Szegény jó apám kedvtelve építgette-szépítgette montaigne-i udvarházát, ahol született;[1] ami engem illet, legalábbis a ház körüli teendők dolgában igyekszem én is nyomába lépni és magamévá tenni ezt a beállítottságot. És ha eljön az ideje, megpróbálom erre örököseimet is rávenni, már amennyire tőlem telik. Tennék többet is érte, ha módomban állna. De én már arra is büszke vagyok, hogy tovább él bennem, és még mindig hat az ő áldott akarata. Isten ne adja, hogy egyetlen lehetőséget is kihagyjak, ha ezzel elevenen tarthatom az én drága jó apám emlékezetét. Így amikor én is belefogtam az építkezésbe, hol egy öreg falrészt toldozva-foltozva, hol egy megroggyant épületszárnyat rendbe hozva, akkor is sokkal inkább az ő szándékát tartottam szem előtt, semmint saját igényemet. És csakis tunyaságomnak tudhatom be, hogy – szakítva ezzel a szép apai hagyománnyal – ennyivel be is értem, annál is inkább, mivel úgy látom, alighanem én leszek az utolsó gazdája, és énutánam már senkinek sem lesz szívügye a csinosítgatása. Mert ami engem illet, én bizony nem sok gyönyörűséget találok az építkezésben, hiába mondják olyan élvezetes időtöltésnek, és nem köt le sem a vadászat, sem a kertészkedés, sem a visszavonult élet megannyi öröme. Röstelkedem is eleget miatta, mint ahogyan sok más tulajdonságom miatt, de hát mit csináljak, ha egyszer kilógok a sorból. De nekem sohasem az a fontos, hogy az életről vallott nézeteimben tudálékos legyek meg állhatatos, inkább csupa olyan dologra törekszem, amivel élvezetesen telik az idő, és ami javamra válik. Ha egyszer ezek az én nézeteim hasznosak és kellemesek, akkor egyszersmind helytállóak is, és ártani semmiképpen sem árthatnak.

Amikor arról beszélek, milyen keveset konyítok a gazdaság eligazgatásához, akadnak, akik négyszemközt – és csupa jóindulattal – arra intenek, hogy azért nem kéne ennyire lenézni a ház körüli teendőket; hiszen – lássam be – halvány fogalmam nincs, hogyan kell szántani meg vetni, és hogy évszakonként mikor és milyen sorrendben, hogy nem ismerem a szőlőművelés meg a borászat fortélyait, nem tudom, hogyan kell oltani a gyümölcsfákat, nem tudom, hogy ennek vagy annak a növénynek, ennek vagy annak a gyümölcsnek mi is a neve, ahogyan azt sem, hogy melyik milyen, hogy miképpen kell megfőzni az ételt, ami az asztalra kerül; nem tudom, mibe kerül a szövet, amiből ruhámat szabták, és hogy nekem mindez csupa haszontalan, unalmas ismeret, mert csak a legelvontabb tudományokkal van tele a fejem – én ha ilyesmit hallok, még az élettől is elmegy a kedvem. Még ha így volna is, akkor sem volnék rá büszke, mert az ilyen tudatlanságot butaságnak tartom, ha ugyan nem ostobaságnak. Inkább legyek jó lovászfiú, mint jó a logika tudományában:

Quin tu aliquid saltem potius quorum indiget usus,

Viminibus mollique paras detexere iunco?[2]

Bizony, dugig tömjük a fejünket mindenféle elvont kérdésekkel, általános igazságokkal meg a világ(egyetem) járásával, holott a világ(egyetem) nagyon is jól elboldogul nélkülünk,[3] közben meg elhanyagoljuk a saját dolgainkat meg a saját személyünket érintő problémákat, holott nekünk mégis csak ezek a húsba vágó gondok, nem pedig az ember csak úgy általában. Mostanában időm legjavát otthon töltöm, amiért is minden másnál fontosabb lett, hogy odahaza sokkal jobban érezzem magam, mint bárhol másutt.

