Amint arról László Ferenc kolléga itt az 1749 hasábjain már beszámolt, a francia irodalmi szezon november első napjaiban elérte tetőpontját, kiosztották a legfontosabb díjakat, a Goncourt-t (Laurent Mauvignier: La maison vide) és a Renaudot-t (Adelaïde de Clermont-Tonnerre: Je voulais vivre), és más jelentős elismeréseket – például a Prix Médicis-t (amelyet a rentrée littéraire sztárszerzője, Emmanuel Carrère nyert el Kohlkoze című regényével, és amelynek zsűrije Nádas Pétert különdíjjal jutalmazta), illetve a Francia Akadémia Nagydíját is.

Utóbbi azért érdekes számunkra, mert szóban forgó írónk, François-Henri Désérable – akit a francia kritikusok sokszor csak FHD-ként rövidítenek – és magyarul most megjelent kötete, az Én uram és legyőzőm (Mon maître et mon vainqueur) éppen ebben a kitüntetésben részesült 2021-ben. A díjról azt érdemes tudni, hogy nagyjából egyidős a Goncourt-ral, és bár presztízs tekintetében nem ér fel vele, ugyanakkor (a jelképes jutalommal járó Goncourt-ral ellentétben) jelentős pénzjutalommal jár. Korábban olyan klasszikusok kapták meg az év legjobb regényéért járó elismerést a „halhatatlanoktól” (így becézik a franciák az akadémikusokat), mint Antoine de Saint-Exupéry, François Mauriac vagy a későbbi Nobel-díjas Patrick Modiano. Gyakorlatilag a nagyobb díjak előszobájának számít: aki megkapja, mindenképp felkerül a térképre – kérdés, hogy aztán meddig marad rajta…

A regény magyar kiadása és a Nemzetközi Könyvfesztivál okán ősszel Budapestre látogató 

François-Henri Désérable-ról fontos tudni, hogy hivatásos jégkorongozóból lett író.

Első regényeivel valósággal berobbant a francia irodalmi életbe, és hamar olyan irodalmi rocksztár-státuszba emelkedett, mint amilyen Frédéric Beigbeder volt fiatalon – aztán már csak elvétve lehetett hallani felőle, pedig írt könyvet az iráni rezsimről (L’usure d’un monde, 2023) is. Idén nyár elején jelent meg hatodik kötete, a Chagrin d’un chant inachevé, amelyben Che Guevara nyomában bejárja Dél-Amerikát. Ez egyszerre útleírás, napló és önreflektív esszé, költői, és egész egyszerűen remek – mégis mintha elfeledkeztek volna róla, nagy csinnadratta nem volt körülötte, díjakra nem jelölték. Igaz, jó kritikákat kapott a legnépszerűbb fórumokon: több helyütt megjegyezték, hogy az ígéretes kezdetet követő megtorpanás után Désérable talán újra megtalálta hangját. De akkor ez a 2021-es, díjnyertes kötet még a megtorpanás vagy már a felemelkedés regénye?

Az Én uram és legyőzőm ugyanis 

minden elismerése ellenére valójában rendkívül eklektikus regény. Van benne minden, mint a búcsúban: krimi, komédia, sok szex, még több költészet, némi színház, némi pénz, rablás és egy kevéske spleen is.

Az alaphelyzet elég banális: egy klasszikus szerelmiháromszög-történetről van szó, amely a feleségre és a szeretőre fókuszál – a narrátor pedig a mindenről tudó legjobb barát, maga az író. Ám mesélőnk csak látszólag mindentudó, több ponton is megkérdőjelezhetővé válik, amit mond – ez a megbízhatatlanság az olvasó első csalódása. A második a könyv kétharmadánál érkezik, amikor az addig intellektuálisan is izgalmas eseményekkel tarkított cselekmény hirtelen átfordul melankolikus és klisés szappanoperába. Ez eltart egészen a groteszk befejezésig, ami sajnos zárójelbe tesz mindent, ami addig történt, az olvasó pedig ismételten becsapva érzi magát.

Noha maga 

az elbeszélés sodró lendületű, egyáltalán nem egységes:

inkább epizódok, novelláknak érezhető történetek laza szövete, amelyet csak az köt össze, hogy a múltban Tina és Vasco szerelméhez kapcsolódnak. A töredezettségre ráerősít, és helyenként a lendületet is megakasztja, hogy a cselekmény nem lineáris, hanem ide-oda ugrál múlt és jelen között a narrátor-írót faggató bíró kérdéseit követve.

Az említett epizódok is változó színvonalon mozognak: remek szkeccseket olvashatunk a párizsi bouquinistekről, a Francia Nemzeti Könyvtár két épületéről, illetve gyűjteménye kincseiről vagy a Christie’s aukciójáról, a hotelszobai jelenetek viszont kifejezetten unalmasak. Néha az az érzésünk, mintha Désérable mindenáron el akarná hitetni velünk, hogy Tina és Vasco tényleg egymás életének szerelmei – miközben igazából nem szerelemről, csak szenvedélyről, múló vágyról, pillanatnyi gyönyörről van szó. 

A karakterábrázolások egyébként nagyon jók – kár, hogy pont a szeretőt, a költő és könyvrestaurátor Vascót nagyolja, hanyagolja el a szerző.

Amiben Désérable egyértelműen erős, az a kötetben vissza-visszatérő intertextualitás. És itt most nem csak a konkrét idézetekre gondolunk – hiszen az Én uram és legyőzőm már címében is Verlaine-t juttatja eszünkbe, és később is számtalan sort átemel a nagy szimbolista triász (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud) költeményeiből –, hanem arra a sok kulturális és irodalmi utalásra, amely átszövi a regényt Gutenbergtől Voltaire-en át Picassóig. Ezek az allúziók intellektuálisan izgalmassá teszik a cselekményt, amellett, hogy az olvasó felé tett kikacsintásként is értelmezhetők. Mindettől metaregénynek is érezhetjük Désérable kötetét: sokat foglalkozik benne az írással, olvasással, könyvekkel, versekkel… és a csattanó is ezt a „könyv a könyvben” érzést erősíti.

Minden töredezettségével, melodramatikusságával együtt 

a regény szövege sokszor rendkívül költői, a próza pedig gördülékeny, valóban szép

– hogy ez magyarul is így van, azt Jancsó Júlia, és a verseket magyarra átültető N. Kiss Zsuzsa remek fordításainak köszönhetjük. Noha összességében nem remekmű az Én uram és legyőzőm, sokáig izgalmas, lendületes olvasmány, meglepő fordulatokkal, és olyan maradandó, az olvasót tovább kísérő történetekkel, mint Voltaire szívének ellopása a Nemzeti Könyvtár Richelieu épületében lévő szobrából.

François-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm. Fordította Jancsó Júlia és N. Kiss Zsuzsa. Budapest, 21. Század, 2025. 224 oldal, 4990 forint