A kiadók fordítási stratégiája többnyire esetleges: azokat adják ki, akikről aztán azt remélik, hogy azonnal bestsellerré válnak. A dolog persze többszereplős: hiába adják ki például a legnagyobb neveket, ha esetleg azok sem fogynak, és ha így áll a helyzet, akkor természetesen a kiadó sem bajlódik azokkal, akik profit szempontjából jelentéktelenek.

A Prae jó sávot talált magának: érdekes költőket jelentet meg. Hogy csak két példát mondjak: George Leß és Vicent Andrés Estellés egyaránt jó választásnak tűnik, legalábbis az érték és az egyediség szempontjából mindenképpen.

Ugyanez mondható el Radu Vancu kötetéről is, noha itt bizonyára az is megkönnyítette a választást, hogy a román költő Radnótiról írt egy könyvnyi poémát. Személyes tapasztalatom – többször is hallottam, amint előadta –, hogy Vancut nagyon megérintette Radnóti sorsa, főleg a halál felől tekintett végzete, melyhez Gyarmati Fannit is hozzáérti, mint olyan „kivételes személyiséget, aki visszahozta az irodalmat a halálból”. A poéma tehát 

nem puszta főhajtás az egyik legnagyobb és legtragikusabb sorsú magyar költő előtt, hanem szervesen megélt költészet.

„Epikus elemekkel felfokozott versformák” – írta az egykori Transindex Balázs Imre József Vidrakönyvéről, és ez a jellemzés alkalmazható Vancu kötetére is, amelyben egészen lírai részletek éppúgy találhatók („Szerelmem amikor leolvadt rólam a hús & átitatta / zsebemben a noteszt tudtam hogy ennél gyalázatosabban / sosem csaltalak meg Csupán a te húsodba hatoltam be úgy / ahogy ebbe a papírba Nem Fordítva Csupán a te húsod hatolt / annyira mélyen belém Teljesen átitatott & vártam / hogy dalra fakadjanak ott a lapok a tömegsír kellős / közepén Ahogy az én húsom kezdett dalolni mikor teljesen / beléd ivódott / Ahogy dalol szüntelenül amióta megláttalak a Keletinél”, 12), mint teljesen prózaiak („& nyelvezet egymásra hatása Danténál alapvető: / például az öngyilkosok fejezetében a nyelv elgyötört / lesz & tövisei nőnek, utánozva a szerencsétlen kárhozottak / növényi létét. Annyira elkínzott lesz a nyelv & / tele tövisekkel, hogy az embernek az a benyomása, ha / letép egy hajtást belőle, kiserken a vér”, 23). 

– Vancu egyébként a legismertebb Pound-fordító Romániában.

Látható talán az is, mennyire „beledokumentálta” magát Vancu Radnótiék életébe, és milyen érdekesen használja az információkat és az értelmezést. És látható az is, hogy a „testidegen” & jelet, vagy máshol a nyegleséget („Az ember nem arra teremtetett, hogy túl / sokat viseljen el a valóságból (thx, Tom Eliot); ahogy túl / sok időt sem bír”, 66) beépíti a kötetbe. Ez valószínűleg úgy értelmezhető, hogy Vancu szerint semmi nem idegen a költészettől, és semmi sem idegen az élettől: a köztudott tények Radnótiról (és román közegben róla: édesapja öngyilkos lett, ő maga az alkoholizmussal küzdött, valahogy mindig a határon járt, ahol el kellett viselnie a valóságból túl sokat is) éppúgy lehetnek a költészet részei, mint bármi más.

Mindezt – és még sok minden mást – André Ferenc is kifejti kiváló utószavában. Ő 

még egy költőt behoz az értelmezésbe: Allen Ginsberget.

És megemlíti, hogy külön lírai merészség – és fordítói kihívás – volt, ahogyan Vancu a giccsel kacérkodik. Eredeti, sajátos költői nyelve a román irodalomban is egyedülálló, ugyanakkor reménykedem, hogy a magyar lírai köznyelvhez is képes hozzáadni, relevánsat mondani olyan megállapításaival, mint „A költészet ellátja a sebeket – de nem érzéstelenít”, vagy „Szilárdságvizsgálat a pokol anyagán: nem ismerek pontosabb meghatározást az irodalomra”. (99) A folytatásban André afölött is eltöpreng, hogy 

a román irodalomban könnyebb útja van a teljesen depoetizált lírai nyelvnek, míg a magyarban meg kellett teremteni.

Azt gondolom, hogy sikerült.

De nemcsak én gondolom így, hanem a fogadtatás is: a Magyar Narancs, aztán a kulter.hu is felvette a Kaddist a legérdekesebb kötetek sorába – az előbbi a harmadik, az utóbbi az első (!) helyen jegyezte a magyarra fordított könyvek listáján. Ez persze még nem a halhatatlanság, de mindenképpen jelez valamit.

És van még egy tényező. Mindkét alkotó, Radu Vancu éppúgy, mint André Ferenc, remek showmanek: kizárt az unatkozás, ha a Kaddis egy könyvbemutatójára ellátogat az ember. A mai világban sokat számítanak az ilyen extraterritoriálisnak tűnő erények.

Végül – és az én szempontomból talán ez a legfontosabb – a kötet egy új Radnóti Miklóst alapít. A magyar irodalomban egy olyan, pályája kezdetén túlságosan lágynak tűnő költőről beszélünk, akit a közelgő, majd ráboruló halál tesz igazán naggyá. Ne feledjük,

Radnótinak is volt egy Eaton Darr nevezetű, sprődebb, bátrabb alakmása – Vancu Kaddisa mintha abból is nőtt volna ki.

 Nehéz elképzelni, hogy Radnóti leírta volna mindazt, amit Vancu leír a nevében, de nem elképzelhetetlen: soha nem tudhatjuk, mit hoz ki belőlünk egy határhelyzet.

Én felsoroltam az érveimet e mellett a kötet mellett: remélem, az ezutáni olvasók is megteszik.

Radu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért. Fordította André Ferenc. Bp., Prae, 2025. 112 oldal, 3790 forint