Sit meae sedes utinam senectae

Sit modo lasso maris, et viarum

                                   Militaeque.[4]

Hogy mennyire sikerül, majd elválik. Mai eszemmel fél örökségemet odaadnám, ha szegény jó apám azt az odaadó szenvedélyét is rám hagyta volna, amivel öreg napjaiban az udvarház ügyes-bajos dolgait intézte. Ő a vágyait minden keserűség nélkül hozzá tudta igazítani a vagyoni helyzetéhez, és sohasem kevesellte, amije volt, inkább örült neki. Hiába az az általános vélemény, hogy nem túl eredeti, amit csinálok,[5] és emellett haszontalan is, ha egyszer ebben az én időtöltésemben ugyanolyan örömet lelek, mint amilyet apám az övében. Nagyon is egyetértek azzal a véleménnyel, amely szerint nincs is annál tiszteletre méltóbb tevékenység, mint amikor a sokaságot szolgálva hasznára vagyunk a köznek. Fructus enim ingenii et uirtutis, omnisque præstantiæ tum maximus accipitur quum in proximum quemque confertur.[6] Csakhogy ami engem illet, nekem erre nincs igényem. Részben tunyaságból nincs, részben lelkiismeretességből (mert ha meggondolom, hogy egyes elfoglaltságok mennyi gonddal, vesződséggel járnak, azonnal rájövök, hogy az én képességeimből bizony egyikre se futja, és hát magának Platónnak se volt erre igénye,[7] pedig ő valóságos mérnöke volt a társadalom eligazgatásának). Nekem már az is bőven elég, hogy élem az életem, ráadásul ráérősen, minden túlbuzgóság nélkül, csak arra ügyelve, hogy ez az én életem elfogadható legyen, és ne legyen terhes se nekem, se másnak.

Átadnám én boldogan a gyeplőt, már csak lustaságból is, csak volna kinek. Mostanában azért fohászkodom, bár csak olyan vőt adna az Ég, aki jóltartana, és gondoskodna rólam öreg napjaimban, akinek teljes bizalommal adhatnám kezébe minden javamat, abban a reményben, hogy jól gazdálkodik majd vele, és hogy legalább annyi haszna lesz rajta, ha nem több, mint amennyi nekem is jutott, feltéve, hogy hálás szívvel és jó barátként lát a dologhoz. De sajna olyan világban élünk, amelyben még tulajdon gyermekétől sem várhat megbecsülést az ember!

Akire utazáskor rábízom az erszényem, abban vakon megbízom, nem kell semmiről számot adnia: utóvégre, ha mindenről részletes kimutatást csinálna, akkor is megtalálná a módját, hogyan járhatna túl az eszemen. Muszáj is tisztességesnek lennie, hacsak nem hétpróbás csirkefogó. Multi fallere docuerunt, dum timent falli, et aliis ius peccandi suspicando fecerunt.[8] Legjobban úgy bízhatok saját embereimben, ha szemet hunyok a gyarlóságaik felett. Csak akkor hiszem el a turpisságot, ha saját szememmel látom, és nagyobb bizalommal vagyok a fiatalok iránt, őket még nem rontotta meg a rossz példa. Inkább tudomásul veszem, hogy az elmúlt két hónapban négyszáz tallérnak hágtam nyakára, minthogy minden este azzal nyaggassanak, hogy már megint elment két, három vagy öt tallér. Így sokkal kevesebbel rövidítenek is meg, mint ahogy mással megesik az ilyesmi. Tudatlanságom tudatos elhatározás eredménye: nagyon is megfontoltan nem firtatom, és hagyom homályban, hogyan is állok anyagilag. Én már azzal is beérem, ha csak úgy nagy vonalakban sejtem, mennyi a pénzünk. Bizony, a szolganép becstelenségének és ostobaságának is mindig hagyni kell egy kis játékteret. Ha nagyjából marad annyi, amennyi elegendő a szükségleteinkre, miért is ne hagynánk ebek harmincadjára jutni a sorstól ajándékba kapott fölösleget: az már a koldus jussa.[9] Mindent összevéve, nem tartom olyan nagy becsben az embereim lojalitását, mint ahogy a tolvajkodásukból sem szoktam nagy ügyet csinálni… Én mondom, szánalmas és ostoba időtöltés a pénzt újra meg újra megolvasni, hol ide, hol oda rakni, méricskélni, újraszámlálni. Az ilyen foglalatosság nyílegyenesen vezet a fösvénységhez.

