Fethiye Çetin: Nagyanyám (részlet)
Fotó: hrantdink.org
Fethiye Çetin: Nagyanyám (részlet)

Fethiye Çetin tabudöntögető memoárjának részltetét az örmény népirtásról a fordító, Pál Laura előszavával közöljük.

Az Örmény-Torosz nyugati nyúlványai által körülölelt, délkelet-törökországi Habab (örményül Havav) nevű kis falu 2011 egyik verőfényes őszi napján rendkívüli eseménynek volt a tanúja: örmények, törökök és kurdok együtt ünnepelték meg tánccal és énekkel, két nap, két éjjel tartó vigassággal a falu négyszáz éves, felújított örmény csorgókútjainak átadását. Fethiye Çetin isztambuli ügyvéd és kisebbségi jogvédő elhivatott küldetéstudata nyomán a falusiak összefogásával felújított, majd síppal-dobbal felavatott közkutak a valaha örmények által lakott településen a szinte utolsó, néma tanúi a múltnak. Az egykori templomoknak ma már nyomuk sincs, az örmény kolostornak is csak a magas fű közül kikandikáló, omladozó romjai láthatók.

Több mint száz évvel ezelőtt ezekből a kutakból ivott az a Heranuş Gadaryan nevű örmény kislány is, akinek az unokája, Fethiye Çetin 2004 telén közreadott Nagyanyám című, alig kilencvenoldalas tabudöntögető memoárjában olyan tettre vállalkozott, melyre előtte Törökországban nemigen akadt példa; őszintén beszélni kezdett az 1915-ben bekövetkezett "nagy tragédia" során iszlamizált örmény túlélők történeteiről. Heranuş Gadaryan története egyike azon többezer örmény túlélő történeteinek, akik az első világháborúban a széthullás küszöbén álló Oszmán Birodalom történelme egyik legsötétebb fejezetének számító 1915. évi borzalmakat csak az iszlám felvétele révén, muszlim családok örökbefogadott gyermekeiként, új identitással tudták átvészelni. Fethiye Çetin török ügyvéd az oral history hagyományába illeszkedő könyvében örmény nagyanyja szóbeli elbeszélésének fonalára fűzi fel a kényszerűen muszlimmá lett örmény túlélők sorsával kapcsolatos tűnődéseit. Idős nagyanyja egy nap nem tudja tovább magában tartani a gyermekkorából kísértetként visszajáró emlékeit, s meglepően tárgyilagos nyelven, pusztán a  tények közlésére szorítkozva mesélni kezd. Felnőtt, török identitású unokájának váratlanul nemcsak nagyanyja örmény származásával, de még megannyi sötét, hosszú évtizedeken át titkolt történettel kell szembenéznie. Majd a saját válaszát megtalálnia minderre.           

Habab falu, ahonnan Çetin nagyanyja is származott az Oszmán Birodalom idején fennálló hat keleti vilájet egyikéhez tartozott. A keleti tartományok etnikai összetételének gyökeres megváltoztatását célzó intézkedések keretében 1915 tavaszán Habab falu örmény lakosságát is elűzték, helyükre hamarosan a környékbeli falvakból kurd és török betelepülők érkeztek.

Az 1915-ben megkezdődött kényszerű kitelepítések idején sokaknak az iszlamizáció és a muszlim családokba való befogadás jelentette az életben maradás egyetlen esélyét. Egyes számítások szerint közel kétszázezerre tehető azoknak az örmény túlélőknek a száma, akik az iszlám hitre való áttéréssel élték túl e vészterhes időket, amiből egyúttal az is következik, hogy napjainkban nagy számban élnek olyan törökországi muszlimok, akiknek örmények is vannak a felmenőik között. A 2000-es évek elején a mindaddig tabukra és elhallgatásra épülő török emlékezetpolitika tükrében ezért számított úttörő jelentőségűnek Çetin memorája; nyomában újabb és újabb visszaemlékezések, történetek, dokumentumok kezdtek napvilágot látni.                      

A nagyanyja szülőfalujában egykor az örmény építészet remekeinek számító, az elmúlt száz évben ebek harmincadjára jutott csorgókutak felújítását kiharcoló Fethiye Çetin avatóbeszédében mindenkit arra biztatott, ha egyszer Habab település felé vinné el az útja, tegyen egy rövid kitérőt és igyon egy pohárral az örmény kutak vizéből. „Jót fog tenni”, mondta, erkölcsileg is, érzelmileg is „segít megtisztulni és szembenézni a múlttal”. Çetin memoárjának szembeszökő erénye, hogy ítélkezés nélkül, a kimondott szó erejében bízva sugallja olvasójának: álljon meg egy pillanatra és tűnődjön el az oktalanul kerékbe tört emberi sorsok nyomában kullogó tanulságokon.

