Mircea Cărtărescu: ”There are more things...” (Részlet)
Fotó: Jorm S / Shutterstock
Mircea Cărtărescu: ”There are more things...” (Részlet)

Vajon mekkora a távolság a szerző és az istenség között?

A román író, Mircea Cărtărescu izgalmas esszéje a megismerés lehetőségeiről és határairól. 

Hol vannak a megismerésem határai? Benne foglaltatnak magában a megismerés szóban. Nemcsak a megismerésünk, de már maga a fogalom is behatárolt. Egyébként a határ fogalmunk is szűkös, és csak a határon belüli területre vonatkozik, arra viszont nem, hogy mi van kívül. Úgyhogy a megismerésem határa magában foglalja a megismerést, de azt nem, ami azon túl van és amiről semmit sem tudok. „Nyelvem határai világom határait jelentik”[1], írja Wittgenstein annak bemutatására, hogy a nyelv a második bőrünk, a másik érzékszervünk, a másik szemünk, a másik fülünk és a másik ízlelőbimbónk. Per definitionem minden határnak vannak saját határai, és azoknak is határai, a végtelenségig. A világ fokozatos határokként, magassági szintekként is felfogható, amelyek végtelen sok átfedéssel mutatják meg a terjedelmét. De ez a világ, vagy ez csak az én világom? Az „én pólóm” és az „én világom” birtokosa ugyanaz? Van egy ismeretem, vagy én magam vagyok az ismeret? Van egy világom, vagy én magam vagyok egy világ?

Mit érthetek meg, és mit nem érthetek? És amit nem érthetek, miért nem érthetem? Hol van a határ a felfogható és a felfoghatatlan között? Hányféleképpen nem érthetem az érthetetlent, és hányféle okból? A körülöttem lévő felfoghatatlan abszolút értelemben az, vagy vannak fokozatai? Fal vagy egyre sűrűbb köd? Nichita Stănescu beszélt arról a felfoghatatlanról, amikor az egyedüllétnek van értelme, és arról, amikor nincs. De vajon létezik-e nem-értés, vagy minden nem-értés a saját határaimból következik? Műszer vagyok, amely a kozmoszban uralkodó káoszt, az érzékelhető teret logikai térré változtatja át. De a hatalmas tér körülöttem nem érzékelhető, nem olyasmi, amit érezhetek, és még kevésbé olyasmi, amit szavakká konvertálhatok. Ezt a felfoghatatlant a testem először érzékelhetővé alakítja, aztán az agyam ezt az érzékeltet tovább konvertálja, de nem nevezi a nevén. De mivé alakíthatom át a logikai teret, hogy egy fokkal feljebb lépjek a megismerésben, hogy átlépjek még egy határt? Az érzékelés és gondolkodás újabb desztillálásával mivé konvertálom a nevét? Mert, ha határt szabok a megismerésemnek, az a határ is csak végtelen lehet, mintha vastag sziklafal venne körül. Ez a gondolat számomra elviselhetetlen. Vagyis a határoknak fokozatosaknak, levegősöknek, pórusosoknak, áthatolhatóknak kell lenniük, mint egy végtelenül sok rétegű bőrnek, amely beborít, de nem fojtogat.

Vajon képes volnék valaha a körülöttem lévő érzékelhető területet tovább tágítani? És vajon hogyan tenném mindezt? Több vagy erősebb érzékszervet kellene használnom? A hangya pár centiméternyi távolságra érzékeli a körülötte lévő területet. Azon túl semmi sem hat rá. Az ő megismerési gyakorlatát nevezik túlélésnek. Nincs szüksége arra, hogy tudomása legyen a csillagokról, sem az én létezésemről, pedig én most őt figyelem. Ugyanakkor ő sokkal többet tud a felfoghatatlan világunkról, mint a parazita hernyó, ami viszont többet, mint a baktérium. Magának a „megismerés” szónak az embrionális fejlődése is ezeken a fokozatokon megy át. Melyek azok a roppant és haszontalan dolgok, amelyeket sohasem fogok megismerni, mert a túléléshez nincs szükségem rájuk, ahogy a hangya sem tudja, hogy egy bolygón él? Amik állandóan előttem vannak, de mégsem látom őket, vagy a tudatalattimban vannak, de nem értem őket, ahogy az álmodó sem tudja, hogy álmodik. „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, /mintsem bölcselmetek / Álmodni képes.”[2], mondja Hamlet. Mit tud Hamlet, amit Horatio nem tud, mivel a bölcselet nem tudás, hanem álom? Ezt mondom én is a hangyának, ezt mondom mindennap a macskámnak: „There are more things...” Én magam, az eszem, a lényem az ő számára mind érthetetlen, én is egy vagyok ezek közül.           

