Jóllehet a feketepiacon nem sokat kínálnának érte, mégis a nyakamat teszem rá, hogy hozzám hasonlóan másoknak is vannak ronggyá olvasott könyvei. A számos költözést túlélt, némileg megtépázott, de féltve őrzött filigrán kötetem nem más, mint George Mikes klasszikusa, az 1946-ban publikált How to be an Alien. A magyar-zsidó származású brit író, újságíró (eredeti nevén: Mikes György) világsikert aratott könyvében azt illusztrálja, hogyan látják az angolokat a szigetországban letelepedett külföldiek. Ebben a vékonyka kiadványban, ami magyarul egy évvel az eredeti megjelenést követően, Anglia papucsban címmel látott napvilágot, ráadásul Mikes György saját fordításában, a szerző szarkasztikus, de nem gyilkos humorral oldja fel a megcsontosodott sztereotípiákat, és még azok számára is ismerősen csenghet a könyv egyik szállóigévé vált mondata, akik kihagyták ezt a frappáns humoreszk-gyűjteményt. A híres idézet így hangzik: 

„A szárazföldi európaiaknak van nemi életük, az angolok viszont csak forróvizes palackot visznek ágyba.”

Mikes György egyszerre volt könnyű és nehéz helyzetben: csupán néhány évnyi londoni tartózkodás után, de már-már bennfentesként, ugyanakkor a pesti humort képviselve tartott görbe tükröt a született angolok elé. De mit tehet egy Mikesre sok szempontból hasonlító bolgár szerző, aki miután 2001-ben megírta a saját, bár Angliában játszódó, de persze nem a briteket, hanem a sajátjait kifigurázó vérbő szatíráját,[1] szíves-örömest szembesítené honfitársait jelenkorunk geopolitikai anomáliáival? Jelentem, 

Alek Popov kiváló irodalmi rúdugróként, bőven a léc felett, ráadásul világcsúcs-teljesítménnyel abszolválta ezt a magasságot.

Szívós és kitartó előmunkálatok után belevágott egy olyan historikus imaginációba, ami előre-hátra svenkelve az időben mesél egykori és mai hatalmi játszmákról, emberi sumákságokról és nem mellékesen szimulákrum-igazságokról, amelyekre még a legelkötelezettebb Baudrillard-hívők is elismerően csettinthetnek. Ennélfogva a Turáni küldetés egyszerre abszurd (egzisztenciális) parabola, balzaci (illúziómentes) tanmese és swifti (maró) gúnyirat, egyszersmind a kortárs valóság – szépirodalmi köntösbe öltöztetett – univerzális lakmuszpapírja. 

Az eredetileg 2021-ben, magyarul tavaly megjelent Popov-regény következetesen végigvitt alapgondolatát az a történelmi hipotézis vezérli, miszerint léteznek ősbolgárok, akikre hol máshol lehetne rálelni, mint a Turáni Köztársaságban. A képzelet szülte helyszín tehát adott, de mint minden valamirevaló realista fikcióban, elengedhetetlenül szükséges a csavaros fordulatokban gazdag forgatókönyv.

A Turáni küldetés olvastán panaszra nem lehet okunk, mert amint az a prológusból kiderül, a könyv bolgár főhőse (Nesztor Nesztorov) még pályakezdő tudósként valamikor a ’90-es években, egy magyar akadémiai ösztöndíj jóvoltából, egyszer s mindenkorra hatása alá kerül a fáradhatatlan keletkutató Kőrösi Csoma Sándornak – hol máshol, mint Budapesten.

Mindez arra ösztönzi, hogy nagynevű elődje szellemi nyomdokain haladva, maga is az őshaza kutatásnak szentelje a teljes életét. A történet huszonöt évvel később folytatódik, amikor Nesztorov immár professzorként indul el antropológus-aspiráns lányával (Koszara) és asszisztensével (Mladen Hronev) az ősbolgárok nyomába. Ez a tudományos felfedezőút elsősorban nem attól lehetetlen küldetés, hogy a Közép-Ázsia és Dél-Szibéria között elterülő senkiföldje (esetünkben a Turáni Köztársaság) valószínűsíthetően nem a bolgárok őshazája. Sokkal inkább amiatt, hogy a vasfüggöny lebontását követő zavaros időkből ismert becstelen alakok mindegyike – afféle élő panoptikumfigurákként – sorra megelevenedik a könyv lapjain, ami igazolni látszik a Mark Twainnek tulajdonított mondást, miszerint: „A történelem nem ismétli önmagát, de rímel.”