(A fordító jegyzete)

*

Heranuş abban az évben járta ki a harmadik osztályt. Éles eszű, jó felfogású, felelősségteljes kislány volt, aki nemcsak a házimunkában segédkezett otthon, de a kisebb gyerekekkel is törődött, játszott velük, okítgatta őket az iskolában tanultakra. Ha Heranuş magára vállalt valamilyen feladatot, sosem kellett a körmére nézni.

Egyik nap, amikor már melegebbre fordult az idő, és a vetésekben is kibújtak a növények, váratlanul csendőrök lepték el a falut. A kiváló töröktudása miatt az adószedőkkel és más hatósági személyekkel a falu nevében tárgyaló muhtárt, Nigoros agát a falu főterén összegyűlt emberek szeme láttára felkoncolták. Később a főtéren összeterelt valamennyi felnőtt férfit elvitték. A csendőrök kettesével összekötözve hajtották el őket. Heranuşnak elvitték mindkét nagyapját, a két apai nagybátyját és anyai nagybátyját is. Úgy tudták, a férfiakat Paluba hurcolták. Azt azonban senki sem tudta megmondani, visszatérhetnek-e még valaha.

Az immár csak nőkből és gyerekekből álló falusi lakosság sokáig nem tért magához abból az iszonyatból, hogy az összes férfit, időseket és fiatalokat lökdösve, puskatussal verve összeterelték és elhajtották; nem tudtak visszatérni a házaikba, a munkájukhoz, a falu főterén összegyűlve napokon át csak a történteket tárgyalták, sírtak, zokogtak, a jövőt latolgatták és az öregeket faggatták. Csupán találgatni tudták, miért és hová vitték el a férfiakat és mikor térhetnek vissza – minderről különféle szóbeszédek keringtek.

Heranuş apai nagyanyja igyekezett lelket önteni a többiekbe. – Ne aggódjatok, minden rendben lesz, vissza fognak jönni – mondta, s mintegy magyarázatként hozzáfűzte:

– Akkoriban még sokan gyerekek voltatok, nem emlékezhettek rá, de egyszer már húsz évvel ezelőtt is rajta ütöttek a falunkon, ugyanígy kiürítették. Mindannyiunkat elhurcoltak.

Ekkor egy asszony közbeszólt:

– Az utakon és a hegyekben sokan meghaltak, mi pedig a hegyekben temettük el őket.

Heranuş nagyanyja folytatta:

– Néhányan meghaltak közülünk, de a többségünknek sikerült hosszabb időn keresztül elrejtőzni a hegyekben. Aztán egy nap megengedték, hogy visszatérjünk a falunkba, mi pedig visszajöttünk. Amikor hazaértünk, láttuk, hogy a templomainkat, iskoláinkat és házainkat felgyújtották, lerombolták. Beletelt néhány évbe, mire újjáépítettük a romhalmazzá vált házakat és iskolákat, de amint látjátok, még szebbek és erősebbek lettek, mint előtte.

A többi idős asszony némán bólogatva helyeselt.

A fiatalabb nők többsége azonban nem osztotta Heranuş nagyanyjának derűlátását. Úgy vélték, hogy a mostani rajtaütés nem hasonlít a húsz évvel ezelőttire, és az erőszakkal elhurcolt férfiak sem térnek többé vissza. Heranuş abban reménykedve, hogy nagyanyjának lesz igaza, és a nagyapák, nagybácsik mind egy szálig sértetlenül visszatérnek, némán elmormolta az összes imát, amit csak ismert, és megpróbálta elképzelni a hegyeket, ahová elvitték őket. A többi falusi gyerekhez hasonlóan ő is feszülten fülelt a felnőttek beszélgetésére, igyekezett kitalálni, mi történt és mi várhat még rájuk.

Heranuş anyja, İsguhi, aki kilenc évesen élte át az anyósa által elmesélt eseményeket, a gyerekkori tapasztalatai alapján alkalmasint szintén megérezte, hogy a mostani eset más, mint a korábbiak voltak, ezért meghagyta a lánytesvéreinek, hogy vágják rövidre a hajukat, csúfítsák el az arcukat, és öltözzenek rongyokba, vagyis minden módon próbálják meg kerülni a feltűnést.

