„Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk…” (Yasmina Reza: Babilon)
Fotó: 1749
„Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk…” (Yasmina Reza: Babilon)

Mit lehet tenni, ha francia értelmiségiek tavaszváró partija váratlanul durva következményekkel jár? Földes Györgyi kritikája Yasmina Reza regényéről.

Kezdjük egy sajátos paradoxonnal. Yasmina Reza úgy számít viszonylag ismert szerzőnek Magyarországon, hogy valószínűleg igen kevesek olvasták a műveit, s a neve sem feltétlenül ugrik be mindenkinek. Viszont a Katona József Színház legendás, Művészet című előadása az ő drámája alapján készült (rendezte: Ascher Tamás, szereplők: Haumann Péter, Bán János, Lukáts Andor), illetve sokan szeretik az Öldöklés istene című Polanski-filmet is – Jodie Fosterrel, Kate Winslettel, Christoph Waltzcal és John C. Reillyvel –, amelyet ugyancsak az ő vígjátékából forgattak. (Magyarországon a Művészeten kívül más darabjai is színpadra kerültek – Bella figura, Egy élet háromszor –, s az érdekesség kedvéért azt is elmondhatjuk: az írónő anyai ágon magyar származású.)

Yasmina tehát elsősorban drámaíró – bár megjelentetett egy Sarkozy-portrét is –, s ha ezek ismeretében olvassuk nálunk idén kiadott, s Franciaországban már Renaudot-díjat nyert Babilon című regényét, számos közös vonást fedezhetünk fel bennük. Ilyen például a szatirikus hajlam, a társadalomkritika, amely általában a középosztályt, ezen belül is leginkább az értelmiségieket érinti, akiket egyszerre mutat a felszínen túlcivilizáltnak és képmutatóknak, mindent túlgondolónak és meglepően reflektálatlannak. A drámákból így lesz maróan kritikus, és olykor fájó, de nagyon szórakoztató, poént poénra halmozó szatíra.

A Babilonról – mely Kiss Kornélia remek, gördülékeny fordításában olvasható magyarul – ez viszont nem mondható el. Itt – részben műfaji sajátosságok okán – nem kívülről nézünk a szereplőkre, s nem meglepetésként érnek minket megnyilvánulásaik, hanem a narrátor, Elisabeth szűrőjén keresztül, akinek folyamatosan értesülünk gondolatairól, a többiekkel kapcsolatos reakcióiról. Ráadásul ő annyiban kivételnek is bizonyul más Reza-karakterekhez képest, hogy szimpatikusabb – egyszerre mélyebb és kedvesebb, ugyanakkor merészebb, normaáthágóbb – is a többieknél. Elisabeth egy empatikus, de tisztánlátó nő (amúgy szabadalmi mérnök a Pasteur Intézetben), aki összebarátkozik házuk fenti lakójával, Jean-Lino Manoscrivivel, egy vézna, szemüveges, szomorúnak és magányosnak tűnő figurával. S a férfi az is, még ha szemmel láthatólag szereti is feleségét, Lydie-t, akinek roppant büszke énektehetségére. Elisabeth szintén házas, kiegyensúlyozott kapcsolatban él férjével, a matematikatanár Pierre-rel, csak valahogy a megszokás miatt már nem tudja, mit láthat belőle a társa, s így képtelen eldönteni, ő maga milyen szemmel tekintsen viszonyukra. Idősödő asszony, akit azonban még nem győzött le az öregség, és még elég friss ahhoz, hogy próbálja színesebbé, élőbbé varázsolni az életét. E két alak benső magányossága nem annyira a tényleges, aktuális körülményeikből, inkább saját személyiségükből, múltjukból fakad, amelynek emlékeit, dokumentumait igyekeznek megosztani egymással – bár a férfi ebben a tekintetben nagyobb hendikeppel küzd. Neki meg kell harcolnia a mások szeretetéért: el kell fogadtatnia magát felesége előző házasságból származó unokájával, sőt a saját macskájával is. Mikor Elisabeth tavaszváró bulit rendez, rokonai, barátai és kollégái mellett meghívja szomszédait is… Akik kicsit többet isznak a kelleténél, s miután otthon összeszólalkoznak egy abszurdnak látszó apróságon (amely azonban rámutat személyiségük különbözőségére), a szelídnek hitt Jean-Lino megfojtja feleségét. Elisabeth előtt ott áll a kérdés, szembeforduljon-e a társadalom elvárásaival és egyáltalán, a törvényekkel, segítsen-e barátjának eltüntetni a hullát.

