De hogy van ez olyan helyeken, ahol elvileg nem halott római császárok meg pápák mondják meg, hogy mi merre hány méter (illetve év, hónap, nap)? Nos, a kínaiakra vonatkozóan elég kiábrándító a válasz: az új esztendő náluk is január elsején kezdődik. Legalábbis hivatalosan: december 31-én lezárul a pénzügyi év, a pártfőtitkár-államelnök beszédet mond, a vidám városi fiatalok éjfél előtt visszaszámolnak és pezsgőt pukkantgatnak, majd az újévi munkaszüneti napon mindenki kipiheni magát, aztán minden megy tovább. Egészen a néhány hét múlva esedékes tavaszünnepig, amivel egy olyan új év kezdődik, amit a gyakorlati életben nem használnak, viszont annál nagyobb csinnadrattával ünnepelnek meg. Hogy mikor van pontosan ez az igazi kínai újév, az viszont elég fogós kérdés.

A kínaiaknak évezredeken keresztül megvolt a saját időszámításuk, a Gergely-naptárt csak 1912-ben vették át, amikor a Kínai Köztársaságot direkt január 1-jén kiáltották ki, hogy jelezzék az új állam modernizációs törekvéseit, a hagyományok elvetését. Természetesen jó időbe telt, amíg minden kínai megtanulta, hogy mi fán terem ez az idegen naptár, de a múlt század közepétől az ügyeket már ehhez igazodva intézik. Persze nem minden ügyet. A hagyományos ünnepek időpontját a mai napig a régi naptár alapján számolják ki, és a jósok is a tradicionális időszámítás szerint döntik el, hogy két fiatal összeillik-e a születési dátuma alapján (ha nem, az elég nagy szívás), vagy hogy egy adott nap alkalmas-e egy nagy utazás megkezdésére, vállalkozásalapításra, ilyesmire. Ezért ma is lehet kapni olyan naptárakat, amelyeken a modern dátum mellett apró írásjegyekkel a hagyományos naptár szerinti nap is fel van tüntetve, ám ezeket csak a nagyon babonásak veszik. A mai kínaiak zöme csak közepesen babonás, így nem sokat tud a régi időszámításról.

Ha viszont valakit érdekel a régi Kína, érdemes megismerkednie annak naptárával is. Egyrészt, az idő strukturálásának módja szorosan kapcsolódik a kultúra és a hatalom legalapvetőbb kérdéseihez. Másrészt a klasszikus szövegek tele vannak pontosan megadott dátumokkal. Egy kísértettörténet hitelességéhez például elengedhetetlen volt közölni, hogy az adott rókatündér Tang Xuanzong császár Kaiyuan uralkodási érája negyedik holdhónapjának harmadik napján hozta rá a frászt a történet főszereplőjére – enélkül senki nem hitt volna a mesélőnek. Nem föltétlenül kell minden dátumot azonosítanunk, de nem árt, ha tudjuk, mi ez az egész.

A kínai naptár eredete azokra az időkre nyúlik vissza, amikor egyáltalán felmerült az idő tagolásának igénye, ami különösen a földművelés megjelenésével vált fontossá. Az se mindegy, hogy mikor halászunk, vadászunk vagy gyűjtögetünk, de az egyenesen életbevágó, hogy mikor vetjük el a kölest. Ha rosszul időzítünk, könnyen felkopik az állunk. Ezért kell egy naptár.

Első körben adja magát, hogy kalendáriumunkat a Hold járására építsük, ez viszonylag szabályos és könnyen belátható: 29–30 nap alatt lezajlik a ciklus, majd kezdődik elölről. Ezzel tehát viszonylag könnyű számolni – a muszlimok nem is jutottak túl ezen a fázison. A probléma csak az, hogy az évszakok váltakozásának – amihez a mezőgazdasági munkálatokat időzítjük – az égvilágon semmi köze a Hold járásához, azt a Nap határozza meg. Tehát a naptárunknak a Nap járását kell követnie (pontosabban a Földét, de ez a témánk szempontjából mindegy). Egy napév azonban nagyon sok nap, és a mindennapi életben nehéz az intéznivalókat pusztán a Nap helyzetéhez igazítani. Ha például azt mondjuk a Wangék lányának, hogy a következő holdtöltekor éjfélkor találkozunk a Liuék szénakazlánál, azzal lehet valamit kezdeni. Ha viszont a randit a következő tavaszi napéjegyenlőségre időzítjük, akkor addig a lány jó eséllyel lelép a szomszéd Livel, vagy ha nem, akkor is elvéti az időpontot, hacsak nem képzett csillagász.