Idestova tizennyolc év telt el azóta, hogy vállamra vettem a ház meg a gazdaság körüli teendőket,[10] de ez az idő is kevés volt ahhoz, hogy tüzetesen áttanulmányozzam a különböző okmányokat[11] és ügyiratokat, és végre számot adjak magamnak mindarról, ami a gondjaimra lett bízva. Nem mintha, afféle könyvember módjára, lenézném a világi élet múlékony dolgait; dehogyis vagyok én olyan kifinomult, mindössze arról van szó, hogy csak annyira becsülöm a földi javakat, amennyit érnek. Persze ettől még mindez megbocsáthatatlan restség, meggondolatlan hanyagság. Hogy – a gazdaságom jobbágyaként – miért nem tanulmányozok szerződéseket, miért nem böngészek poros aktákat? Vagy – ami ennél is rosszabb – miért nem vizsgálom én is jó pénzért mások ügyiratait?[12] Azért nem, mert nincs az a pénz, amiért nyakamba venném a sok nyűgöt és fölösleges vesződséget; hanyagolni az ügyes-bajos dolgokat és kellemesen tölteni az időt – csakis erre törekszem, semmi másra.

Azt hiszem, nekem az volna a legmegfelelőbb, ha valaki eltartana, persze csak akkor, ha ez nem járna semmiféle kötelezettséggel vagy szolgálattal. És ha alaposabban belegondolok, figyelembe véve lelki alkatomat meg azt is, hogy a sors milyen életre szánt, nem tudom, hogy a ház körüli teendők meg a szolgákkal és cselédséggel való nyűglődés nem nyomasztóbb-e, nem jár-e több vesződséggel meg több bosszúsággal, mint amilyennel – ha én magam is beszegődnék a kíséretébe – egy nálam rangosabb és nekem kénye-kedve szerint dirigáló nemesúr szolgálata járna. Servitus obedientia est fracti animi et abjecti, arbitrio carentis suo.[13] Crates ennél is tovább ment, ő a szegénység szabadságát választotta, méghozzá abban a reményben, hogy ezzel a ház körüli bajoktól és a kicsinyes gondoktól is megszabadul. Erre én nem volnék képes, nekem a szegénység ugyanolyan ijesztő, mint a fájdalom; bizony szívesen odaadnám ezt az én életemet, cserébe egy szürkébb, de sokkal kevesebb gonddal-bajjal járó másikért.

Ha nem vagyok odahaza, nem nyomasztanak az efféle aggodalmak, olyankor tőlem még egy torony is összedőlhet, attól sem fájna annyira a fejem, mint amikor otthon vagyok, és lábam elé pottyan egy tetőcserép. Ha nem vagyok odahaza, a távolság minden gondot levesz a vállamról, odahaza viszont jobban nyugtalankodom, mint egy szőlősgazda. Elég, ha rosszul kantározzák fel a lovamat, vagy ha a kengyelszíj dörzsöli a lábam, máris oda az egész napom. Hiába próbálom magammal elfogadtatni a mindennapos kellemetlenségeket, a szemem csak nem tudja megszokni őket.

