Magány és időtlenség a világ végén (Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség)
Fotó: 1749
Magány és időtlenség a világ végén (Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség)

2018-as debütje óta Jón Kalman Stefánsson Magyarország tán legnépszerűbb skandináv szépírója: miközben két kiadó és két fordító is folyamarosan dolgozik magyarra ültetésén, jóformán hazajár hozzánk. De milyen lett nagyívű családregénye? 

Jón Kalman Stefánssont nem kell bemutatni az olvasóknak. Az írók országa, Izland, szép számmal küldi exportra szerzőit és szövegeit, és közöttük Jón Kalman Stefánsson egyértelműen az egyik legnagyobb név: ha csak a magyar kiadási adatokat nézzük, tucatnál is több kiadás és újrakiadás fűződik már a nevéhez, holott csak 2018-ban debütált nálunk. Egy populáris műfajban alkotó író esetében ez nem volna meglepő, de Jón Kalman Stefánsson nem populáris műfajban alkot, nem könnyed, azonnal hozzáférhető stílusban, és nem is feltétlenül rövidprózát. Aki tehát szerzőnk olvasására szánja el magát, nem a könnyebbik végén fogja meg az irodalmat.

Aki olvasott már tőle valamit, az tudja, hogy nem a szabályos vonalvezetésű epika híve, sőt nem is feltétlenül az epikus jellegű epika művelője: akármilyen történetgazdagon ír is, szövegében a líraiság sokszor hangsúlyosabban jelenik meg, mint a klasszikus történetmesélésre való törekvés: 

több nála a rezdülés, mint az akció.

Így van ez ebben a regényében is. Van ugyan egy fő (vagy főnek tűnő) narrátorunk, aki a legelején bevezet minket a regénybe, ő azonban szerencsétlen módon éppen amnéziában szenved, így hát fogalma sincsen arról, hogy kicsoda is valójában és miért van ott, ahol éppen van. (Ez biztosan olyan különleges állapot? Nem így vagyunk ezzel mindannyian?) De ha én-tudata pillanatnyilag épp nincs is, emlékfoszlányai legalább vannak, és tolla alól történetek egész sora bújik ki. Hogy neki magának milyen helye van ezekben a történetekben, csak találgatni lehet, mint ahogyan az sem mindig egyértelmű, hogy a történetek miként viszonyulnak egymáshoz: olvasó legyen a talpán, aki kezében tudja tartani a fonalat, és első olvasásra képes összekapcsolni minden utalást.

Merthogy Jón Kalman Stefánsson alaposan próbára teszi a közönségét. Amint belekezd egy epizód elmesélésébe, szinte azonnal mellékvágányra térnek a gondolatai, és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy elmondja a pillanat előzményét, a megelőző pillanatok következményeit és minden mást is, ami valamiképpen kapcsolódik (vagy nem kapcsolódik) az éppen elmesélni kívánt epizódhoz. Csak ezután, bekezdésekkel, vagy akár oldalakkal később tér vissza aktuális történetének elejéhez, hogy ismét felvegye az elejtett szálat. Ekképpen aztán egy-egy jelenetnek többször nekifut, megpróbálja ismét elmesélni egy kicsit más szemszögből, egy kicsit módosítva az elmondottakat, hozzátéve és elvéve belőlük valamit, hátha ezúttal valamivel tovább jut benne. Lassú tempóban haladunk tehát előre ebben a burjánzó regényben, spirálformában halad az idő, és bizony előfordul az is, hogy tér, idő és szereplők egymásba mosódnak. Ennek egyszersmind 

olyan hatása is lesz, mintha az idő kilépne szokásos medréből, az események pedig újra meg újra megtörténnének.

Egy efféle regénytechnikai megoldás rövid távon összezavarja az olvasót (sőt adott esetben frusztrálhatja is), hosszabb távon azonban leginkább hipnotikus hatást kelt, és azt az érzést ébresztheti bennünk, hogy az idő megszűnt létezni.

