Nagyszabású rendezés (C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)
Fotó: Wikipédia
Nagyszabású rendezés (C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)

Hogyan lehet nem megélni egy életet, amit közben mégis megélünk, mert nincs más választásunk, mint megélni? Győrffy Ákos a Zúgó következő részében C. G. Jung Emlékek, álmok, gondolatok című művéről ír.

Egész életemben tudtam róla. Akkor is tudtam, amikor nem tudtam, nem tudhattam. Most sem tudok róla, csak láthatatlan és mindennél áthatóbb jelenlétét érzékelem. Persze mindezzel nem mondtam semmit, semmi újat, semmi olyasmit, amit más ne tudna. A saját nem tudását mindenki elég pontosan ismeri. Legfeljebb ennek a nem tudásnak a mértékével nincs feltétlenül tisztában.

Jungot valamikor húszéves korom körül olvastam először. Talán az egyik olyan könyve lehetett az első, amely különféle idézetekből, rövid kivonatokból áll. Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, Gondolatok a jóról és a rosszról, Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Valamelyiket ezek közül. Vagy a Gondolatok a természetről talán. Ezek az idézetes könyvei végül is nem sok mindenre jók, talán csak arra, hogy megrémisszék az embert. Bár a megrémisztés sem kevés, ha jobban belegondolok. „Semmi nincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekre, mint a szülők meg nem élt élete” – például egy ilyen mondat. Elég rémisztő, elég kíméletlen mondat, és talán a huszadik század szellemtörténetének egyik legpontosabb mondata. Szellemtörténet. Micsoda egy szó. Meg nem élt élet. Hogyan lehet nem megélni egy életet, amit közben mégis megélünk, mert nincs más választásunk, mint megélni? Vagy egy reggelen esetleg kibotorkálhatunk a vasúti töltésre és kitárt karokkal – mint állítólag Latinovits Zoltán – beléphetünk egy rönkfát vagy vadonatúj Audikat szállító tehervonat elé. Vagy megrakjuk a zsebeinket nehéz kavicsokkal – mint állítólag Virginia Woolf –, és besétálunk egy tetszőleges folyóba vagy bányatóba. De ezt sosem tudtam elképzelni. Mármint a kavicsokkal megrakott zsebekkel vízbe sétálást. De mindez ugyanúgy egy megélt vagy nem megélt élet egyik epizódja lenne. Nem beszélve arról, hogy Jung – nem minden előzmény nélkül, hogy diplomatikusan fogalmazzak – kilátásba helyezte azt a nem kevésbé rémületes lehetőséget is, hogy esetleg a testi halált követően mégsem ér véget az ember élete. Noha egyértelműen soha nem tette le a garast a túlvilági élet valósága mellett, elvégre mégiscsak egy európai tudós volt a huszadik században, amely huszadik század a túlvilágról, a túlvilági élet perspektíváiról – hogy ismét diplomatikusan fogalmazzak – nem óhajtott tudomást venni. Tömegesen tarkón lőtt, elgázosított, puskatussal agyonvert vagy egyszerűen halálra dolgoztatott emberekre mégsem tekinthetünk úgy, mint akik az exitus beálltát követően kirepülnek elgyötört testükből, és egyszerűen maguk mögött hagyják ezt a nyomorult árnyékvilágot. A fizikai megsemmisítés mámora örökre kielégítetlen maradna, ha közben az ítéletvégrehajtók számolnának ezzel.  Elvégre hogyan öljünk jól, ha nincs is halál.

Messze eltekeregtem választott tárgyamtól, miközben mégsem olyan nagy vargabetű ez, mert Jung Emlékek, álmok, gondolatok című könyvéhez mindez mélyen hozzátartozik. Erre a könyvre szokás azt mondani, hogy önéletrajz, miközben éppen Jung teszi egyértelművé, hogy elég kevés köze van az önéletrajzhoz. „Alapjában véve életemnek csak azokat az eseményeit érdemes elmondanom, amelyek során a maradandó világ betört a mulandóba” – ahogy a könyv prológusában írja.  Egy önmagát valamelyest komolyan vevő embernek amúgy sincs önéletrajza, legalábbis abban az értelemben biztosan nincs, ahogyan azt ma oly sokan gondolják. A szellemi ember önéletrajza a munkájának summája, szigorúan ennyi, és nem más. Minden egyéb érdektelen, legfeljebb a mindenkori bulvár számára lehet érdekes. Ma, amikor szinte mást sem látunk, mint többé-kevésbé jelentéktelen egók minden határon átlépő önreprezentációját, talán nem árt, ha emlékeztetjük magunkat erre.