A legkisebb húga, Siranuş kivételével valamennyi lány megfogadta İsguhi tanácsát, levágták az öt fonatban hordott hosszú tincseiket, és elcsúfították a külsejüket. Csak Siranuş nem volt hajlandó lenyírni a haját, és összemázolni az arcát.

Aznap este, amikor elvitték a férfiakat, idegenek nyomultak be a faluba. A település szemrevaló lányait, fiatal asszonyait jöttek elrabolni. Siranuş is az elhurcoltak között volt. Róla és a többiekről sem másnap, sem az ezt követő napokon nem érkezett hír. Akik látták őket, azt mesélték, hogy Siranuşt a hosszú hajfonatainál ragadták meg, és úgy vonszolták el. Amint İsguhi megtudta, hogy a csendőrök a szomszédos falvak némelyikét, köztük a sógornője faluját sem háborgatták, és az ott élőknek semmi bántódásuk nem esett, azon nyomban fogta a három gyermekét, Heranuşt, Horent és Hırayrt, és elmenekült velük a sógornője falujába. Csakhogy kisvártatva a csendőrök ott is megjelentek, és ezúttal a falu egész lakosságát, a nőket és a férfiakat egyaránt elhajtották Paluba. Az elhurcoltak között volt Heranuş is, anyjával és két testvérével együtt.

Paluban elkülönítették egymástól a nőket és a férfiakat. A nőket beterelték a templomudvarba. A férfiak kint maradtak. Egy idő után hátborzongató sikolyok és üvöltések hallatszottak kívülről. Mivel a templomudvar falai magasak voltak, a bent várakozó asszonyok és gyerekek semmit nem láthattak abból, ami kint történt. A félelemtől tágra nyílt szemmel néztek egymásra, az ijedt tekintetek kapaszkodón fonódtak egymásba. Az anyák, nagyanyák és gyerekek egymáshoz bújva remegtek. Egyetlen reszkető embergombolyag volt az egész udvar.

A többi testvérével együtt szorosan az anyja szoknyája mellett álldogáló Heranuş a félelme ellenére sem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán. Amikor látta, hogy egy fiatal lány felkapaszkodik a mellette álló vállára, hogy kilásson az udvarról, odaosont melléjük. Miután a lány visszaereszkedett, csak hosszú percek után tudott megszólalni. Heranuş soha többé nem felejtette el, amit akkor hallott:

– Elvágják a férfiak torkát, és bedobják őket a folyóba.

Miután elnémultak a hangok, egy kis idő múlva kitárult a hatalmas, kétszárnyú kapu, és a templomudvaron szorongó tömeget két csendőrsorfal között áthajtva Palun kívülre terelték.  Itt bejelentették, hogy mindenki engedélyt kapott a saját falujába való visszatérésre, ezért haladéktalanul induljanak haza. Amikor az emberek a falvaikba értek, látták, hogy mindenüket feldúlták. A házaikat a környékbeli muszlim falusiak azon nyomban kifosztották, sok helyen még az ágyakat, takarókat is magukkal vitték.

A falvakba visszatérő asszonyoknak arra sem volt idejük, hogy elgyászolják a férfiakat, máris menniük kellett élelmet keresni a földekre és a kertekbe. Közösen betakarították a pár napra elegendő élelmet biztosító, megérett kalászokat, a kivert búzaszemeket megtörték, majd megfőzték bulgurnak.

Ezután nem sok idejük maradt a továbbiakon töprengeni. A csendőrök hamarosan újra megjelentek a falvakban, hogy közöljék, az ott maradt teljes lakosságot, még az ágyhoz kötött asszonyokat is deportálják, és megparancsolták, hogy azonnal szedelőzködjenek. Ekkor vette kezdetét a hosszú, gyötrelmes halálmenet.

Çermik Hamambaşıba már megfogyatkozott számban érkeztek. A terv az volt, hogy a megritkult számú menet tart egy kis pihenőt, és másnap folytatják tovább az útjukat. A kisfiát, Hırayrt egy kendőben a hátán cipelő İsguhi egész úton azon iparkodott, hogy ne maradjanak hátra: majdhogynem futott, másik két gyerekét, Heranuşt és Horent pedig szorosan a kezüknél fogva vonszolta maga mellett. Az út során sok kisgyerek meghalt, neki mégis sikerült épségben elhozni idáig a gyerekeit. A menet tagjainak a fáradtságtól, éhségtől és szomjúságtól már jártányi erejük sem maradt. Ott helyben leroskadtak a földre.

