Vargas Llosa üresjáratban? (Mario Vargas Llosa: Vad idők)
Fotó: 1749
Vargas Llosa üresjáratban? (Mario Vargas Llosa: Vad idők)

Újabb történelmi regényben írja meg Latin-Amerikát a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa - de jó-e ez nekünk? Csuday Csaba alapos, sziklakemény kritikája nem hagy kétséget.

Bullshit, mondanám a Helikon Kiadó legújabb Vargas Llosa-könyvéről, ha ez egy személyes vélemény volna, de mivel komoly kritikát készülök írni egy komoly lapnak, azt mondom: Bullshit!

Pedig a legnagyobb jóindulattal, boldog várakozással vettem kézbe a nyolcvanöt éves Nobel-díjas író spanyolul 2019-ben megjelent Vad idők című regényét, amiben nagy része volt a kötet rendkívül jól eltalált formátumának, ritka szép (bár egyeseknek talán kissé harsány) küllemének (mely Szabó Levente tehetségét dicséri), annak az örömnek és szakmai hódolatnak, amivel a Ki ölte meg Palomino Molerót? és a Szeretem a mostohámat című műveit fordítottam 1989-ben, illetve 1990-ben, és a szerző iránti rokonszenvnek, amelyet többszöri találkozásunk során barátságos közvetlensége ébresztett bennem.  

Ami viszont a Vad időket illeti: nagyon latin-, illetve közép-amerikai történet, még pontosabban: guatemalai. Közép- és Dél-Amerika többi országához hasonlóan Guatemala is kimaradt a huszadik század világégéseiből, ennek ellenére – vagy talán épp ezért is? – a földrész egész századára az erőszak ütötte rá véres bélyegét. A függetlenségi háborúktól a polgárháborúkon, katonai puccsokon, forradalmakon, ellenforradalmakon és politikai gyilkosságokon át a napjainkig tartó drogháborúkig a kegyetlenkedések tényei vetik rá sötét árnyékukat az amúgy természeti, etnikai és kulturális szépségekben gazdag országokra az USA déli határvidékétől a trópusokon át a jeges Tűzföldig.

Több mint érthető tehát, hogy – amint azt a boomnak köszönhetően a hatvanas évektől tudni is illik – az erőszak, a háborúkba torkolló gyilkos konfliktusok képezik a latin-amerikai irodalom központi témáját, ha a megközelítés, az ábrázolás módja koronként és írónként változik is. A valóság megmutatását tekintve egyvalamiben azonban megegyeznek a művek: nevezetesen, hogy szerzőik tárgyukat – szükségszerűen – az egyes országok történelméből merítik. Ami mindjárt felveti a tárgyalandó regény befogadásának egyik alapkérdését is: vajon az író – esetünkben „a leghíresebb perui” – képes-e egy előttünk szinte ismeretlen, „kis” (hazánknál alig nagyobb, de csaknem kétszer több lakosú) közép-amerikai ország történetének tragikus tényeit a világ másik felén élő olvasók számára is érdekessé, általános emberi tartalmai révén átélhetővé tenni?

A testes, csaknem húszíves regény expozíciójában Vargas Llosa mesterien vágja át a partikularitás-univerzalitás kettősségének e gordiuszi csomóját: két, alkatilag nagyon különböző zsidó ember találkozik a nemzetköziség fellegvárában, a New-York-i Manhattanben, s e találkozás következményei alapvetően meghatározzák Guatemala huszadik századi történelmét. Egyikük elegáns világfi – amúgy Sigmund Freud unokaöccse és reklámszakember –, másikuk a Fekete-tenger mellől származó, ápolatlan külsejű és bárdolatlan modorú orosz bevándorló, a jól ismert United Fruit banáncég megalapítója és irányítója, legendás kalandor, aki a banántermesztés és -import révén pillanatok alatt a világ egyik leggazdagabb embere lett.

A bevezető előrebocsátja a történetet (és a földrész történelmét) determináló ellentmondást is: az Egyesült Államok demokráciáját a haladás mintájaként követni akaró politikusok bukásának, politikai kezdeményezéseik véres kudarcának oka épp a minta brutális érdekérvényesítése – amit az amerikai tömegkommunikáció jól szervezett, tudatos manipulációval az ellenség (a hidegháború éveiben vagyunk, tehát a kommunizmus/a Szovjetunió) fenyegetéseként szuggerál. Az említett találkozó szereplői ezt az ellentmondást mélyítik el, személyesítik meg.

1954-ben a Guatemalában hatalomra jutó, földreformot és igazságtételt hirdető Jacobo Árbenz kormányát a CIA hathatós támogatásával megdöntik – a népszavazás győztesét kiiktatja a „felszabadító forradalom”. Guatemala kivetkőzik magából, „egy őrjöngő állam emelte fel a fejét, amelyben országos mániává vált a vadászat a vélt vagy valós kommunisták után”. „Mind őrültek vagyunk”, fogalmazza meg a történet legrokonszenvesebben gondolkodó értelmiségi figurája, hozzátéve: „Mégis hogy lehetséges, hogy […] Jacobo Árbenz kormánya, amely mindenáron le akart számolni a guatemalai feudalizmussal, és liberális, kapitalista demokráciát akart teremteni az országban, ekkora hisztériát váltott ki a United Fruitban és az Egyesült Államokban? […] Ez lenne az a demokrácia, amelyet a gringók Latin-Amerikának szántak? A demokrácia, amelyet Roosevelt elnök javasolt a Latin-Amerikával való »jó szomszédságról« szóló beszédeiben? A katonai diktatúra, amely egy maroknyi kapzsi, rasszista nagybirtokost és egy jenki nagyvállalatot szolgál ki?”

