„Mennyire szeretnek az emberek szenvedni” (Grigorij Szluzsitel: Egy moszkvai kandúr feljegyzései)
Fotó: 1749
„Mennyire szeretnek az emberek szenvedni” (Grigorij Szluzsitel: Egy moszkvai kandúr feljegyzései)

Kirgiz vendégmunkások és egy flamand mintával kipingált, porcelán hímtag is fontos résztvevői Grigorij Szluzsitel (?) regényének - no megy egy (kilenc?) macska. Szilágyi Zsófia kritikája.

Szabó Magda Für Elise című 2011-es regényében felidéződik egy iskolai emlék, a főszereplő kislány, Dódi, azt a feladatot kapja osztálytársaival együtt, hogy írjon fogalmazást Munkácsy Mihály Ecce homo című festményéről, olyan módon, hogy „a megtekintendő múzeumbeli kép bármely figurája ábrázolható, és szabadon kerekíthetem köré saját gondolataimat”. Az iskolai kereteket nehezen tűrő (ma azt mondanánk, kreatív) kislány úgy dönt, hogy a kép előterében figyelő kóbor kutya nézőpontját veszi föl – a dolgozat botrányt kelt, a magyartanárnő úgy véli, az írás megsértette Jézus Krisztust, kigúnyolta őt és az iskolai nevelést. Dódinak az osztály előtt kell a dolgozatot széttépnie, megmentője, Korondy tanár úr azonban a segítésére siet, és elmondatja vele a fogalmazást (hiszen megsemmisült az egyetlen példány, de ezzel nem lehet eltüntetni a világból egy írásművet, mint tudjuk), majd íróvá avatja: „ne hadakozzék Isten döntése ellen. Író lesz, akármi pályára készülne is.”

Hol vagyunk már ezektől az időktől, mondhatnánk (most inkább ne gondoljunk a Für Elise-beli dolgozatszéttépés mai kontextusára), napjainkban több milliós példányszámig is eljuthat egy macskanarrátor (magyarul ugyancsak tavaly, japánul 2012-ben jelent meg Hiro Arikawa Az utazó macska krónikája című regénye), egy kezdő író pedig nyugodtan dönthet úgy Oroszországban, hogy első regénye elbeszélője egy macska lesz amivel aztán óriási sikert is elérhet, amint arról a kötet fülszövege is tájékoztat minket. Ha egy könyvet úgy veszünk kezünkbe, hogy megtudjuk, a saját hazájában imádták az olvasók, azonnal elkezdünk rajta gondolkodni, vajon mitől talált be ez a regény annyira az oroszoknál? A magyar kiadás erre is helyezi a hangsúlyt, az oroszosságra, a cím- és hátlap illusztrációján stilizált Moszkvát látunk, nem macskákat (bár belül vannak azok is – az illusztrációkat és a borítógrafikát Száraz Nóra készítette). Megváltozott a regénycím is (az eredeti egyszerűen annyi volt, hogy Szavelij napjai): nemcsak az orosz főváros és a kandúr került bele, de az orosz irodalmi hagyományt is megidézi a magyar változat, a feljegyzései szónak köszönhetően. Feljegyzések a holtak házából, Feljegyzések az egérlyukból, juthatnak eszünkbe Dosztojevszkij művei, de még Gogoltól Az őrült naplója is, hiszen az eredeti címben ott is a zapiszki szó szerepel (jó, ez már különös játék, belátom, hiszen visszafordítottam magamban oroszra a regény magyar címét). Mondjuk, ha már oroszosítás, akkor nem értem, miért bánunk ennyire furcsán mostanában az orosz nevekkel: a színész-gitáros író neve vajon miért Szluzsitel és miért nem Szluzsityel? Azt még elfogadom valahogy, hogy a világhírű, a Metro-sorozatról (és, persze, az ebből készült számítógépes játékokról) Nyugaton is remekül ismert Dmitry Gluhovskynak így, angolosan kell írni a magyar kiadásokon a nevét, hiszen a szerző maga ezt kötötte ki – de ezúttal miért lett ez a félig oroszos névalak?