Igazán parádés az a kompozíciós megoldás, ahogyan felvonultatja a regény ezeknek az időcsapdába szorult élő viaszbábuknak a szánalmas erőfeszítéseit. Mintha osztott képernyőn néznénk ezt a történelmi road tripet, amelynek egyik sarkában Nesztorovék tudományos expedíciójának különböző stációit kísérhetjük végig, a többiekben pedig a bolgár és turáni politikusok üzelmeit, az „őshaza” nagy tekintélyű szellemi vezetőinek (értsd alatta a sámánok) húzd meg-ereszd meg próbálkozásait, az agyafúrt helyi lakosok gyors alkalmazkodóképességét, illetve a média „mindent látó” szemének (és szájának) manipulációit követhetjük nyomon. Előfordul persze, hogy egybecsúsznak a látómezők: így szerzünk például tudomást a fiatal doktoranda és a torokhangú éneklésben elsőrangú sámántanonc (Szajan Bappar) zsigeri vonzódásáról. Ha összemontírozzuk a képsíkok pergő eseményeit, világosan kiderül, hogy az antropológuscsapat tudományos elhivatottsága kapóra jön mindkét érintett félnek. A bolgár elnöknek zuhan a népszerűsége, mert fogy a nemzet, s ha bebizonyosodik, hogy a turániakkal közösek a gyökereik, egy csapásra meg van oldva a népességcsökkenés. De ugyanígy érdeke a turáni despotának is a teória szárba szökkenése, mert a kannabisztermesztésre specializálódott országnak új felvevőpiacra van szüksége, és Bulgáriával egy nemzetet alkotva megnyílik a gandzsa-út Európa felé. Mindemellett az sem marad rejtve, hogy nemcsak a sámánok, de a segítő szellemeik is megvesztegethetők, így az etnogenezis „ténye” égen és földön eldöntetik.

S hogy mit szól mindehhez a tudós trió? Nos, ki-ki a maga módján vet véget ennek a szakmai szempontból célját tévesztett turáni küldetésnek. A naiv professzor amolyan kortalan La Mancha lovagként ellovagol, pontosabban egy teve kíséretében tovatűnik a naplementében,  ezzel pedig mintegy visszaigazolja a prológusban elhangzó, Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos tételmondatot: „Elérte azt a kitalált országot, és egész idő alatt benne élt: a saját fejében!” Kevéssé hű asszisztense azonban nem követi búsképű mentorát, hanem maga is beáll a szerencselovagok közé, az időközben szerelembe esett Koszara pedig Szajannal karöltve veszi útját a „művelt Nyugat” felé. A történeti hűség kedvéért illik hozzátenni, hogy 

azért a bolgár-turáni álompárt sincs okunk irigyelni. Tény, hogy nagyjából születésük pillanatában összeomlott a kommunista blokk, így ők elviekben tiszta lappal indulhatnának – de valóban így lenne?

Megváltozott-e a (valóságshow-szerű) világ, vagy csupáncsak más néven és maszkban szerepelnek a hatalmi elit egykori és mai potentátjai? Amennyiben ismerősnek tűnhet a kényes kérdés, az nyilvánvalóan nem a véletlen műve. Már csak amiatt sem, mert a bolgár szerző fineszesen szerkesztett könyvének 51. fejezetében helyet kapott médiavisszhangok oda-vissza értelmezik, és folyamatosan megkérdőjelezik ennek az utaztató regénynek a fiktív/valós mondanivalóját. Mintha egyfajta záró fricskaként Popov maga írná meg ennek az abszurd bolgár-magyar egotripnek az igazoló vagy éppenséggel cáfoló kommentárjait. Zseniális húzás, nem?     

Az eddigiekben még nem esett szó róla, pedig a Turáni küldetés kapcsán megkerülhetetlen és emfatikus kérdés az a nyelvi virtuozitás, amivel Popov mindvégig elkápráztat minket. Egyedülállóan zsonglőrködik a szavakkal, amit azért tudunk lapról lapra magyarul is maradéktalanul élvezni, mert olyan fordítótehetség tolmácsolásában olvashatjuk a szöveget, mint Krasztev Péter. A könyv végén Popov ráadásul nemcsak azt köszöni meg antropológus és irodalomtörténész barátjának, hogy kiválóan ültette át magyarra a harmadik regényét, hanem azt is, hogy felhívta a figyelmét a Kelet-kutató utazókra. Sajnálatos módon a közös együttgondolkodásra már nem lesz lehetőség a továbbiakban, ugyanis a bolgár szerző 2024. március 22-én elhunyt. Pedig több mint biztos vagyok, hogy Krasztev boldog izgalommal venne részt egy olyan kerekasztal-beszélgetésben, ahol Alek Popov – da capo ad absurdum – vitatná meg mondjuk Spiró Györggyel és Parti Nagy Lajossal a bolgár-magyar szürreáliákat. Micsoda elképesztő diskurzus kerekedhetne belőle!    

Alek Popov: Turáni küldetés. Fordította Krasztev Péter. Budapest, Helikon Kiadó, 2025. 496 oldal, 5499 forint

Jegyzet:

[1]  Nálunk a regény 2004-ben jelent meg Londoni küldetés címmel, Krasztev Péter fordításában.