Innentől kezdve az addig inkább társadalomkritikus pszichológiai történetnek induló sztori krimibe fordul, bár továbbra is sokat – sőt, a krízishelyzetnek megfelelően olykor még többet is – tudunk meg a főhősnőről, férjéről és barátairól is, hiszen az értelmiségi létből (látszólag) kilógó, agresszív esetre adott reakciók nagyban jellemzik társas viszonyaikat és viselkedésüket. Másrészt – hiába a bűnügyi szál, és hiába a beékelt, szinte hétköznapi beszélgetések, olykor mosolyogtató felismerések is – a helyzet kilátástalanságával még inkább elmélyül a szereplőket eddig is körüllengő szomorúság, mely közben egyetemessé, egzisztenciális kondícióvá is válik. Innen a könyv címe is, a Babilon, utalással a Zsoltárok könyvére (az idézet a könyvben is megtalálható): „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.” Azt még talán érdemes hozzátenni, hogy ebben az implicit Babilon-Sion szembeállításban – mely a babiloni fogság idejét eleveníti fel – egyfajta hazavágyódás is megbújhat a (lét)idegenségből egy komfortosabb, megnyugtatóbb érzés felé: Babilon az a hely, ahonnan zokogva vágyódik (benső) otthonába az ember. A címben másfelől – de már nem közvetlen utalással – Párizs, a civilizáció (értsd: a kultúra) városa is benne van a maga sajátos alakjaival – akik pedig nem érzik jól magukat benne.

S ha már a Művészetet emlegettük fentebb, most a kultúrát: a Babilonban is fontossá válik a művészet, nevezetesen a vizuális művészet, ezeken belül is itt a fotók: Elisabeth gyakran asszociál fényképekre saját – múlt- vagy jelenbeli – életeseményei vonatkozásában. A legtöbbször – s ez a motívum keretszerűen fogja közre a cselekményt – Robert Frank The Americans című albumára gondol (amely a nő nevezetes fiatalkori barátságának, talán szerelmének mementójává is válik), s benne az egyik kiemelt képre, a Jehova tanújára. Az idős, magányos férfi Elisabethet Jean-Linóra emlékezteti, továbbá a körülötte lévő tereptárgyakkal és objektumokkal példázza azt, ami a főszereplő erről szóló reflexióinak másik fő tétele: hogy az albumban oly sokszor előforduló jellegzetes tárgyak (ilyenek a régi zenegépek és tévékészülékek, elhagyott benzinkutak is) mutatják meg a legjobban, hogy egy képen a tárgyi világon keresztül figyelhető meg, érthető meg leginkább a lefotózott személy, hiszen e minket közrefogó tárgyak éppúgy részei a környezetünknek, mint mi magunk, akik viszont belülről is hordozzuk e tárgyi környezetet – s egyúttal halandóságukkal jelzik a mi halandóságunkat is.

De azért érdemes felnézni az égre is, ahogy az utolsó bekezdésben Elisabeth teszi, hogy ott lássa a már fent lakozókat; s aztán megpróbálhatunk hozzá hasonlóan csendben elindulni arrafelé, egyelőre még csak a cselédlépcsőn: elnézően mosolyogva tovább folytatni az életet, amíg lehet, azután pedig csatlakozni…

Yasmina Reza: Babilon. Fordította Kiss Kornélia. Budapest, Magvető, 2021.

A kritika szerzőjéről
Földes Györgyi (1970)

Irodalomtörténész, kritikus, a Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle főszerkesztője.