De most már épp ideje rátérni a macskákra. Bár gondoltam arra is, rögtön az elején leszögezem, nincs macskám, nem volt sosem, de nem vagyok macskaszőr-allergiás sem (az én ízlésemnek kicsit sokszor avatkozik be a cselekménybe valamelyik emberszereplő allergiája, bár fogalmam sincs, mennyire gyakori az effajta érzékenység): aztán rájöttem, mennyire értelmetlen ez, hiszen nem is párbajoztak értem soha, mégis nagyon közel van hozzám Lermontov Korunk hőse című regénye vagy Puskin Anyeginje. És azért is értelmetlen a személyes érintettségünkön eltöprengeni, mert az élettörténetét elmesélő macska egyszerűen lehetőséget ad rá, hogy sajátos nézőpontból lássuk Moszkvát, benne jellegzetes alakokkal, az orosz fővárosba érkező kirgiz vendégmunkásokkal, a raszta hajú Szényával, aki úgy túltolja egyszer a drogot, hogy félévre elfelejti a nevét, aztán hirtelen visszatér önmagába, és egy kávézóval kombinált macskamenhelyet hoz létre; vagy a vidékről Moszkvába került lánnyal, aki először ketrecharcosok közt viszi körbe a táblákat bikiniben, majd táncosnő lesz, de otthon, a szüleinek nem meri elmondani, mivel is keresi a pénzt. De ha csak ennyire jó ez a macska, hogy az emberi sorsokat fűzi össze, akkor miért nem vagyunk meg nélküle? Moszkvai emberek történeteit elmesélhetné a szerző egy novellafüzérben, amelyben az egyes novellákat egy sokat mozgó, nyughatatlan narrátor kötné össze, vagy írhatna krimit, amelyben a nyomozó menne végig a helyszíneken – a macskának ugyanis ez az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem kötődik egy helyszínhez és emberhez sem, és az egyes életfázisai annyira eltérnek egymástól, hogy még a neve is más lesz az egyes váltásoknál. Eljátszik a könyv, persze, a macskák kilenc életével, rögtön élete elején figyelmezteti Szavvát az anyukája, ne higgyen a babonában: „Ne kísértsd a sorsot! Nincs semmiféle kilenc életed! Ne számold, hogy hányat sikerült elhasználnod. Szavva, légy bátor, de óvatos és józan gondolkodású!” Szavva, ez a nagyon különleges, hiszen nyitott szemmel született macska maga kérdezi meg az anyját, hogy is hívják őt, aztán később lesz a neve Auguszt, Kai, Szergejics, Temirzsan, egyszer pedig ő maga nevezi magát Gilles-nek (mert épp egy ilyen nevű kávézó cégérére pillant rá, amikor rákérdez a nevére egy szürke kandúr): ezt a sok énjét az a képessége köti össze, hogy el tudja mesélni a saját történetét, szöveggé alakítva az életét. (Van egy szereplő is, aki összefűzi ezeket a macskaéleteket: az állatorvos, akihez különböző emberek viszik el Szavvát időről időre, és akinek mindig dereng, hogy mintha látta volna már ezt a kandúrt. Bár ennek a megoldásnak nyilván nem realitása van, hanem funkciója, mégis kissé a Szomszédok sorozatra emlékeztet, hogy abban a hatalmas Moszkvában egyetlen állatorvos van szolgálatban.) Végül pedig annyira íróvá válik Szavva, hogy a Cicaponton, a már emlegetett, kávézó-macskamenhelyen történetekkel szórakoztatja a többi macskát. Ugyanakkor, bármennyire jól kitalált ez a macska-narrátor, épp az elbeszélésmód egyes következetlenségeit nem értettem: miért nem tartjuk meg mindvégig a főszereplő nézőpontját (hiszen kapunk olyan történeteket is, például az egyik gazda, Vitya szüleiről, amelyeknél a macska nem volt jelen), miért kell beékelni „Belakvin festőművész feljegyzései”-t (ezzel még akkor sem tudtam megbarátkozni, ha szegény, majdnem halálra vert Szavva egy időre hallgatásra lett kényszerítve, ezzel indokolta meg a regény, hogy más vette át a szót – de akkor ilyen váltást vagy többször kellett volna megtenni, vagy, leginkább, egyszer sem). Az nagyon jó, hogy a macska nem okoskodja túl a saját sorsának és az általa látott emberi életeknek a párhuzamait, ezt már rábízza az olvasóra – hiszen az apátlanság meghatározza Szavva és az egyik gazdája, Vitya sorsát is, a kábítószer és a függés meg ott van a macskaéletben, és a macskaszerető kirgiz fiúk is élnek mindenféle szerekkel.

És mondhatnám azt is, hogy a szerelem is párhuzamot teremt emberek és macskák között: de az a szerelem, ami Szavva és Gréta, két, egyébként ivartalanított macska között kibontakozik, és aztán tragikus, feldolgozhatatlan véggel zárul, sokkal szebb és igazibb, mint Szerjozsa és Lena gyors gyereknemzése, egy padlásrácsnak támaszkodva, vagy Szvéta és Mackócska, azaz a feltehetőleg a moszkvai maffiával is szoros kapcsolatot ápoló, később le is tartóztatott Dmitrij Pavlovics együttlétei, egy flamand mintával kipingált, porcelán hímtag társaságában. És abban is igazibb és szebb ez a macskaszerelem a regénybeli emberi kapcsolatoknál, hogy mentes a hamis illúzióktól: Szavva meg akarja ugyan mutatni szerelmének gyermekkori boldogsága színhelyét, a Chiquita márkájú banánosdobozt, de pontosan tudja, nem fogja megtalálni már. Mégsem kesereg, hanem új életet kezd Grétával együtt, a Cicapontban: hiszen kínlódni, szenvedni, elvesztett illúziókon keseregni az emberek szeretnek, nem a macskák.

„ – Mennyire szeretnek az emberek szenvedni – mondta Gréta.

– Gondolod?

– Dolgozhatnak, alkothatnak. Valóra válthatják az álmaikat. Ezzel szemben mit csinálnak? Rémálmokat találnak ki maguknak, aztán elkezdenek hinni bennük és félni tőlük.”

 

Grigorij Szluzsitel: Egy moszkvai kandúr feljegyzései. Regény macskákról és emberekről. Fordította Pavlov Anna. Budapest, Tericum, 2019.

 

A kritika szerzőjéről
Szilágyi Zsófia (1973)

Irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem intézetvezetője, a Kalligram folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete: Az éretlen Kosztolányi (2017, Pesti Kalligram)