Éppen ez, az időtlenség az, ami Jón Kalman Stefánsson műveit annyira jellegzetessé, és jellegzetesen izlandivá teszi. Csak egyetlen pillanatot akar ábrázolni, de ezt a pillanatot szinte a végtelenségig nyújtja, olyan tágra, hogy belefér egy egész élet, vagy akár több emberöltő is. A regényt ezzel a technikával jócskán elszakítja a regényírás klasszikus hagyományától, ugyanakkor pontosan így modellezi a lét alapvető feltételeit: jelesül, hogy fogalmunk sincsen arról, miért vagyunk ott, ahol vagyunk, hogyan függnek össze egymással az egyes epizódok, és mi magunk hogyan passzolunk bele ebbe a kontextusba. Sőt ami még ennél is sokkal bosszantóbb: hogy ráadásul remény sincsen rá, hogy valaha értelmes választ kapjunk a kérdéseinkre, vagy hogy valaha valamit is tudjunk – legalábbis lényeges dolgokat biztosan nem.

Egy ilyen regényt aligha lehetett volna máshol megírni, mint éppen Izlandon. Vajon mi mást írhatna az ember vulkánok mellett, fagyos tájon, a világ végén, az időn túl, a semmi közepén, ha nem egy efféle regényt, a magányosság nagyeposzát?

Kép- és érzelemgazdag kötet ez: fagyott mozdulatlanság, mély csend és időtlenség árad belőle; annak ellenére, hogy a maga ötszáz oldalával nem kifejezetten tekinthető szófukarnak, és nagyjából száz évet mesél el.

Műfaját tekintve ez a könyv leginkább egy szilánkokra tört családtörténet, egy többszörösen újragondolt saga, felvillanó emlékképekkel és azok (majdnem) végtelenített visszatérésével. Az egyes epizódok és idősíkok egymásba fonódnak, és ha meg akarjuk ismerni a kronologikus történetet, akkor a történet végére érve újra kell kezdenünk az olvasást. (Na jó, a könyvvégi szereplőlista sokat segíthet, ha már végképp elveszve érezzük magunkat.) De talán nem is maga a történet a lényeg, hanem annak felismerése, hogy 

bármiről is legyen szó, akár egy regényről, akár saját életünk kisebb-nagyobb epizódjairól, teljesen reménytelen, hogy valaha is össze tudjuk rakni a részeket egy egésszé –

és ha meg is tesszük, az értelmét úgysem találjuk meg.

A fordítás, amint azt Egyed Veronikától már megszokhattuk, kiváló munka. Az a típusú igényes és stilisztikailag gondos szöveg, ami egyetlen pillanatig sem érződik fordításnak – mintha eredetileg is magyarul született volna meg. Nehéz volna megmondani, hogy pontosan mekkora része van a fordítóknak (akár Egyed Veronikának, akár a másik magyar hangnak, Patat Bencének) Jón Kalman Stefánsson magyar könyvpiacon elért sikereiben, de nagy valószínűséggel nem kevés. A fordító munkája persze ritkán egyszerű, Jón Kalman Stefánsson prózáját átültetni azonban a szokásosnál is nehezebb műfajnak tűnik: hangulatok, rezdülések és árnyalatok sokasága között kell navigálni, ráadásul ötszáz jófajta oldalon keresztül, egyenletesen magas színvonalon – már csak ezért megérdemelne bármelyik fordító egy kalaplengetést, de Egyed Veronika valóban bravúrral oldja meg feladatát. Ha efféle közvetítéssel érkezik hozzánk az izlandi irodalom, igazán nem kell meglepődnünk azon, hogy széles, lelkes és hűséges olvasótábort nyer magának.

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség. Fordította Egyed Veronika. Budapest, Jelenkor, 2023. 512 oldal, 5299 forint

A kritika szerzőjéről
Annus Ildikó (1980)

Irodalomtörténész és műfordító. Legutóbbi fordítása: Agneta Pleijel: A jóslat (Polar Könyvek, 2018)

Kapcsolódó
„Lehet, hogy a halál, de lehet akár az olvasó is” (Beszélgetés Jón Kalman Stefánssonnal)
Domsa Zsófia (1975) | 2021.12.28.
Hová menjen az ember, ha nincs kiút? (Jón Kalman Stefánsson: Ásta)
Annus Ildikó (1980) | 2021.05.04.
Jón Kalman Stefánsson: Hajnalodik a város,
Jón Kalman Stefánsson: A halál nem szereti a viccet
Az emlékezés felszabadító ereje (Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése)
Andok Tamás (1988) | 2023.07.01.
„Az irodalom meg tudja változtatni a világot és az isteneket is” (Beszélgetés Jón Kalman Stefánssonnal)
Patat Bence (1975) | 2023.07.01.
Jón Kalman Stefánsson: Senki nem teszi meg helyettünk