amikor mindezek után másnap reggel ott állt a sorakozónál pont ugyanolyan tökéletes hajfonattal, mint az előző napon, frissen vasalt szoknyában, olyan alázatos tekintettel, amilyen csak az áldozatoknak van. Már hogyne vágytunk volna rá, hogyne akartuk volna újra megölni, úgy igazán, csak még egyszer!

A szöveg eredeti megjelenési helye: Casa de muñecas. Madrid, Páginas de Espuma, 2012.

Carmen de la Rosa: Eredet

Estefelé, nem sokkal zárás előtt belép a kiállítóterembe egy elegáns nő, a haja kontyba fogva a feje tetején, Dior kosztümöt visel és körömcipőt, csak úgy kopognak a léptei a márványpadlón. Egyenes háttal leül a teremben elhelyezett minimalista stílusú padra, a lábát keresztbe teszi. Vele szemben egy hatalmas fotó, szinte az egész falat betölti: négy nő látható a képen, a zo’é törzshöz tartoznak, egymás kezét fogják, és az Amazonas egyik vízesésének a lábánál fürdőznek. Négy éppen olyan emberi lény, mint az, aki figyeli őket. Az elegáns nő végigméri a bennszülötteket, a mellüket, a csípőjüket, szeméremdombjukat, köldöküket, nézi, ahogy egy-egy vízcsepp megcsillan a bőrükön, a fehér festékkel testükre pingált köröket, a pókmajomcsontból készült álldíszüket, melyet alsó ajkukat átfúrva rögzítenek. Az elegáns nő hirtelen megérzi a trópusi őserdőből áradó fullasztó hőséget, meghallja a víz morajlását, mely boldogan fröcsköli a négy megszelídítetlen, háziasítatlan nő testét. Sóhajt egyet, leteszi a lábát, leveszi a blézerét, a pad szélére dobja, majd kigombolja a blúza felső három igazgyöngyből készült gombját. A vízfüggöny mögött homályosan még több női alak tűnik fel.

Az elegáns nő most kiengedi a haját, a hullámcsattok a földre hullanak. Leválasztja szemhéjáról a műszempillát, kibújik a magassarkújából, lehúzza szoknyája cipzárját. Megszabadul a harisnyájától is, aztán néhány percig a talpát masszírozza behunyt szemmel, micsoda élvezet! Kibújik a blúzából, kikapcsolja a melltartóját, felsőteste kiszabadul a fémcsatok és a gumírozott, elasztikus anyagok fogságából. Már csak egy öv és a bugyi van hátra, de most az is a földre hull.

Bőre az egyetlen ruhája, amikor a fotóhoz megy, és átlép a túloldalra.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: „Origen”. In: Nosotras somos humanas. Santa Cruz de Tenerife, Fundación Caja Canarias, 2021.