„Vér spriccelt mindenfelé, a szaga megtöltötte a levegőt; mégsem torpantak meg a hátrébb maradt anyák, nem törődtek az előttük lévők kettévágott vállával, levágott karjával és fejével, eszelősen szaladtak tovább a gyermekükhöz. Egy asszony, karjában csecsemővel, rohant a másik legyilkolt gyermekéhez, de Baltás Csang őt sem kímélte, megsuhintva baltáját lefejezte a gyermeket. Beborított mindent a spriccelő vér, beterítette a nő arcát, aki mintha mi sem történt volna, rohant tovább ki a faluból fej nélküli gyermekével.”

Nem biztos, hogy az ember ilyen részleteket vár egy lírai hangvételű szerelmes regénytől – egy „elragadó történettől”, ahogy a hátsó borítón áll –, de hát az irodalom nem azért van, hogy azt adja, amit várunk tőle. Jü Hua (Yu Hua) pedig különösen nem arról ismert, hogy kedveskedni akarna az olvasónak. Persze az, hogy mi számít kedveskedésnek egy író részéről, hosszú vita tárgya lehetne – amiben Jü Hua valószínűleg nem szeretne részt venni. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Jü Hua és Yu Hua ugyanaz a személy, csak a magyar kiadók hol így, hol úgy írják át a nevét, így a katalógusokban két néven szerepel.)

Jü Hua a kínai avantgárd irodalom – bármi is legyen az – egyik legnevesebb képviselője. Kínában igazi szupersztárnak számít. Ha új könyve jelenik meg, az eseményszámba megy, milliós eladásokat produkál – ez a közhiedelemmel ellentétben Kínában se könnyű –, elhalmozzák díjakkal, egyetemista lányok rajonganak érte, és külföldön is a legismertebb kínai szerzők közé tartozik. Magyarul is elérhető öt regénye (Élni, Testvérek, A hetedik nap, A véradó krónikája és az itt tárgyalt Vencseng), egy esszékötete (Kína tíz szóban), és itt-ott egy-egy elbeszélésébe is belebotolhatunk. Nem különösebben termékeny szerző: az 1980-as években kezdett írni – előtte fogorvosként dolgozott, ami sok nyugati íróra is ráférne –, s az azóta eltelt négy évtized alatt a Vencsenggel együtt mindeddig hat regénye, tizenegy elbeszéléskötete és hat esszégyűjteménye jelent meg. Ez a jellemzően grafomán kínai írók átlagához képest kifejezetten szerény mennyiség.

Legújabb kötete, a Vencseng – A képzelt város eredetileg 2021-ben látott napvilágot, nálunk idén adta ki a Helikon a szerző hűséges fordítójának, a Hieronymus-díjas Zombory Klárának a tolmácsolásában. 

Aki az eddigi Jü Hua-könyveket szerette, az nem fog csalódni – de aki nem, annak is érdemes megpróbálkoznia vele, mert eléggé más, mint amit eddig Jütől megszoktunk.

Bár azért ez se könnyű olvasmány, és nemcsak a sok kínai kulturális elem miatt.

Már a cím – kínaiul csak Vencseng – is felvet egy sor problémát. A Vencseng egy város neve, ami a valóságban nem létezik, de tulajdonképpen a regényben sincs ilyen, csak sejtjük, hogy mégis ez a történet fő helyszíne, méghozzá Hszicsen néven – ami amúgy a valóságban szintén nem létezik. A ven kultúrát, irodalmat, műveltséget és effajta finom dolgokat jelent, a cseng pedig várost, s a regénybeli Hszicsen (ami talán maga Vencseng) valóban békés, gazdag, nyugalmas, kifinomult városka valahol a Jangcétól délre. Igen ám, csakhogy a kínai hagyományban a ven mellett szinte mindig megjelenik ellentétpárja, a vu, ami harciasságot, háborút, küzdelmet jelöl, így aztán Hszicsen/Vencseng sem maradhat a béke szigete. Különösen abban a korban nem, amelybe Jü Hua a szereplőit beleveti.

A Vencseng nem történelmi regény, de elég jól meghatározható az az időszak, amelyben játszódik. A kínai császárság 1912-es bukása után járunk, valahol a tízes-húszas években, akkor, amikor az ország már szétesett, de még nem indult meg Csang Kaj-sek, a generalisszimusz, hogy legalább nagyjából egyesítse. 