„Életem a tudattalan önmegvalósításának története” – ezzel a mondattal indul Jung könyve. Ezek szerint – és könyvének teljessége szerint – az emberi élet abban az esetben mondható valóságosnak, amennyiben a neki osztott talentumok mértéke szerint átvilágítja a tudattalant, és tudatosítja annak tartalmait. Ha nem így tesz, saját életről, saját sorsról nem is beszélhetünk, csak egy árnyalak esetleges botladozásairól egy éjsötét sivatagban. Bizonyos értelemben ezt is nevezhetjük szellemtörténetnek. Egy kísértet kering a saját élet lehetőségétől egyre távolodva, egy olyan végtelenül elnyúlt, elliptikus pályán, amely már szinte egy semmibe tartó egyenesnek tűnik.

Jung „önéletrajza” minden más, általam ismert könyvnél mélyebben megrémített annak idején, amikor először olvastam. S ezért a lélek legmélyéig ható rémületért azóta is hálás vagyok. Úgy kezdtem, hogy egész életemben tudtam róla. A tudattalanról van szó természetesen, amiről nem tudhatok semmit, mégis a legmélyebben meghatároz születésem óta. Vagy már korábban is így volt, ha munkahipotézisként beemeljük a képbe az Örökkévalóságot. Emeljük be, megéri. Nem igazán érdemes bármit is kiemelni ebből a könyvből. A gyermekkori álmokat a föld alatti trónon ülő falloszról, a dóm tetejét beszakító isteni exkrementumról vagy a Jung és Freud bécsi beszélgetése alatt a tálalószekrényben felrobbanó tányérokról. Ezek önmagukban roppant érdekes és a „parapszichológia” iránt érdeklődő tömegek számára is szenzációs jelenetek, de kiragadva az egészből tényleg csak az okkult bulvárra fogékonyak számára bírnak hírértékkel.

Amikor először olvastam a könyvet, az volt az érzésem, hogy hazataláltam. Sokat nem értettem belőle, leginkább az atmoszférája volt lenyűgöző. Nem mintha ma olyan nagyon sokat értenék belőle. Egyszer, elég másnaposan részt vettem egy kora reggeli istentiszteleten Isztambulban, egy amerikai gyülekezet keresztény templomában. Fekete (le lehet ezt most éppen írni, hogy fekete? – majd a szerkesztő eldönti) férfiak, nők és gyerekek énekeltek a templomban, miközben a ritkán beálló csendben odakintről, az utcáról olykor a müezzin éneke hallatszott be, ahogy recsegősen harsogott a háztetőkön elhelyezett hangosbemondókból. Ebben az olykor kakofóniába hajló hangáradatban állva, lüktető aggyal eszembe jutott Jung, a fene tudja, honnan. Hogy biztosan tetszene neki ez az egymásba örvénylő liturgikus zajzene Kelet és Nyugat határán, a mesés Konstantinápolyban. Nem vártuk meg az istentisztelet végét, indulnunk kellett a repülőtérre. Ahogy furakodtunk kifelé a templomból, egy pillanatra beleláttam egy női táskába, amely az utolsó padsor szélén hevert, a gazdája éppen felállva táncolt és énekelt. A nyitott táskában egy könyv borítója csillant meg a festett üvegablakokon át betűző reggeli fényben. Memories, Dreams, Reflections by C.G. Jung – ez állt a borítón. Odakint eleredt az eső, a Boszporuszon egy lassan úszó orosz hadihajót vert az egyre erősödő zápor.

Nagyszabású rendezés, erre gondoltam, és hogy kár, hogy soha nem fogom megérteni a vastag függönyök mögül instruáló titokzatos rendező művészi koncepcióját. Felülről láttam magam, ahogy nyomtalanul eltűnök a Taksim tér felé hömpölygő emberáradatban.    

Az esszé szerzőjéről
Győrffy Ákos (1976)

József Attila-díjas író, költő. Legutóbbi kötete: A hegyi füzet (Magvető, 2016).