Tarasz Prohaszko: Miért van mindig háború…
Fotó: pxhere.com
Tarasz Prohaszko: Miért van mindig háború…

Tarasz Prohaszko személyes hangú esszéje Bárász Péter fordításában.

Más szemmel látom most idős, beteg édesanyámat. Rájövök, hogy nincs az az erő, amivel le tudnám vinni a pincébe, nem csak a gyakori légiriadók okán, de még sűrű belövések vagy bombázás esetén sem. Legjobb akkor lesz neki, ha a legvégsőkig fönn marad az emeleten, a saját ágyában. Egyébként ő maga pontosan ezen az ágyon született. Amikor már megkezdődött a világháború. Abban az időben orosz megszállás, Nyugat-Ukrajna „felszabadításának” képében.[1] Csak akkor ő még semmit sem értett.

Az ő háborúja négy évvel később jött el érte. Paradox módon ismét orosz megszállás formájában. Abban a picében, ahova nem akarom többet levinni, mindmáig megmaradtak a szovjet bombázásoknak a falra karcolt dátumai. Azután jöttek a katonák, ennivalót és szállást kerestek. És akkor anyám szülei, akik húsz évvel korábban már túléltek egy ukrán vereséget, semmit sem tudtak tenni, hogy megvédjék kicsi gyereküket a sérüléstől. Olyan súlyosan nyomorították meg, hogy – nekem mindig úgy tűnt – sérülése az abban a korban maradásra ítélte egyszer s mindenkorra. Ott is élte le az életét. Ugyanígy jómagam is egész gyerekkoromat egy sérült négyéves gyermek árnyékában töltöttem. Sokáig hadakoztam e hagyomány ellen, azon igyekezvén, hogy ezt a stafétát gyermekeimnek ne adjam át. De világos, hogy valamit mégis továbbadtam. Azt reméltem, hogy legalább a legkisebbet meg tudom menteni ettől a sorstól. De nem, ez a spirál úgy csavarodott, hogy neki is volt alkalma meglátni nagymamája gyermeki rettegését, hozzá azt is, hogy az apja erre miként reagál.

Teljesen gyerekessé vált anyukámat nézve arra gondolok, hogy ő maga, alig valamit megértve is, egy fontos üzenet hordozója lehet. Hogy most ez nem egy új háború, hanem ugyanaz, amelyben ő megszületett, méghozzá pontosan ugyanitt. És úgy benne ragadt abban a háborúban, ahogy maga a háború is megfagyott őbenne.

Valójában 1945-ben semmilyen háború nem ért véget. Egyszerűen megdermedt, megfagyott. Mert azok közül, akik elkezdték, csak az egyik fél lett legyőzött, megzabolázott. Mégpedig az, amelyik számára már az előző háború is így ért véget. Az orosz agresszor ellen már nem maradt erő vagy meggyőződés, talán elegendő céltudatosság. Az ukrán ellenállás hiába reménykedett a végső felszabadulásban. A kérdéseket oly módon zárták le, hogy az agresszor áldozattá és győztessé vált. Neki a megtorlatlan gonoszság íze maradt, a szövetségeseknek pedig – a gonoszság megtorlatlanságának utóíze.

Már abból is, ahogyan a világ reagált kirívóan arcátlan garázdaságára, jól látható, hogyan támadott meg Oroszország valójában mindenkit. Milyen nehéz ilyen hosszú ideig kapcsolatok létesítésén fáradozni egy eredendően agresszív világszomszéddal. Az elfojtott bűntudat és önelégedetlenség érzése nem enged megszabadulni a világmegváltó jogait magának vindikáló ostobaságától való örökös rettegéstől.

A mi háborúnk természetesen elsősorban a miénk, nekünk szól. De úgy tűnik, eljött Ukrajna teljes kihasználásának az ideje. Azonban már másként, nem a határmezsgyéje odébbtolásával, hanem hídfőállásként felhasználva a második világháborúnak egy minőségileg új befejezéséhez. Ukrajna mindenesetre megmutatta, hogy be tud egy ilyen szerepet tölteni. A mi háborúnk továbbra is a miénk marad. Márpedig az 1939-es tervek valamilyen szebb befejezését várni – túlságosan kockázatos lenne.

Neki, úgy tűnik, már mindegy, de én azt szeretném, ha idős édesanyám megtudhatná, hogy – örökre szóló szörnyű sebei ellenére – most már elkezdhet felnőni.

*

Jegyzetek:

[1] A második világháború akkor kezdődött, amikor Németország 1939. szeptember elsején megtámadta Lengyelországot. Alig két hétre rá, szeptember 17-én, az úgynevezett Molotov–Ribbentrop-paktum „alapján” a Szovjetunió lerohanta Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belaruszt, amelyek az 1921-es rigai béke értelmében Lengyelországhoz tartoztak. Így volt tizennyolc évig „lengyel” Lviv (Lemberg), Ivano-Frankivszk (Tarasz Prohaszko születési és lakhelye, 1963-ig Sztanyiszlaviv, illetve Sztanyiszlav), Luck, Ternopol stb., de csaknem a fél mai Belarusz is, Breszttől és Grodnótól majdnem Minszk vonaláig. (A ford.)

*

Az eredeti szöveg itt olvasható.

Az esszé szerzőjéről
Tarasz Prohaszko (1968)

Ukrán író, újságíró. Kötete magyarul: A jelesek (Vince Kiadó, 2019.)

A fordítóról
Bárász Péter (1950)

1975 óta Belaruszban élő informatikus, szakfordító, tolmács, műfordító, matematikus. Eddig négy könyve jelent meg.