Ahogy az az ilyen problémás korszakokban lenni szokott, Kínában elszabadult a pokol.

A központi hatalom megszűnt, az országot hadurak osztották fel egymás között, akiknek hadseregei hol egymással harcoltak, hogy egyszerűen csak dúlták-fosztogatták az útjukba kerülő vidékeket. Ahol éppen nem valamely kóbor hadsereg okozott mérhetetlen szenvedést, ott a rablók szaporodtak el – közéjük tartozott volna a bevezetőben szereplő Baltás Csang, ha létezett volna. Ha pedig éppen nyugalom volt, akkor természeti katasztrófák pusztítottak – Kínában sosem az a kérdés, hogy van-e valahol valamilyen csapás vagy szerencsétlenség, hanem hogy van-e erős állam, amely enyhíteni tudja a károkat. Ekkoriban nem volt.

Ebben a korban éltek a regény kitalált szereplői, a szerző tehát nem sok esélyt adott nekik a nyugalmas életre. A fő témát ugyanakkor nem a történelmi viszontagságok adják, hanem a két szerelmi szál, amely a szereplőket mozgatja. Tulajdonképpen, ha nem lennének rablók meg egyéb nehezítő tényezők, az érintett két férfi és egy nő akkor is tudna szenvedni egy nagyregénynyit, mert hát nemcsak a történelem kíméletlen, hanem a szerelem is. 

Főleg, ha háromszög alakú.

A regény két nagy részből áll, amelyek ugyanazt a történetet mondják el két szemszögből. A könyv kétharmadát kitevő első rész főszereplője Lin Hsziang-fu, aki jómódú, de magányos asztalos-földbirtokos Észak-Kínában, s akinek életében egyszer csak megjelenik egy – állítólag Vencsengből származó – Hsziao-mej nevű nő. Aztán a nő eltűnik, egy kisbabát hagyva maga mögött. Lin Hsziang-fu pénzzé teszi mindenét, a hátára köti a gyereket, s elindul Dél-Kínába megkeresni Vencsenget és benne a kislánya anyját. Végül az idilli Hszicsenben (Vencsengben?) köt ki, ahol hasonló a nyelvjárás és a nők klumpája Hsziao-mejéhez. Itt letelepszik, betársul egy helyi asztaloshoz, és idővel a város elismert – bár továbbra is magányos – polgára lesz. Aztán jön a felfordulás, és az idillnek vége szakad. A második rész mindezt Hsziao-mej, a nő oldaláról meséli el, az ő és férjének történetét is megismerjük, s a regény végére a szerző minden szálat elvarr – hogy ez jó-e nekünk, abban már nem lehetünk biztosak.

Jü Hua egyrészt tud nagyon finoman és érzékenyen írni. A szereplők érzéseit, gondolatait nem adja vissza közvetlenül, inkább a cselekedeteiket, viselkedésüket, külsejüket írja le, de olyan módon, hogy abból pontosan visszafejthetők a belső folyamatok. Apró gesztusok leírásával érzékelteti a családon belül uralkodó – embertelenül hierarchikus – viszonyokat, Lin Hsziang-fu szerelmének fokozatos kibontakozását, kislányához való kötődését vagy Hsziao-mej vergődését a két férfi között – amiről közvetlenül egy szót sem ír. Hsziao-mej szinte eseménytelen esküvői vacsorájának apró részletein keresztül gazdagok és szegények, vidék és város, anyós és meny, férj és feleség, idősek és fiatalok egész bonyolult viszonyrendszere megjelenik. Egy megőrzött hajtincs mindent elmond arról, hogy Hsziao-mejnek mit jelentett a gyermeke elhagyása – miközben a szerző semmit nem szól erről.

Másrészt ugyanakkor Jü Huának igencsak kedvelt eszköze a brutalitás, a fizikai erőszak kendőzetlen ábrázolása. A rablós jelenetek már-már egy betegebb Tarantino-filmet idéznek, bár persze teljesen más van mögöttük. Jü az értelmetlen erőszakot az emberi élet szerves részének látja, s ez nem valamiféle felvett póz, hanem inkább mély trauma eredménye – talán ezért is olyan hatásos. Az író maga is sokszor írt róla, hogy a szülei túlterhelt orvosok voltak, a család a kórházban lakott, közvetlenül a halottasház mellett, így Jü Hua és testvére halottak és haldoklók között bolyongva töltötte a gyerekkorát. Erre rátett egy lapáttal, hogy 1966-ban, amikor Jü hatéves volt, kitört a kulturális forradalom. A későbbi író ekkor túl fiatal volt ahhoz, hogy részt vegyen az eseményekben, de ahhoz nem volt elég fiatal, hogy ne legyenek emlékei az utcai erőszakról, az embertelen kínzásokról, a nyilvános kivégzésekről – ezekről részletesen ír a Kína tíz szóban című kötet egyik esszéjében. Van tehát oka brutálisnak lenni. A klasszikus kínai irodalom emellett tele van különféle rablók, banditák és egyéb gonosztevők történeteivel, amelyekben gyakran megjelenik az erőszak, Jü Hua tehát – saját traumái feldolgozása mellett – valójában egy Kínában jól ismert hagyományt is folytat a plasztikus részekkel.

