Az utóbbi évtizedekben Magyarországon számos klasszikus világirodalmi művet fordítottak újra, gyakran a műfordítók és a kiadók tudatosan vállalt stratégiája alapján, hogy friss olvasói élményt nyújtsanak, vagy reagáljanak a nyelvi és kulturális változásokra. Az új fordítások nemcsak a szövegek aktualizálására szolgálnak, hanem a fordítástudomány és a műfordítói gyakorlat fejlődését is tükrözik.

Az e téren úttörő munkát végzett fordítóknak (többek között Nádasdy Ádámnak, Ádám Péternek, Kiss Kornéliának, Gy. Horváth Lászlónak) köszönhetően mára leomlott a tiszteletkövekből épített védőfal az egyébként méltán nagyra becsült régebbi fordítások körül, és – bár a tisztelet megmaradt – egyre kevésbé kell magyarázni, miért van szükség új fordításokra. Sok esetben maguk a fordítások bizonyították létjogosultságukat (az „új” Shakespeare-drámák, Az idegen, A kis herceg, Háború és béke), más fordítók más fordításai pedig legalább azt a szerepet betöltötték, hogy szakmai körökben termékeny vita alakuljon ki a továbbra is fennálló (fordítástudományi) kérdésekről.

A mai ínséges világban, ahol a könyvkiadók szó szerint a fennmaradásukért küzdenek, és ott szorítják meg a költségvetésüket, ahol csak tudják, senki nem vetheti a szemükre, hogy a honoráriumot megspórolva régi fordításban adnak ki újra egy-egy nagy klasszikust. Ilyen körülmények között mindenképpen örülnünk kell, ha egy könyvkiadó arra vállalkozik, hogy új fordítást csináltasson, és hogy arra egy olyan tapasztalt és érzékeny fordítót nyerjen meg, mint Tótfalusi Ágnes.

Ha a fordítás kultúraközvetítő szerepét nézzük, bizony időről időre szükség van a frissítésre, hiszen változnak a nyelvi normák, változik a kulturális kontextus, változnak az olvasói elvárások és velük együtt a fordítói stratégiák – egyszóval 

változik minden, ami egy tartalmi szempontból örökérvényű (vagy legalábbis a korát bőven meghaladó) szépirodalmi mű újabb és újabb befogadását lehetővé teszi és segíti.

Stendhal alapművét bizonyára nem kell bemutatni, talán elegendő egy rövid emlékeztető: a regény 1815–1830 között, vagyis a napóleoni bukás utáni Franciaországban játszódik, a Restauráció idején, amikor a Bourbon-dinasztia kerül vissza a trónra – nem csoda, hogy a korszakon végighúzódik a Napóleon iránti nosztalgia és a konzervatív monarchikus rend ellentéte. A társadalmi mobilitás útjai beszűkülnek, az alacsony származású fiatalok csak nehezen tudnak kitörni. A főhős, Julien Sorel egy asztalos fia, családja egyszerű, szűk látókörű, apja durva és lenézi fiát, mert az olvasni szeret. Szintén durva, irigykedő fivéreivel ellentétben Julien rendkívüli intelligenciával és ambícióval rendelkezik, és szeretne kiemelkedni a szerény közegből, ami alacsony társadalmi pozícióra predesztinálja. Ezért is olyan drámai és szinte lehetetlen vállalkozás számára a felemelkedés. Márpedig ő felfelé vágyik, a polgári értelmiségi és az arisztokrata világ felé. Ehhez két utat lát maga előtt: a „vörös” a katonaság, a napóleoni hősiesség, a világi karrier felé visz; a „fekete” pedig az egyházi pálya felé, amely a Restauráció idején sok alsó- és középosztálybeli fiatal egyetlen felemelkedési útja volt. Az ambícióját éppen a származása miatti hátrány táplálja: 

ő az, akinek a Napóleon-féle önérvényesítés (a „vörös”) a vágyképe, de a restaurációs valóságban csak az egyházi karrier (a „fekete”) marad reális útként.