A köréjük gyűlt helybeliek kenyeret és vizet hoztak nekik, cserébe pedig aranyat és ékszereket kértek. Csakhogy hiába. Ezeknek az éhezéstől beesett arcú embereknek jóformán semmijük sem maradt, már a halálmenet legelső napjaiban kénytelenek voltak megválni az összes pénzüktől, aranyuktól és ékszerüktől.

Egyre többen fogták körül e nyomorultakat, némelyek szánakozva, mások utálkozva nézték őket. Egy idő után néhányan a gyerekeket kezdték el mustrálgatni, a kedvükre valók megvételéről bocsátkozva alkudozásba hozzátartozóikkal.

Egy lovas csendőrtizedes, akiről később tudták meg, hogy a Çermik-i csendőrparancsnok volt, Heranuşra vetett szemet, míg a Çermik Karamusa falujába való Hıdır Efendi az öccsét, Horent nézte ki magának. A legkisebb gyerek, Hırayr még nagyon kicsi volt, őt senki nem akarta elvinni. Bármilyen elcsigázott is volt İsguhi a kimerültségtől és az éhségtől, amint tudatára ébredt a helyzetnek, gyerekeit a háta mögé rejtve azonnal anyatigrisként ugrott előre.  – Őket senki sem viheti el! Nem adom oda őket! - sikoltotta olyan hangon, mintha az egész világot hívná ki maga ellen. Ekkor İsguhi anyja, Takuhi odament a lányához. Csendesen a lelkére kezdett beszélni, hogy a gyerekek jobban járnának, ha odaadná őket ezeknek a férfiaknak. Heranuş hallotta, hogy nagyanyja e szavakkal próbálja meggyőzni az anyját: – Lányom, látod, hogy egyenként halnak meg a gyerekek. Senki nem fogja túlélni ezt a menetet. Ha odaadod őket, megmenekülnek, máskülönben odavesznek. Mindannyian meghalunk. Legalább ők maradjanak életben, add oda őket.

Heranuş apai nagynénje, Zaruhi is nagyanyja véleményén volt. Ő is úgy vélte, hogy Heranuş jobban járna, ha odaadnák a csendőrtizedesnek. Ám bármilyen hosszan és meggyőzően érveltek az asszonyok, İsguhi tántoríthatatlan maradt.

Amíg így vitatkoztak, egyszer csak váratlanul rájuk rontottak a férfiak, és kiragadták a gyerekeket İsguhi kezéből. Hiába ugrott utánuk az anyjuk, a csendőr egy gyors mozdulattal földobta Heranuşt a lovára. Ekkor İsguhi a lóhoz rohant, és egyik kezével megragadta a csendőr lábát, míg másik kezével Heranuşt kezdte el maga felé rángatni.

A csendőr látta, hogy nem szabadul egykönnyen az asszonytól, ezért előkapta az ostorát, és ütlegelni kezdte vele İsguhit. Bármilyen maróan fájtak İsguhinak az ütések, továbbra is erősen fogta a lányát, szemernyit sem engedve a szorításából. Miközben maga felé húzta Heranuşt, átkozódva könyörgött a csendőrnek, hogy engedje el a lányát.

Az ötéves Hırayr hirtelen visítva felsírt. İsguhi ijedten fordult hátra a hang irányába attól tartva, hogy baja esett a fiának, a csendőr pedig abban a pillanatban megsarkantyúzta a lovát. A ló szélsebesen elvágtatott Heranuşsal a hátán.

İsguhi és Heranuş Çermik Hamambaşıban szétvált útjai soha többé nem találkoztak. Ami Heranuş rokonait illeti, az anyját és a nővérét a csendőrök korbácsától féltve felsíró ötéves Hırayr, a „mindannyian meghalunk” szavakat mormoló nagyanyja és apai nagynénje közül senki sem élte túl a halálmenetet.

*

A regény a Napkút Kiadó gondozásában, Pál Laura fordításában jelenik majd meg 2021-ben.

A cikk szerzőjéről
Fethiye Çetin (1950)

Török ügyvéd és kisebbségi jogi szakértő, az Agos című örmény-török hetilap meggyilkolt főszerkesztője, Hrant Dink halála után létrehozott Hrant Dink Alapítvány ügyvédje.

A fordítóról
Pál Laura (1981)

Műfordító, szakfordító, turkológus. Legutóbbi fordítása: Zülfü Livaneli: Leyla háza (Napkút, 2023)