A Vencseng nem valamiféle hirtelen felindulás eredménye, a regény 21 éven át készült – persze nem folyamatosan, hanem az író elő-elővette különböző egyéb projektjei között. Végül az 1998-ban megkezdett szöveget a Covid-járvány alatt fejezte be. Ettől még a szöveg egységes és konzisztens marad, Jü Hua nagyon tudatos és gondos író, a különböző korokban készült szövegrészeket alaposan összefésülte. Ahol egyenetlenséget érzünk, az inkább a kínai irodalom sajátosságainak köszönhető. A kínai regényekben gyakoriak a hosszas kitérők, dokumentumidézések, versbetétek, irrelevánsnak tűnő leírások: a szövegek igencsak sokszínűek. A Vencseng is el-elidőzik egy-egy témánál, például oldalakon keresztül mutatja be főszereplő lakóhelyének különféle asztalostechnikáit, de ugyanilyen alapossággal írja le a rablók által alkalmazott kínzási módszereket is. Aztán vált a szöveg, s hirtelen a banditák trágár beszélgetésébe vagy az erőszaktevő tiszt elfuserált kivégzésébe csöppenünk. Ezeket a kanyarokat a fordító nagyon ügyesen veszi, a stíluskülönbségeket jól érzékelteti, de a szöveg nem esik szét.

Jü Huát gyakran összefüggésbe hozzák a mágikus realizmussal. Ez a vonulat A hetedik nap című regényében a legerősebb – ott egy halott ember szellemének viszontagságait kísérhetjük végig –, s a Vencsengben is megjelennek hihetetlen elemek, de ezek nincsenek túlhangsúlyozva. Ilyen például a sokhetes havazás Dél-Kínában – ennek egyébként van valóságalapja, csak kétszáz évvel korábban jegyeztek fel ilyet, nem az 1920-as években. Ugyanakkor nem is biztos, hogy a „mágikus” elemek alkalmazása tudatos, bizonyos dolgok csak a nyugati olvasóknak tűnnek furcsának – aki töltött már pár óránál többet Kínában, az meg tudja erősíteni, hogy ott bizony a szürreális nagyon is reális lehet, s nem kell ahhoz Márqueznek lenni, hogy az ember különös dolgokat tapasztaljon.

A kortárs kínai irodalomnak – s azon belül Jü Huának is – visszatérő témája a kisember sodródása a történelem viharaiban. Persze más népek irodalma is sokat foglalkozik ilyesmivel, de 

Kínában mások a léptékek: ez az az ország, ahol ha a kétezer kilométerre fekvő fővárosban valami politikust megpuccsolnak, akkor milliós seregek indulnak el és dúlnak fel fél európányi tartományokat;

ha kitör egy paraszlázadás, akkor meghal harmincmillió ember; és akkor is meghal ennyi, ha odafenn a Nagy Kormányosnak van egy elsőre jónak tűnő ötlete a gazdaság átszervezéséről. És elmenekülni se lehet, hiszen ha az ember heteken át utazik, még akkor is Kínában van. A történelem mérhetetlen erőinek és a kisember tehetetlenségének kontrasztja talán Kínában a legélesebb – nem is nagyon van kortárs kínai író, akit ne foglalkoztatna ez a kérdés.

Ugyanakkor a Vencseng – bár benne van ez a vonulat is – mégsem erről szól. Sokkal inkább a szerelemről, a hűségről, a barátságról és a kötődés iránti vágyról. Még ha időnként a rablók fel is darabolnak egy-egy gyereket.

Jü Hua: Vencseng – A képzelt város. Fordította Zombory Klára. Budapest, Helikon, 2026. 480 oldal, 6999 forint