A polgári lét felé való törekvése, illetve az arisztokrácia felé tett kísérletei adják a regény társadalmi drámájának egyik fő mozgatórugóját. Julien előbb nevelő lesz a vidéki Rênal családnál, viszonya lesz Madame de Rênallal; majd Párizsban is szerelmi kapcsolatba bonyolódik Mathilde de La Mole-lal, egy arisztokrata lánnyal. Ambíciói, szerelmi szenvedélye és a társadalmi elvárások konfliktusai végül tragédiába torkollnak. Így a regény fő témái az egyén és a társadalmi rend összeférhetetlensége, a szerelem, a képmutatás, a társadalmi hierarchia és a hatalomvágy.

Miért is volt érdemes a mai olvasónak is friss, élvezetes olvasmánnyá tenni ezt a regényt egy új fordításban? Egyrészt, mert Julien küzdelme a származási korlátokkal a mai társadalmi mobilitás lehetőségeit is tükrözi. Másrészt szintén aktuális téma az álom és a valóság ellentéte: 

a Napóleonról szőtt álmok és a restaurációs valóság szembenállása hasonlít a mai fiatal generációk kiábrándultságához, akik sokszor azt érzik, hogy a rendszer „bebetonozza” őket.

De a szerelem és társadalmi konvenciók kérdése is élő probléma: egy-egy szerelmi kapcsolat nemcsak magánügy, hanem társadalmi státuszokkal és hatalmi viszonyokkal is összefügg. Julien tragédiája abból fakad, hogy saját ambícióit és belső vágyait nem tudja összeegyeztetni a társadalmi struktúrával – és ez az örök dilemma ma is sokakat érint. A regény által felvetett ma is aktuális kérdések (Hogyan érvényesülhet az, aki nem „a megfelelő családba” születik? Mennyire lehet szabad az egyén egy merev társadalmi rendszerben? Milyen árat fizetünk a felemelkedésért, és van-e „helyes út”?) nagyon is indokolják, hogy Stendhal időtálló regénye további generációknak is olvasmánya lehessen, a már „újraolvasó” korszakba lépett idősebb generációk pedig egy felfrissült fordításon keresztül eleveníthessék fel olvasmányélményüket.

A regény első, százhúsz évvel ezelőtti magyar fordítása (Salgó Ernő, 1905) 2017 óta olvasható a MEK-en, de azt hiszem, senki nem bánja, ha nem kell a szemének a -cz-kel (hegyláncz, virgoncz, percz) és a különírt „a mit”, „a kik”, „a mely” vonatkozó névmásokkal megküzdenie, és a figyelmét nem tereli el a sok furcsa, elavult szófordulat vagy írásmód (megsiketűlés, dördűlés, kékfestő-gyártmányok, a magával elteltség kifejezése ez arczon). Az a fordítás, amelyben Stendhal művét a legtöbben megismerhettük, negyvenöt évvel Salgó fordítása után született. Illés Endre 1950-es fordítása (mely 1967-ben Lakits Pál jegyzeteivel kiegészítve jelent meg) sokkal gördülékenyebb és „korszerűbb” Salgó Ernő archaizáló szövegénél. Ez tette a regényt élvezhetővé a 20. század második felének olvasóközönsége számára. De ami annak idején e fordítás érdeme volt, éppen az avult el benne. 

Az 1950-es évek magyar irodalmi normáihoz igazodva a szöveg ugyan könnyen olvasható, de néhol szinte túl szépen hangzó mondatokból áll.

