„Legyen nekünk könnyű a föld!” (Marek Bieńczyk: Melankólia)
Fotó: Wikipedia / Maire
„Legyen nekünk könnyű a föld!” (Marek Bieńczyk: Melankólia)

„Levertség, lehangoltság, nyomott hangulat” – legtöbbször ezekkel a kifejezésekkel találkozunk a melankólia definíciójaként, ha épp nem a depresszióval azonosítják. Eredetileg 1998-ban megjelent, magyarul tavaly napvilágot látott Melankólia. Kik már sohsem találnak a vesztett üdvre című filozófiai esszéjében ugyanakkor Marek Bieńczyk – mintegy Földényi F. László nyomain haladva – bebizonyítja, hogy a fogalom ennél jóval összetettebb, és többet takar.

Persze Bieńczyk nyilvánvaló módon nem a melankólia fogalmának pontos meghatározására törekszik e kötetében (az alighanem lehetetlen), sokkal inkább több irányból közelítve alaposan körbejárja azt. A lengyel szerző keresztül-kasul futó vizsgálódásának, értekezésének egyik tengelye a történelem lesz: a melankólia mint olyan egyidős az emberiséggel, és már az ókori görögöket is foglalkoztatta, mit tesz a fekete epe (a kifejezés eredetéül szolgáló görög melaine koina ugyanis ezt jelenti) az emberrel, az emberi természettel. Hippokratész is ebben az időben határozta meg a máig használatos négy személyiségtípust, amelyek közül az egyik a melankolikus. A Melankólia szerzője az ókortól kiindulva a középkoron, a reneszánszon és a tizenkilencedik századi francia kultúrán keresztül egészen a rendszerváltozásig és az azt követő időszakig mutatja be a fogalom alakulását, értelmezését, akár társadalmi megítélését – különös tekintettel arra, hogy a mai melankólia vagy a mai melankolikus mit örökölt a letűnt korokból.

Az esszé másik tengelyét a különböző művészeti ágak és tudományterületek képezik. A szerző szinte minden olyan területre elkalandozik, amely valamilyen módon mélyítette a fogalom jelentéshatárait. Egyfelől megjelenik az orvostudomány, a pszichológia (Sigmund Freud), a filozófia (Freud, Kierkegaard, Walter Benjamin), a képzőművészet (Albrecht Dürer Melankóliái természetesen), és mindenekelőtt az irodalom, azon belül is Robert Burton A melankólia anatómiája című, a melankólia klasszikusának számító műve, Jorge Luis Borges, Emil Cioran, Charles Baudelaire, lengyel részről pedig Zygmunt Krasiński művei, melankóliája. E filozófusok, tudósok, írók, irodalmárok mintegy idegenvezetőként kalauzolják végig az olvasót a melankólia útvesztőin.

Marek Bieńczyk Charles Baudelaire A hattyú című költeményével nyitja esszéjét, és a kötet alcíme (Kik már sohsem találnak vesztett üdvre) is innét való. E vers a későbbiekben is jelentős szerepet tölt be a műben, mintegy vezérfonala, rendezőelve lesz a könyvnek, újabb és újabb részletei térnek vissza benne. A szerző azonban mintha nemcsak az egyes szövegrészleteket, hanem kissé költői stílusát is a francia poétától kölcsönözné. Érdekes, hogy miközben a tudományosság talaján állva igyekszik például megtalálni a melankolikus szerzők stílusának jellemvonásait, meghatározni a „melankolikus irodalom” retorikai alakzatait (nagyon jellemző például a felsorolás, az enumeráció), maga is mintha ezt a fajta irodalmat művelné – ami bizonyára nem véletlen. Ugyanakkor roppant tehetségesen, mindennemű erőlködés nélkül vegyíti az irodalomtudomány magasan képzett professzorának elméleti tudását a gyakorló író szépirodalmi stílusával (ne feledjük, hogy Bieńczyk regényíróként is fontos figurája napjaink lengyel irodalmának). Itt kell szót ejteni az úgynevezett lengyel esszéiskoláról, amely két huszadik századi emigráns szerző, Stanisław Vincenz és Jerzy Stempowski nevéhez fűződik. Ennek lényege, hogy az esszé elbeszélője kerüli a gyakorlatias szakképzettség látszatát, mondandóját pedig mindenféle kacifántos kitérők beiktatásával közli – ez teljes mértékben elmondható a Melankóliáról is.

Külön ízt ad a kötetnek, hogy Bieńczyk újra és újra kiszól az olvasóhoz (ahogy ő hívja, a „járókelőhöz”), és bevonja a játékba, rendíthetetlenül viszi magával a melankólia labirintusain keresztül. Mindezt tudván pedig egyszerre logikus és stílszerű, hogy a huszadik század végén, mikor felvetődik annak kérdése, szabad-e még léteznie, van-e módja a létének, rá is bízza a melankólia sorsát: „Dönts kedved szerint, járókelő, de előbb nézd meg velem a Carrousel téren, hányféle arca van.”

Marek Bieńczyk: Melankólia. Kik már sohsem találnak vesztett üdvre. Fordította Pálfalvi Lajos. Göd, Rézbong, 2019.

 

A kritika szerzőjéről
Németh Orsolya (1982)

Polonista, műfordító, irodalomtörténész. A PPKE lengyel tanszékének oktatója. Legutóbbi kötete: Posztszovjet non-fiction. A volt Szovjetunió országai és a lengyel tényirodalom (2019).