A macskám érzékelt területe a hangyáénál sokkal nagyobb kiterjedésű, és már intuitív terület, a megismerés újabb foka. A kaotikus világból ő kiragadja a határozott körvonalú dolgokat, megjegyzi és felhasználja őket a továbbéléséhez. Sokkal több szabad ítélőképességgel rendelkezik, mint a hangya, úgyhogy felmerül a kérdés, vajon nem maga a szabad ítélőképesség, az egyén hasztalansága és önmagában létező jóakarata jelenti a megismerést? Az ásványok, a növények, a vírusok, a baktériumok, a hernyók a világ kezdete óta, mióta megszülettek a fizikai törvények, eleve inkább kigondoltak, és nem ők maguk gondolkodnak. Minél egyénibb a gondolkodás, annál függetlenebb a hátterétől, és akkor kezdődhet a megismerés. A macskám öntudatos, úgy létezik a saját életében, mint egy tökéletesen ismerős lakásban. Érzi és felfogja az őt körülfogó teret. De ő sem látja a könyveket, a felhőket, és még számos dolgot az ég és föld között.  A bölcselete ugyanolyan álmodozó, mint Horatióé. Amíg ezeket a sorokat írom, az ölemben ül, és tiszta tekintetével néha felnéz rám. De valójában nem lát. Számára én egy kísérteties lény vagyok, az én világom, bár a közelében van, számára elérhetetlen, ahogy nem érinthetünk meg valakit egy vékony üvegfal mögött. Lát engem, de nem ismer. Nem fogja fel a szándékaimat, nem nyűgözi le a mégiscsak óriási hatalmam. Például a szobában, ahol vagyunk, fel tudom gyújtani a villanyt, autót vezetek, a fürdőszobában kinyitom a vízcsapot. Megsimogatom, amire ő kecsesen válaszol, de nem kommunikálunk, és egymásnak mindig idegenek maradunk.

Ha az istenségen gondolkodom, a kapcsolatunk modellje a köztem és a baktérium, vagy a köztem és a hangya, vagy a köztem és a macskám közti viszony. És mindez egy aszimptotikus, meredek és kilátástalan görbén. Mert sem a hangya, sem a madár, sem a farkas, és semmilyen élőlény sem akar felnőni hozzám, felfogni engem, megtudni, hogyan élek és gondolkodom. Csak én megszakítottam ezt a szimmetriát és folyton kommunikálni akarok Vele. Ahhoz, hogy Hozzá felérjek, tudnom kell, mekkora a távolság köztünk: mint a vírus és köztem? Mint a rovar és köztem? Mint a macskám és köztem? Hány lépcsőfokon kell felmennem, hogy láthassam Őt? A megismerésem embriójának mennyire kell fejlettnek lennie, hogy elérje a felnőttet, aki Ő, és én hol helyezkedem el az ő álmodozó erdei pajzsika formájú tekervényeiben?