Sensus, o superi sensus.[14]

Ha otthon ülök, minden csip-csup dologért az én vállamat nyomja a felelősség. Kevés az olyan földesúr (és most a középnemességre gondolok, amelyhez helyzetemnél fogva jómagam is tartozom), ki bízvást támaszkodhat intézőjére, aki megszabadítja a gondok legnagyobb részétől – és ha akad is ilyen, nálam biztosan szerencsésebb. Meglehet, arra is ez a magyarázat, miért nem üdvözlöm olyan kitörő örömmel a váratlan látogatót (akik megfordulnak nálam, azokat is – akárcsak a mindenért morgolódó-zsörtölődő ember házában – inkább a konyhám marasztalja, nem pedig az én nem létező szíveslátásom), mint ahogyan arra is, hogy nem tudok olyan felszabadultan örülni, amikor vendéget fogadok, vagy baráti társaság verődik össze a házamban. Nem is tudok annál ostobább helyzetet elképzelni, mint amikor egy nemesúr tulajdon vendégei közt is csak a felszolgálással van elfoglalva, egyik szolgának a fülébe sugdos, másikat a tekintetével utasítja rendre: ilyenkor legyen minden természetes, ne érezze a vendég, hogy csak az ő kedvéért akarják kivágni a rezet. Nem tartom ildomosnak, hogy látogatóimat a vendéglátás ezer gondjával-bajával terheljem, sem mentegetni nem akarom, sem dicsérni a fogadtatást, amiben részesítem őket. Csak legyen rend meg tisztaság, nekem ez a fontos,

et cantarus et lanx ostendunt mihi me,[15]

és hogy a vendégek ne lássanak szükséget semmiben; s ha ügyelek is rá, hogy ami szükséges, az mindig meglegyen, eszem ágában sincs elkápráztatni őket. Ha vendégségben látod, hogy egy inast jól nyakon vágnak, vagy felborul egy tál, csak nevetsz a dolgon; és attól még nyugodtan alszol, hogy a házigazda hajnalig részletezi a főszakáccsal a másnapi teendőket. […]

Bármi ültette is el bennünk az igyekezetet – neveltetésünk vagy a Természet –, hogy mindig próbálunk igazodni a többiek véleményéhez, annyit mondhatok, hogy mindebből több a kár, mint a haszon. Nemegyszer még saját érdekeinkről is lemondunk, csak hogy ki ne lógjunk a sorból. Hogy kik is vagyunk, az különösen nem izgat minket, az viszont annál inkább, hogy mások mit gondolnak rólunk. Sokszor még a bölcsesség meg a szellemi munka eredménye is merőben fölöslegesnek látszik, ha csak magunkban vagyunk, ha mások nem láthatják, és nem tapsolhatnak neki. Pedig hányan vannak, akikből nagy sugárban tör fel a fortyogó arany, csak hát nem látja senki, és hányan, akik az aranyat lemezekben vagy papírvékony lamellákban rakják elibéd; míg egyesek egy aranytallérral sem tudnak mit kezdeni, mások kezében a lyukas garas is aranytallérrá válik. A legtöbb ember csak a szeme után tudja megítélni, mi mennyit ér, minek mennyi az ára. Rögtön megcsapja az orrom a fösvénység szaga, ha valakinek a vagyon minden gondolata, de akkor is ezt a szagot érzem, amikor valaki túlontúl kiszámítottan jószívű, és mindig magakelletőn nyúl az erszénye után. Nem érdemel a pénz ennyi figyelmet, ennyi nyűgös fáradozást. Aki józanul kézben tartja pénzügyeit, csak arra költ, amire kell. Hogy valaki ül-e a pénzén, vagy dobra veri, amije van, ez a magatartás önmagában sem nem elítélendő, sem nem dicséretes – csak attól lesz helyes vagy helytelen, ha kiderül, milyen szándék áll mögötte.

Van másik oka is annak, hogy nekem ezek a távoli utak miért olyan kedvesek, messziről ugyanis sokkal könnyebb elviselni a hazai politikai állapotokat. Ha a köz érdekét nézem, nem bánt annyira ez a zűrzavar,

peioraque sæcula ferri

Temporibus quorum sceleri non inuenit ipsa

Nomen et a nullo posuit natura metallo,[16]

de ha a sajátomét, annál inkább: nekem különösen fájdalmas ez a helyzet. Már itt, a közvetlen közelemben is, a polgárháborúval járó esztelen indulatok miatt olyan fékezhetetlenül zavaros a helyzet,

Quippe ubi fas uersum atque nefas,[17]

hogy kész csoda, hogy ez a mi államunk még létezik egyáltalán.