Ha tehát szántani-vetni és csajozni egyaránt akarunk, akkor mind a Holdat, mind a Napot figyelnünk kell. A probléma csak az, hogy amikor a negyedik napon a Jóisten megteremtette a „két nagy világítót”, a matematikával nem nagyon törődött (azt még valószínűleg nem teremtette meg), így aztán az jött ki, hogy egy holdhónap nagyjából 29,53059 nap, egy napév pedig 365,2422 nap, amik még drasztikus kerekítéssel sem hozhatók szinkronba. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy egy évben 12 holdhónap legyen, akkor az évünk mindössze 354,4 napos lesz, vagyis nagyjából 11 nappal rövidebb, mint egy napév. Ha ilyen holdéveket használnánk, akkor egyre korábbra csúsznának az időpontjaink, idővel augusztusban lenne karácsony, februárban mennénk nyaralni, és januárban aratnánk az árpát a sörhöz. Ebből nem kevés probléma adódna. Ha viszont 13 holdhónappal számolnánk, akkor az éveink túl hosszúak lennének, és az eltolódás ugyanúgy bekövetkezne, csak a másik irányba.

Muszáj tehát a hónapokat hozzápasszintani a Naphoz. Mi, nyugatiak odáig mentünk, hogy a Holdat teljesen elengedtük, és kizárólag a Nap járását követjük. A kínaiak viszont nem akartak lemondani a Holdról és a vele járó párosodási előnyökről, így jutottak arra, hogy az ő naptáruk se nem tisztán napnaptár, se nem tisztán holdnaptár lesz, hanem nap–hold-naptár, amelyben a két égitest tök összeegyeztethetetlen járását valahogy mégis összehangolják. Ennek a módja az, hogy alapvetően holdhónapokkal számolnak (újholdtól újholdig), de a napévhez képesti eltolódást megelőzendő két–három évente – pontosabban 19 év alatt hétszer – beiktatnak egy komplett szökőhónapot.

Ennek eredményeként a dátumok – s így az ünnepek – a napévhez képest néhány hetet ide-oda csúszkálnak, de ez túlélhető. A rendszer időről időre korrigál, és hosszabb távon a dolgok a helyükre kerülnek. Például a tavaszünnep (holdújév) is előre-hátra mocorog, de mindig január 21. és február 21. közé esik.

A 29 vagy 30 napos holdhónapon belül a napokat egyszerűen megszámozzák, illetve bizonyos különleges napok – például az első – külön nevet kapnak. Ez azonban így túl egyszerű lenne, ezért már a legkorábbi írott forrásokban is szerepel egy másik napjelölési mód. Ebben fognak egy tíz – jórészt értelmetlen – írásjegyből álló sorozatot („égi törzsek”) és egy hasonló tizenkettes sorozatot („földi ágak”), és ezek tagjait elkezdik összekombinálni oly módon, hogy a két sorozatot egymással párhuzamosan futtatják. Az első nap nevét (tulajdonképpen sorszámát) az első égi törzs és az első földi ág, a második napot a második égi törzs és a második földi ág kombinációja adja, s így tovább, egész addig, amíg – tíznél – el nem fogynak a törzsek. Akkor az égi törzsek újraindulnak, s a maradék két ággal kombinálják őket, aztán az utóbbiak is újraindulnak. A kombinációk 60 nap után ismétlődnek, ekkor újrakezdődik az egész. Így jön létre a 60 napos ciklus, amelyben minden napnak egyedi – két értelmetlen írásjegyből álló – „neve” van. Ha tehát azt olvassuk valahol, hogy valami jiazi napon történt, akkor tudhatjuk, hogy a 60-as ciklus első napjáról van szó, ha pedig bingchen napon, akkor az 53-ikról. Ezt a rendszert később az évekre is alkalmazták, így az éveknek is lett kéttagú nevük, amely 60 évenként ismétlődik. A 12 földi ágat idővel megfeleltették egy-egy állatövi jegynek, ezért beszélhetünk patkány, tigris, nyúl stb. évéről – ezeket azonban a régi kínaiak sokkal ritkábban használták, mint a modern nyugati női lapok horoszkópkészítői.

Hogy pontosan mikorra kell beiktatni szökőhónapot, vagy hogy melyik hónap 29 vagy 30 napos, meg hogy ezen felül milyen korrekciókra van szükség, az nem számolódik ki magától, oda bizony kell valaki, aki megmondja, hogy mi van. Ez a valaki pedig természetesen a mindenkori kínai állam. Ahogyan a tér strukturálása az állam közigazgatási egységei szerint történik, úgy az idő tagolása is az állam joga és egyben kötelessége. A kínai uralkodónak minden évben ki kell adnia az aktuális naptárat, és azt el kell juttatnia a birodalom minden szegletébe, hogy az emberek annak alapján dolgozzanak és ünnepeljenek. A naptár kiadása olyannyira uralkodói előjog, hogy az udvar a szomszédos „barbár” népeknek is naptárat küld (így kapnak például az Új korszak című kínai sci-fiben kínai naptárat a magyarok), ezek pedig azzal jelezhetik behódolásukat, hogy átveszik a kínai időszámítást. A naptár küldése, illetve elfogadása tehát nem technikai kérdés, hanem politikai gesztus. A naptárat természetesen ma is a Kínai Népköztársaság adja ki, az ehhez szükséges csillagászati számításokat pedig az állami Bíbor-hegyi Csillagvizsgálóban végzik el Nankingban.