Milyen megnyugtató volna, ha csak akkora távolság volna köztünk, mint a gyerek és a felnőtt között! Akkor csak várnám, hogy felnőjek. Akkor azt hinném, hogy csak a homloklebenyem fejletlensége akadályoz abban, hogy megismerjem Őt, ahogy gyerekként azt sem tudjuk, az apánk miért megy mindennap munkába, ott mit csinál, hogyan igazodik el a város óriási labirintusában, amelyet ő anélkül legyőz, hogy valaki megmondaná neki, mit csináljon, mit ne csináljon, és azt hisszük, hogy ha nagyok leszünk, megértjük az életét. Milyen jó volna, ha Ő meg én nem különböző fajokhoz vagy fajtákhoz tartoznánk, hanem ugyanannak a teremtménynek az életszakaszaihoz!  „Mert rész szerint van bennünk az ismeret...” „de amikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik”, mondja Pál apostol. „Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.”[3] De mi van, ha ahhoz, hogy jobban megismerjem Őt, a hozzáférésem a logikai térhez, a szimbolikus gondolkodáshoz nekem sem segít többet, mint a hangyának a hozzáférése a körülötte lévő néhány centis optikai térhez? Ha a gondolkodásom, ami miatt egy macskának én is érthetetlen vagyok, kevés, nem az intenzitása, hanem a természete miatt,  hogy fogjam fel Őt? A macska lát engem, de nem tud elgondolni. Én Őt el tudom gondolni, de nem tudom Őt... mit? Erre nincs is szavam. Milyen szervvel kellene rendelkeznem, amely a gondolkodáshoz képest úgy működne, mint a gondolkodás a nézéshez képest, hogy láthassam Őt, aki fölöttem van, a metafizikai egekben, amelyekről semmilyen fogalmam sincs, vagy ha van, tudom, hogy téves, mert csak gondolat és nem... mi? Akkor is tévedek, ha egy felsőbbrendű észre, egy metaszellemre gondolok, mivel alapvetően tévedek, ha észre, logikus folyamatra gondolok. Ahhoz, hogy Őt megismerjem, a logikus gondolkodás nem segít, ahogy a csavarhúzó is túl primitív eszköz a nyomtatott áramkörnél való használathoz.

Az érzékelési területünk tágas, sokkal tágasabb, mint a baktériumé, a hangyáé vagy a macskáé. Nemcsak néhány centi kiterjedésű, nemcsak pár száz méterig, a „látóterünk határáig” terjed, hanem egészen a „megismerhető” univerzumig, ahol minden gyorsabban távolodik tőlünk, mint amilyen gyorsan a fény felderíti a világot. Ismerjük a látható univerzum kolosszális struktúráit, tudunk a Laniakearól, a Nagy Attraktorról, a Nagy Falról és a nagyon távoli kvazárokról. Felfogjuk őket az érzékszerveink technológiai protéziseivel. Reméljük, hogy megismerjük a láthatatlan univerzum szerkezetét, az anyagnak és a sötét energiáknak azt a kilencvenhat százalékát is, amiről ma még fogalmunk sincs. Az univerzum mérete térben és időben, kauzalitásban, a trillió, kvadrillió, kvintillió és szextillió galaxisokkal lenyűgöző, de ez a tér nekünk sem érzékelhetőbb, mint a hangyának: nincs különbség az ő meg a mi testünk körüli pár centi és a pár parszek között.  A hangyát néhány fűszál veszi körül, minket a kozmosz: a kettő egy és ugyanaz. De aközött, amit fokozatosan megismerhetünk a jövőben és aközött, amit sohasem ismerhetünk meg, abszolút és reménytelen szakadék tátong, ugyanaz, mint amit Immanuel Kant hagyott ránk. Nem fogjuk fel a tudatunkon kívüli világot, amíg a tudatunk ki nem alakul. A csavar és a csavarhúzó egyszerre jött létre, és ugyanannak a koncepciónak a részei. Ugyanígy a világ és a tudatunk egymásból vannak. De a világ sokkal tágabb, mint a csavar és a csavarhúzó. Milyen elképzelhetetlen és még nem birtokolt érzékszervvel szedhetnénk szét a dolgot magát? Nem elég ehhez a látás, sem a gondolkodás, olyasmi kellene, ami úgy jönne létre a gondolkodásból, mint a látásból a gondolkodás.