Armati terram exercent, semperque recentes

Conuectare iuuat prædas et uiuere rapto.[18]

Bizony, saját példánkon is láthatjuk: az emberi társadalom valahogy mindig összeáll, vagy összefércelődik, bármilyen áldozattal járjon is a dolog. Olyan ez, mintha az embereket tővel-heggyel bedobálnák egy nagy zsákba, ahol aztán mindenki izeg-mozog, fészkelődik, keresi a helyét, a végén mégiscsak összerázódik, elrendeződik minden, ráadásul sokkal jobban, mintha valamilyen külső akarat próbálna köztük erőnek erejével rendet csinálni. Macedóniai Fülöp összegyűjtötte a legmegátalkodottabb gonosztevőket, akik csak éltek a királyságban, és külön települést építtetett nekik, amit el is neveztek Gonoszfalvának. Lefogadom, hogy a temérdek jellemhibából és fogyatékosságból végül olyan politikai rendszer és olyan működőképes társadalom kerekedett ki, amben mindenki jól érezte magát.

Nem az a baj, hogy látok nem is egy vagy kettő, de száznál is több elmarasztalható cselekedetet; az a baj, hogy az emberi kapcsolatokban olyannyira általános lett és olyannyira elfogadott a legkíméletlenebb kegyetlenség meg a hitszegés (ez utóbbi szerintem egyike a legnagyobb bűnöknek), hogy ezt már nem lehet iszonyat nélkül nézni; a mély döbbenet legalább akkora bennem, mint az undor. Hogy az emberek ilyen kegyetlenek és embertelenek legyenek, ahhoz a testi erő és lelki keménység mellett sötét tudatlanság és zabolátlanság is szükséges. A szükségszerűség kovácsolja össze és tartja egyben a társadalmat, amely mindig alkalomszerűen áll össze, és ahogy éppen összeáll, abból lesz a törvény. Akadtak olyan társadalmak is, amelyek olyan bestiálisan kegyetlenek voltak, hogy annál kegyetlenebbet még elképzelni sem tud az emberi elme, mégis életképesnek bizonyultak, és oly sokáig maradtak fenn, mintha maga Platón vagy Arisztotelész tervezte volna őket.

Egy dolog egy államformát mesterségesen kitalálni és részletesen leírni, de nevetséges ostobaság azt hinni, hogy mindez meg is valósítható a gyakorlatban. Sokan és sokat vitatkoztak már azon, hogy melyik államforma volna ideális, meg azon is, hogy milyen törvények volnának a legalkalmasabbak arra, hogy egyben tartsák az emberi társadalmat, de az ilyen viták csak arra valók, hogy az elménket tornáztassuk; tulajdonképpen a „hét szabad művészettel” is ugyanez a helyzet, ott is egy csomó problémának az az egyetlen célja, hogy lehessen vitatkozni róla, de odakint, a valós életben egynek sincs különösebb jelentősége. Azt nem zárom ki, hogy ilyen vagy olyan államforma egy új világban még életképes is lehet, csakhogy mindannyian egy létező társadalomba születünk bele, aminek már kialakultak a szokásai, nem pedig olyanba, amit – Pyrrha[19] meg Cadmus[20] módjára – a semmiből hozunk létre. Bármilyen eszközzel próbáljuk is a társadalmat visszaterelni a helyes útra és valamennyire ráncba szedni, minden redőjét és gyűrődését lehetetlenség úgy eltüntetni, hogy az egészet ripityára ne törnénk. Egyszer megkérdezték Szolónt, megtett-e mindent, hogy a lehető legjobb törvényekkel ajándékozza meg az athéniakat: „Meg én – hangzott a válasz –, csakhogy ennél jobbakat már nem voltak hajlandók elfogadni.”

*

Jegyzetek:

[1] Az író apja, Pierre Eyquem 1495-ben született. Az udvarházat az író dédapja, Ramon Eyquem 1477-ben vásárolta. (A ford.)

