Lu Nei regényének főszereplője, Lu Xiaolu gyári munkás egyszer sorra veszi a gyártelep épületeit, egyenként mérlegelve, vajon hányan halnának meg, ha pont az robbanna fel. Nem ez a dolga, de egyrészt érdeklődő természet, másfelől éppen akkor robbant fel egy hajó a telep mellett úszva el a folyón, s jónéhányan a gyárban is meghaltak, akik éppen azon a fertályon dolgoztak. 

Gyakran találkozhatunk kínai regényekben azzal a körülménnyel, hogy a sors nagyon nagy adagokban osztja a meglepetéseket – nem kell különösebben aktívnak, minden lében kanálnak vagy hülyének lenni ahhoz, hogy valamilyen kreatív sorscsapásnak köszönhetően elveszítse az ember életének feltételeit, darabjait vagy akár az egészét.

Mintha az élet itt kockázatosabb lenne, s talán nem is ér annyit.

Az én Babilonom helyszíne a szacharingyár, amelyből valamennyire kilátunk, de azért nem olyan nagyon. A legtöbb szereplőnek ez szinte a kizárólagos élettere. Itt dolgoznak, esznek, tisztálkodnak, keresnek állandó és átmeneti partnert, itt zajlik a karrierjük, itt rekrutál, illetve választ ki a hadsereg, itt lehet a gyárhoz kötődő felsőbb iskolákban tanulni, itt, illetve innen indulva kapják az orvosi ellátást, itt helyezik fel a nőknek majdnem kötelezően a spirált. A gyár valójában egy sajátos univerzum, amelyet hol jobban, hol rosszabbul viselnek az emberek, de nagyrészt elfogadják természetes közegüknek. Hogy a státuszát megítélhessük – mármint mi, magyar olvasók, mert a kínainak ez éppen nem újdonság –, figyelembe kell vennünk, hogy ebbe a különös univerzumba a főhős protekcióval, ismeretség útján tudott bekerülni lótifutinak. Jó, ehhez hoznia kellett a legfőbb feltételt, hogy 

ne legyen nagyon törekvő, ne akarjon tanulni, ne akarjon semmi olyan célt elérni, amihez erőfeszítés kell, de ilyen ember sok van.

Különös világ ez a maga korlátaival és lehetőségeivel. A történet – vagy inkább mondjuk úgy, hogy az eseménysorozat, mert igazi történet nem nagyon van benne –, az 1990-es évek elején játszódik. A munkások nem dolgoznak sokat, pláne nem megfeszítetve, a legtöbben nem is nagyon értenek semmihez; a munkabiztonság, bár sokat foglalkoznak vele, egyáltalán nem megnyugtató, bajok vannak a kajával, az orvos nem végzett egyetemet, a szaki azért nem mérnök, akit ki lehet használni, azt kihasználják, a munkások zöme a teljes, nyugodt entrópia felé törekszik. Igazi, komoly konfliktust csak a balesetek, a nőügyek és az elvárható tisztelet megsértése okoz. Még az olyan alapvető szervezési kérdések is, mint a pontos munkakezdés, legfeljebb átmeneti játszmák és kakaskodások tárgyai, minthogy tényleg valakit komolyan érdekelnének.

Mondhatjuk azt, hogy régi világot látunk, de nem szociográfiát olvasunk, bár elemeiben annak sem rossz. Látjuk egyébként az újabb világ kezdeteit is felvillanni. Tényleg csak villanásnyira megtudhatjuk, hogy a vándormunkások, akik a falvakból, távoli vidékekről jönnek a városba munka reményében, illegálisan, de már nem nagyon üldözve, a gyár körül alszanak az utcákon tömegével. Vannak hírek már „vegyes vállalatról”, vagyis részben külföldi tulajdonúról, ahol többet lehet keresni, de sokkal többet is kell dolgozni. Találkozunk olyannal, aki már nem a gyár fémjelezte struktúrákon belül akar továbbtanulni, hanem tényleges ugrásra készül. De ez akkor még csak a periféria. Szóval, csodálkozhatunk, hogyan jutottak onnan a mába, a szacharingyártól a BYD-ig vagy a Huawei-ig.

Nem akarok találgatni, vagy egy regény kapcsán politikai magyarázatokba bocsátkozni, de azon azért el lehet merengeni, hogyan függ össze a sors, a természet és az istenek által meglepetésekben gazdaggá tett élet az alkalmazkodóképességgel. Ha valaki beleolvas a magyar jezsuita misszionáriusok néhány éve vastag kötetben megjelent Kínából hazaírt, egy teljesen más világban, a huszadik század első felében látja majd ugyanezt a sűrű csapások által meghatározott életet. S 

az alkalmazkodás nem heroikus, ahogy mi szeretjük látni, hanem nagyon is gyakorlatias:

a legkisebb hatás elvén alapul. S közben nagy erővel törekszenek az adott helyzet kiaknázására. Nem az a baj, hogy a káderek előbb ebédelnek, mint a munkások, hanem az, hogy hideg a kaja, mire ők jönnek. El is érik, hogy fordítsák meg a sorrendet, igaz, akkor meg nem lesz teljesen megfőve, mert a munkások lényegesen többen vannak, mint az irodisták, nagyobb mennyiségnek kellene előbb elkészülnie, s a konyha ehhez nem alkalmazkodik. Sokmindent kiharcolnak az emberek, egyes csoportok, mert állandóan panaszkodnak, s nem csak egymás közt. Szenzációs része a regénynek, ahol egy egész lázadást mesél el, amely az összdolgozói értekezleten pattan ki. Utána karaoke verseny. Ha az emberben van egy olyan előítélet, miszerint a kínai olyan intrikus fajta, ez a regény ezt maximálisan beigazolja. Nem szerveznek pártot, semmi civil intézmény, viszont azonnal befújnak bárkit, ha van valami bajuk. Ez is az adaptáció fontos eszköze.