A megismerésem nem haladható meg térben és időben. A gondolkodás nem fokozatosan nőtt ki az érzékelésből, hanem forradalmi, vertikális felemelkedés volt. Gondolkodhatok többet vagy jobban, de a tudásom formálisan nem változik. Az a tény, hogy ma értem egy kvazár fizikáját, ugyanolyan, mint az, hogy valamikor azt is megértettem, hogy az agyagedényben vizet lehet tartani. Az a lény, aki egy vízszintes síkon él, ismerheti annak a síknak több milliárd négyzetméterét, de semmit sem tud arról, ami a közvetlen közelében van. Mert sem érzékelni, sem elgondolni nem képes a saját lapos világa körüli háromdimenziós világot. Nem menekülhet el a világából, mivel a menekülését is csak a saját síkján való futásként képes elképzelni, holott az egyetlen valódi menekülés számára is a függőleges emelkedés volna, a számára felfoghatatlan harmadik dimenzió meghódítása. Mi sem tudjuk elképzelni, mit tud az Isten. Nem többet tud, mint mi, hanem máshogy. Az Ő gondolkodása nem logikus, hanem merőleges a logikai térre, ahogy a logikai tér is az érzékelt tér meghaladásából jött létre. Az isteni gondolkodás nem szuper-ész, hanem az elménk merőleges ismerete és belépés egy új dimenzióba. Ahogy belelátunk egy papírra rajzolt széfbe, Isten a számunkra elérhetetlen dimenziójából ugyanúgy lát minket. Isten képes áthatolni a falainkon és látni az egysíkú jövőnket, és mindenre képes, amire az összes isten, akikről a Védáktól az evangélistákig eddig tudomásunk van. Az isteni beavatkozást, a felfoghatatlan függőleges leereszkedését a mi világunkba, nevezzük csodának.

Sohasem tudjuk meg, mi a világ, milyen a világ, miért van a világ, milyen volt, amikor még nem volt egyetlen szem sem, amely láthatta volna. Milyen volna, ha sohasem születtünk volna meg. Milyen lesz a halálunk után és a tudatunk – az amőbáé, az emberé vagy az istené – eltűnése után a világból. Csak annyit tudunk, hogy kétségbeesetten nyúlunk feléje, ahogy a gyerek nyújtja kezét a holdért, ahogy a macska meg akarja fogni a tükör falra vetülő fényét. Sohasem leszünk képesek egy istennel sem beszélni, nem érthetjük meg az életét, mozgását, lélektanát, erejét, jóságát vagy kegyetlenségét. Még akkor sem, ha a távolság csak akkora volna közte és köztünk, mint a gyerek és a felnőtt között. És ha egy baktérium vagyok az Ő belsejében? Egy homokszem az ő négy, öt, száz, egy millió szextillió dimenziós világában? Hány meg hány egyre erősebb őr strázsálja a Törvény koncentrikus kapuinak végtelen sorát? A harmadiktól felfelé, írja Kafka, már nem bírja a tekintetünk[4]. Ezek a kapuk, a megismerésünk határai, maguk is végtelenül vastagok. Mint Borges elbeszélésében a lemez, amelynek csak egy oldala van, számunkra minden határnak is csak egy oldala van: a felénk eső.[5]  A másik maga a dolog, ami arra rendeltetett, hogy örökre ismeretlen maradjon előttünk. Ő az az isten, akinek az arca csak a ránk vetülő árnya, amely betakar és vigasztal.

*

Jegyzetek:

[1] Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (fordította Márkus György)

[2] „Több dolgok vannak földön és egen,/ Horatio, mintsem bölcselmetek/ Álmodni képes.” Shakespeare: Hamlet, I. felvonás. 5. szín (fordította Arany János)

[3] Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 13. 9-11 (fordította Károli Gáspár)

[4] Utalás Franz Kafka A per című regényére (fordította: Szabó Ede)

[5] Utalás Jorge Luis Borges A korong című novellájára (fordította: Xantus Judit)

 

Az esszé szerzőjéről
Mircea Cărtărescu (1956)

Román író, költő. Legutóbbi kötete magyarul: Káprázat - A jobb szárny (L'Harmattan Kiadó, 2020.) 

A fordítóról
Koszta Gabriella (1948)

Színművész, műfordító. A Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végezett. A Jelenkor Kiadó volt munkatársa. 2007 óta rendszeresen fordít kortárs román irodalmat.

Kapcsolódó
"Az író és az olvasó sziámi ikrek" (Beszélgetés Mircea Cărtărescuval)
Koszta Gabriella (1948) | 2022.09.23.
A fesztávot kitágító fikció (Mircea Cărtărescu: Solenoid)
Thomka Beáta (1949) | 2022.12.29.
Architextúra (Mircea Cărtărescu: Szolenoid)
Láng Zsolt (1958) | 2024.04.09.