[2] „Nem jobb lenne, miből van hasznod is, / arra ügyelned, s tán valamit vesszőkből / vagy fonnod sásból?” Vergilius: Eclogák. Ford. Lakatos István. II. 71–72.

[3] Bár az universelle jelző egyformán vonatkozik a többesben levő causes meg a conduites főnévre, feltehetően két különböző dologról van szó, bár eldönthetetlen, hogy Montaigne pontosan mire gondol, a világegyetemre-e vagy az emberiségre (esetleg mindkettőre). V. ö. Michel Eyquem de Montaigne: Essais. Livre III. Traduction en francais moderne par André Lanly. Paris, Honoré Champion, 1989. 165. (A ford.)

[4] „Légyen aggságom nyugvó hazája, / ott pihenjek meg, ha a víz, a bolyongás/ és had elernyeszt”. Horatius: Énekek. Ford Devecseri Gábor. II. 6. 6–8.

[5] Montaigne természetesen irodalmi tevékenységére céloz. (A ford.)

[6] „Mert a tehetségnek, jellemnek s mindannak, amit elértünk, akkor a legédesebb a gyümölcse, ha megosztjuk családunk tagjaival.” Cicero: „Laelius vagy a barátságról”. Marcus Tullius Cicero: Válogatott művei. Ford. Maróti Egon. Budapest, Európa Kiadó, 1974. 340–373. XIX.

[7] Montaigne nem a közéletben való részvételre céloz, hanem – a Cicero-idézetet kommentálva – arra, hogy az embernek a ház körüli gondokat – pláne, ha nem is nagyon jártas ezekben a tevékenységekben – mennyire érdemes megosztania a családjával. (A ford.)

[8] „Mert egyesek éppen azáltal tanítottak a csalásra, hogy megcsalatástól féltek, és gyanakvásukkal adtak jogot a másiknak a vétkezésre.” Seneca: Erkölcsi levelek. Ford. Kurcz Ágnes. III. 3.

[9] Montaigne a glaneur szót használja, amivel a glanage-ra, vagyis arra a népszokásra utal, hogy aratás után a szegényeknek jogukban állt összeszedni a tarlón elhullott kalászokat. Ezt a szokásjogot II. Henrik 1554. november 2-i (és mindmáig hatályban lévő) rendeletében meg is erősítette. (A ford.)

[10] Vagyis apjának 1568-ban bekövetkező halála óta. Eszerint Montaigne 1586-ban dolgozott ezen a fejezeten. (A ford.)

[11] Nem világos, hogy Montaigne a tulajdont igazoló okmányokra gondol-e vagy a nemességét igazoló dokumentumokra.

[12] Montaigne ügyvédi hivatására céloz. (A ford.)

[13] „szolgaságnak számít [...] a gyenge, a bátortalan, a saját vélemény nélküli lélek engedelmessége”. Cicero: A sztoikusok pradoxonjai. Ford. Bollók János. V. (35) 329.

[14] „Istenek, ó, azok az érzések!” Ismeretlen forrás.

[15] „s a pohár meg a tál fényesre törölve / tükrözi arcomat”. Horatius: Episztolák. Ford. Urbán Eszter. I. 5. 23–24.

[16] „elvetemültebb / sokkal a vaskornál! Bűnünkre nevet maga sem lelt / eddig a természet, s oly fémet sem, mi jelölje”. Juvenalis. Ford. Muraközy Gyula. XIII, 28–30.

[17] „S ugyanaz gazság vagy igazság”. Vergilius: Georgica. Ford. Lakatos István. I. 505.

[18] „s fegyveresen túrják a talajt, de a fosztogatásból / élni örülnek csak, gyarapítani mindig a zsákmányt”. Vergilius: Aeneis. Ford. Lakatos István. VII. 748–749.

[19] Pyrrha, miután az özönvíz kipusztította az emberiséget, kavicsokat dobált a háta mögé, és a kövek emberré változtak.

[20] Cadmus megölt egy sárkányt, két fogát elvetette, és a vetésből fegyveres katonák keltek ki.