A regénynek, ahogy korábban már utaltam rá, nincs igazából története. Kerete, hogy egy középiskolát végzett fiú bekerül a gyárba, jónéhány évig ott dolgozik, és nem is látjuk – csak sejtjük – hogy végzi. A regényen belül nem lesz belőle semmi, csak jóval később író – hiszen itt van ez a regény. Érzékelhető, hogy halad az időben, de a lényeg a rengeteg sztori, s azokon keresztül a rengeteg szereplő. Nem idegen jelenség ez a kínai irodalomban, a klasszikus nagy regények, mint a Majomkirály vagy A vörös szoba álma, többnyire ilyenek. 

Többször el lehet olvasni, mindig lesz benne új sztori,

mert az emlékezetben az egyik elnyomja a másikat, és amelyik az adott pillanatban nagyon bevág, az a többiek helyére is befészkeli magát.

 A kínai regények olvasását nekünk általában megnehezíti a sok kínai név, melyeket nehéz megjegyezni. Sokszor a fordítóknak is nehézséget okoz, mert sok a beszélő név, olyan, amivel a szülők, vagy maga az illető vissza akarnak adni valamilyen ideát – vagy csak a jó hangzást keresik. Az irodalmi művekben ennek időnként van jelentősége, sokszor nincs. Viszont nagyon nehéz lefordítva névként visszaadni őket. Ebből a szempontból Lu Nei magyarolvasó-barát művet írt, mert rengeteg benne a ragadványnév, becenév, gúnynév, s ezeknek egyáltalán nem kell kínaiasan hangzaniuk. Zombory Klára fordító láthatólag elemében is érezte magát: csak úgy sorjáznak az olyan nevek, mint Barom Bé, Gyökérkirály, Ferdetojás, Erénytojás, Durcáska, Erélyes Hu, Seggfej Xu, Vak Fang, Flaska Guó. Talán csak egyet nem értettem, bár mások győzködtek, hogy az is helyes. A főhős szerelmének, a nem éppen képzett doktornőnek a neve Bai Lan, ami, ahogy a regényben egy erről folyt beszélgetésből is kiderül, fehéret, illetve kéket jelent. Ezért innentől Fehérkék néven fut a magyar verzióban, bár ennek a névnek semmilyen relevanciája nincs a regény szempontjából. A kínaiaknak egyébként még lehet, hogy mond valami pluszt: az ő kultúrájukban a színeknek is van tartalma. Az operában, ha fehéret festenek valakinek az arcára, az ravaszságot, megbízhatatlanságot jelez, a kék pedig határozott jelleműt, keményet, kegyetlent. A magyar olvasót azonban legfeljebb az MTK-ra emlékezteti ez a kombináció, s ezzel azért elég messzire jutottunk a szacharingyár orvosi rendelőjétől.

Nagyon fontos a szerző vagy a főszereplő számára a formális mellett az informális hierarchia megmutatása is. Gyorsan felfigyel azokra a figurákra, akik ugyan tekintettel vannak a tényleges hierarchiára, de azért ők azt tesznek, amit akarnak, az ő jóindulatukat, figyelmüket keresi szinte mindenki. Aztán kiderül, hogy még az alfahímeknél is vannak súlyosabb, tekintélyesebb figurák, csak ők nem csinálnak ebből színházat, legfeljebb, ha nagyon muszáj. Ha valaki az egész gyár biztonságáért felelős főnököt nézeteltérésük kapcsán belöki a latrinába, s ezen igazán nem akad fenn senki (bár mindenki megjegyzi), az sugall valami tekintélyt. S még ennél is tud a szerző mélyebbre menni. Még csak nem is nevezi nevén azt a keveset beszélő bácsit, aki szorgosan söpröget, a gyár közelében lakik pici lakásában, ám fiatalon a korábbi rendszer, a Guomindang hadseregének vezérőrnagya volt. A politikai helyzet már engedné, hogy Hongkongba vagy Tajvanra költözzön, de nem teszi.

Elsőre nem értettem, miért az a címe a regénynek, hogy Az én Babilonom. Gondolhattam volna, hogy azért, mert Babilon zavaros, összetett, meglepetésekben gazdag hely volt, de annyi ilyen helyről tudok, hogy külön Babilont nem is tartottam számon. A kínai írónak egyszerűbb dolga volt. Nem azért, mert hozzá kulturálisan közelebb esik, hiszen nem, hanem mert Babilon ezekkel a jellemzőivel már futott egy nagyot a kortárs távol-keleti kultúrában. A Tokyo Babilon című manga, japán képregény, illetve a belőle készült mindenféle egyéb feldolgozás már tulajdonképpen letarolta a világot, csak épp hozzám nem jutott el. Segíthetett volna persze a Babylon Berlin című német filmsorozat, ha nem akartam volna Japánig szaladni a divatot követve, de nem segített. A németeknek persze ismerős volt, hiszen például onnan importálták a berlini Pergamon Múzeumban látható Istár-kaput. Babilon így nekem kerülőúton, Lu Nei regényével gyűrűzött be, mint modern kori szimbólum. Ezen az alapon tulajdonképpen mindenkinek van Babilonja – legfeljebb nem mindenki tudja olyan átütő derűvel elmesélni, mint Lu Nei.

Lu Nei: Az én Babilonom. Fordította Zombory Klára. Budapest, Geopen, 2024. 438 oldal, 4499 forint