A leírások terjengősebbek az eredetinél, inkább a magyar tájleíró prózára emlékeztetnek. („A Verrán az első októberi fagyok idején az erdő borította csúcsok rögtön hóba takaróznak.” Ugyanez Tótfalusinál: „A Verra-vonulat csipkézett hegycsúcsait már az első októberi fagyok idején belepi a hó.”). Egyes részeken Illés költőibb, emelkedettebb nyelvet használ, ami ugyan szuggesztív élményt ad az olvasó számára, de elsimítja Stendhal szikárságát. („Az asszonyt édes és az új dolgok varázsától tündöklő élvezet járta át […]”; Tótfalusinál: „Rênalné […] kiélvezte az újdonság édes és ragyogó varázsát.”). Illés szövegében érezhető továbbá, hogy van egy következetes, egységes hangja, nem ugrál különböző nyelvi regiszterek között – csakhogy éppen ez megy a pszichológiai árnyalás rovására. Julien, Madame de Rênal vagy Mathilde nyelve nem mindig tükrözi a társadalmi helyzetüket vagy pszichológiai pozíciójukat. Vagyis 

hiába kap az olvasó egy kompakt, „kerek” szöveget, az nem egészen Stendhal.

Tótfalusinál erősebben különülnek el a nyelvi rétegek, például Julien „belülről színpadias” hangja másképp szól, mint a nőalakok visszafogottabb vagy ironikus megszólalásai.

Ezen kívül Illés sok helyen „honosít”, a 20. századi magyar olvasó számára természetesebb, otthonosabb szófordulatokat használ, ami annak idején fontos stratégia volt a francia klasszikusok befogadásának segítésére. Ez viszont elsimítja Stendhal nyers, szikár iróniáját. Tótfalusi – az Illés óta sokat változott fordítási elvárások miatt – közelebb maradhat az eredetihez, nem kell díszítenie a mondatokat. Inkább hagyja, hogy azok néha töredezettebbek, ridegebbek maradjanak, így az irónia és a társadalomkritika sokkal jobban átüt a szövegen.

A két fordítás összehasonlításakor 

a leginkább szembeötlő különbség talán mégis a női karakterek (Madame de Rênal, Mathilde) lélektani árnyaltsága, amely azt a szakmai kérdést is felveti, hogy van-e különbség férfi és női fordítói interpretáció között.

Illés fordításában sokszor az 1950-es évekre jellemző, érzelgősebb hang szűrődik át. A nőalakok olykor „szentimentálisabbnak” vagy leegyszerűsítettebbnek tűnnek, mint az eredetiben. Madame de Rênalt gyakran a „bűnbánó anya” vagy „megtévedt asszony” toposza felől fordítja, belső vívódásai túl patetikusak a francia szöveghez képest. Tótfalusi azonban megmutatja az ambivalenciát: a nő egyszerre szerelmes, vallásos, bűntudatos és szenvedélyes – vagyis sokkal közelebb kerül az eredeti Stendhal-féle pszichológiai bonyolultsághoz. Ugyanígy Mathilde önironikus, néha szinte groteszk jellemvonásai és fellengzős önértelmezése Illésnél romantikus színezetet kap, az új fordításban azonban árnyaltabban jelennek meg, ironikusabb élűek, és nem simulnak bele romantikus érzelgésbe.

A magyar olvasók számára sokáig Illés Endre fordítása egyet jelentett a Vörös és feketével, és kétségkívül megmarad az az érdeme, hogy Stendhal regénye a magyar olvasóközönség számára klasszikussá vált. A mai olvasó számára azonban sajnos éppen az a réteg hiányzik belőle, amely a regény maradandó erejét adja: a finom pszichológiai árnyalatok és az irónia. Tótfalusi Ágnes új fordítása, különösen a nőalakok ábrázolásában és a társadalmi különbségek nyelvi megjelenítésében pótolja e hiányt, amivel az olvasó egy pontosabb, árnyaltabb, letisztultabb és szöveghűbb változatot vehet a kezébe – méghozzá igényes kivitelű, stílusos kiadásban.

Stendhal: Vörös és fekete. Fordította Tótfalusi Ágnes. Budapest, 21. Század Kiadó, 2025. 2 kötet, 272 + 350 oldal, 12 990 forint