Az időnek létezik hosszabb távú perspektívája is, mint a vetés, az aratás vagy az ünnepi berúgások időzítése. Az egymást követő évekkel is kezdeni kell tehát valamit – így jönnek létre a különféle időszámítások. Egyes kultúrák konkrét eseményeket jelölnek meg idővonaluk kezdetének, és aztán ehhez képest számolják az éveket. Az ilyen lineáris időszámítás mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a történelem tart valahonnan valahová. A régi kínaiaknak nem jutott ilyesmi az eszébe, az ő történelemszemléletük ciklikus volt: azt feltételezték, hogy a történelemben ugyanazok a mintázatok ismétlődnek újra és újra és újra és újra. Ez persze nem valamiféle Idétlen időkig jellegű körforgást jelent – már csak azért sem, mert az erdei mormota kizárólag Észak-Amerikában él –, hanem arra utal, hogy folyton hasonló események, folyamatok és helyzetek térnek vissza.

Ennek a szemléletnek megfelelően a kínai időszámításnak nincs kezdő- vagy elképzelt végpontja. A számítás 60 évenként újrakezdődik a már említett égi törzsek és földi ágak kombinációi alapján. Természetesen nem az események ismétlődnek 60 évenként, hanem csupán az évek elnevezései – egy emberöltőre tehát nagyjából egy esik egy adott nevű évből. Az ismétlődés logikája sokkal inkább a dinasztikus ciklusokra jellemző, amelyek tarthatnak néhány évtizedig, de akár évszázadokig is. Egy ilyen ciklus káosztól káoszig húzódik: a világban uralkodó zűrzavarból az Ég kiválaszt egy erényes férfiút, aki egyesíti a világot (értsd: Kínát), az dinasztiát alapít, bölcsen uralkodik, békét teremt, majd uralmát utódaira örökíti. Ezek, ha kellően erényesek, fenntartják az egységet és a rendet, majd ők is továbbadják azt az örökösüknek. Idővel azonban az erény megfogyatkozik, megjelennek az elzüllött, zsarnok, ocsortány módra uralkodó császárok, akik elveszítik az Ég támogatását, felkelések robbannak ki, külső hódítók törnek be, a dinasztia megbukik, elszabadul a káosz. Aztán az Ég megint kiválaszt egyerényes férfiút, az dinasztiát alapít, és az egész ciklus kezdődik elölről.

Hogy ez az egész hacacáré pontosan mennyi ideig tart, az nincs előre megírva. Ez jó hír, hiszen azt jelenti, hogy ha az írástudó-hivatalnokok-politikus réteg elég nagy elszántsággal törekszik az erényes kormányzásra, akkor a nyugis időszakok prolongálhatók. Nem csoda, hogy a kínai elit immár több évezrede azon töri a fejét, miként tartható fenn a jó kormányzás, és Xi Jinping összegyűjtött beszédei is a Kína kormányzásáról címmel jelennek meg a világ szinte összes nyelvén (magyarul is). Ez a létező legfontosabb téma.

Az új dinasztiák nem hirdetnek új időszámítást, futnak tovább alattuk a 60-as ciklusok. Ugyanakkor már a Kr. e. 2. században szokásba jött, hogy egy új uralkodó hatalomra kerülésekor úgynevezett uralkodási érát – afféle mottót – választ magának, ami rendszerint két pozitív jelentésű írásjegyből álló, jól hangzó kifejezés – például „Örök Boldogság”, „Fényes Erény”, „Egészség és Virágzás” –, és az uralkodás éveinek eseményeit ettől kezdve ezek alapján jelölik. Ha az éranév nem jön be – például hiába hívják a korszakot „Kiáradó Bőségnek”, mégis éhen hal pár millió paraszt –, a császár dönthet úgy, hogy új érát hirdet. S ha ez is bebukik, néhány év után ezt is lecserélheti. Így egy császárnak több uralkodási érája is lehetett.

Egy tisztességes datálás tehát nagyjából így néz ki: „A Song-dinasztia idején, Huizong császár Felmagasztalt Békesség uralkodási érájának ötödik évében, a nyolcadik holdhónap bingwu napján történt, hogy…” Mi ezt úgy mondanánk: „1106. szeptember 4-én”, ami sokkal uncsibb.

A rendszer a fentieknél valamivel bonyolultabb, de nem sokkal (például bekavarhatnak a saját naptárral előálló ellencsászárok). A hagyományos kínai naptár tehát nem valamiféle egzotikus hókuszpókusz, hanem egy nagyjából háromezer éves próbálkozás arra, hogy a Nap, a Hold és az ember járását valamilyen módon összehangolják. Ez működött is: lehetett tudni, hogy mikor érdemes vetni, ünnepelni, házasodni vagy forradalmat indítani. Persze a Nap és a Hold továbbra sem hajlandó együttműködni, a történelmi ciklusokból pedig szemmel láthatóan senki nem tanult semmit. Viszont a dolgok idejét ma már a naptárappunkban is megnézhetjük, szóval mégis csak haladunk valahonnan valahova.