Tematikailag mindez politikatörténeti traktátusba inkább illenék, mint szépirodalmi műbe, kivált, ha a vázolt történelmi események szereplői csaknem a regény feléig alig-alig öltenek valós emberi dimenziókat. A hiteles tabló érdekében megmaradnak a sematikus klisék szabta keretek között.

Üdítő kivétel talán a női főhős, Marta, egy gazdag orvos egyetlen leánya, aki már tizenévesen feltűnő, érzéki jelenség (később Miss Guatemalaként vesz le a lábáról minden férfit, aki a közelébe kerül), de egyben éles eszű, átható tekintetű, politikai kérdésekre különösen fogékony leányzó. Amikor apja egyik barátja (Efraín, a már említett szabadgondolkodó) teherbe ejti, apja kitagadja, és a nála csaknem kétszer idősebb férfihoz kényszeríti. Fiút szül, de férjét és gyermekét elhagyva az éppen regnáló puccsista elnök, Castillo Armas szeretője lesz. Ettől kezdve az történik az országban, amit ő akar. Ám a Castillo Armas hatalmát megdönteni készülő újabb puccsisták, bérgyilkosok is tudják, hogy sikerükhöz csak Martita ágyán keresztül vezethet út…

Ami Guatemalában történt, hideglelős előképe mindannak, amit a kubai forradalom hozott egy évtized múltán – s a regény végén az elbeszélő ki is emeli ezt az összefüggést. Azzal a nyilván el nem hanyagolható, sőt, lényegi különbséggel, hogy Fidel Castro – amúgy ugyancsak „haladónak” titulált – rémuralma valóban az Amerikát fenyegető ellenség, vagyis a Szovjetunió érdekeinek kiszolgálójává vált.

A téma, a felvetett kérdések akár ma is érdekesek lehetnének, ha a történeti mag – Guatemala sorsa és mindaz, amit jelképileg magában hordozott a huszadik század közepén – ma is releváns gondolatokkal szolgálna a jelenlegi, globalizált világhelyzetet illetően. De – véleményem szerint legalábbis – nem szolgál. És a mai Latin-Amerika társadalmi-történeti-emberi valóságához sem tesz hozzá lényeges adalékokat.

Másfelől, a mű érdekes lehetne, ha regénypoétikai, irodalmi eszközei lényegi, eredeti újdonsággal szolgálnának. De hiába a cselekmény többszálúsága, szaggatott időrendi kanyarulatai, olykor szinte hibának érzett fogásai (a 86. oldal némely dialógusában például valamelyik szereplő egy másik párbeszédből szólal meg, szól ugyanahhoz a beszédpartnerhez, különös, de itt kimondottan zavaró szinkronitást teremtve így a más időben zajló epizódok között), a szövegnek a tényirodalmat idéző aprólékos szikársága, a rengeteg tripla név, nehezen megjegyezhető csúfnév, topográfiai részlet és feleslegesnek tűnő ismétlés gyakran megtöri az elbeszélés lendületét, elkedvetleníti olvasóját.

Mint az egyébként gördülékeny, dicséretes fordítás (Eőry Zsófia munkája) is. A jól pergő magyar szöveg meg-megdöccen, olykor átüt rajta a spanyol eredeti. Csak két apró, de jellegzetes példa: a felettesük előtt tisztelgő katonák nemegyszer „összezárják sarkaikat” (129), ahelyett, hogy összecsapnák a bokájukat vagy a csizmasarkukat (lásd Krúdynál: „Bokáját összecsapta, és szabályszerű köszönés után eltávozott”). Vagy: „Ricardo Bonachea León néhányszor befordult a belváros magányos utcáin, majd megállította az autót Guatemalaváros első számú szállodájának bárjánál. Nyugalom járta át az utcákat […].” Ha jól érzékelem, a „néhányszor befordult” fordulatban a spanyol dio unas vueltas („tett néhány kört”) kifejezés hallatszik át… A magyar fülnek az is furcsa, ha egy autó a város első számú (?) szállodájának bárjánál (?) áll meg. És azt is nehezen tudjuk elképzelni, hogyan járhatja át nyugalom az utcákat…

Nem állítom, hogy a hatalmas kutatómunkát, alapos tájékozódást igénylő írói teljesítmény nem méltó a bámulatunkra, elismerésünkre – de azt sem, hogy Vargas Llosa Guatemala-könyve maradandó élménnyel gazdagít bennünket.

Mario Vargas Llosa: Vad idők. Fordította Eőry Zsófia. Budapest, Helikon, 2021.

A kritika szerzőjéről
Csuday Csaba (1944)

Költő, műfordító, irodalomtörténész, nyugdíjas tanszékvezető egyetemi docens. Legutóbbi kötete: Jelen, máshol, sehol (Magyar Napló, 2020)