Mi történik a térrel, ha megáll az idő, és az emberrel, ha váratlanul időcsavarban találja magát? Solvej Balle dán írónő regénysorozata merész vállalkozás, mondhatni merészebb, mint a norvég Karl Ove Knausgård hat kötetben megjelent autofikciós sorozata. Jellemző mindkét szerzőre, hogy sajátos élményt hoznak létre azáltal, hogy időben kiterjesztik az olvasói tapasztalatot, emellett regényeik cselekménye sem hagyományos módon értelmezhető. Knausgård az irodalom és a valóság határait feszegeti, regényeiben az idő lineárisan halad, az extrém módon részletezett mikrotörténések alkotják a narratívát, Balle szemlélete ugyanakkor egzisztenciális alapokon áll: a megismerés igénye hajtja a történetet a megszűnő, egyetlen napba sűrűsödő időben.

Az írónő számos vele készített interjúban beszél a regényfolyam keletkezéstörténetéről, melynek kezdete sok évvel ezelőttre nyúlik vissza. 1987-ben született meg a regény alapötlete: Ballét a dán Sven Åge Madsen, a matematikusból lett író munkássága inspirálta, majd 1989-ben fogalmazódott meg a cím, A térfogatszámításról. 1993-ban mutatták be a Groundhog day (magyarul Idétlen időkig) című amerikai vígjátékot, ami Balle könyvötletéhez hasonlóan az időhurok elméletére épül. A szerző csak évekkel később nézte meg a filmet – majd nyugtázta, hogy az más koncepcióra épül, mint a regényötlete. 2020-ban jelent meg a sorozat első két kötete Solvej Balle saját kiadójánál, a Pelagrafnál, majd 2021 és 2025 között a harmadik, negyedik, ötödik és a hatodik kötet. 2022-ben nyerte el az Északi Tanács irodalmi díját az első három kötetért, 2025-ben pedig felkerült a Booker-díj shortlistjére. 

Az ötlet megszületésétől a mai napig majdnem negyven év telt el.

Az eredetileg novellának tervezett történet eddig hat kötetre nőtte ki magát. Az alapötletből kiindulva eleinte elképzelhetetlennek tűnt az írónő számára, hogy egy novellánál hosszabb művet alkosson, azonban a megszületett szövegtöredékek univerzuma tágulni kezdett, a szerzőből eltűnt a kétely, és ekkor már megvalósíthatónak érezte, hogy hét kötetet is meg tud tölteni tartalommal.

Solvej Balle 1962-ben született, filozófiát és irodalomtudományt tanult a koppenhágai egyetemen és ott volt az 1987-ben alapított koppenhágai íróiskola első hallgatói között. Az áttörést az 1990-es évek hozták meg számára: erre az időszakára jellemző a formai kísérletezés, a könnyed, abszurd hangvétel, a minimalista, olykor nyugtalanítóan precíz nyelv. Az 1990-2013 között megjelenő rövidprózái olyan témákat feszegetnek egyszerű, hétköznapi helyzetekből kiindulva, mint a létezés, a természettudomány és a művészet.  E rövid szövegek egyike Szappanos Gábor fordításában jelent meg a Scolar Kiadónál 2003-ban az Abszulút semmi köze a szexhez című kötetben.

Ballét intenzíven foglalkoztatja a művészetfilozófia: főként a művészet szerepe a megismerés folyamatában, és az, hogyan segít a művészet abban, hogy megismerjük a lehetetlent. Ezt a témát járja körül az 2005-ben megjelent Det umuliges kunst („A lehetetlen művészete”) című művészetfilozófiai kötet, és az itt megteremtett esztétikát alkalmazza a számára világhírt hozó A térfogatszámításról című sorozatban is, amelynek 

hőse, Tara Selter egzisztenciális csapdába esik: benne ragad egy novemberi napban, egészen pontosan egy november 18-ában.

Az első kötetben ennek a napnak a történéseit éli meg újra és újra. Az olvasó a 121. november tizennyolcadikán kapcsolódik be a történetbe, amikor Tara már képes reflektálni a nehezen felfogható eseményre. Az első kötet hangvétele nyugodt, ám nem mentes a szorongástól, ami ott lappang sorok között.

November tizennyolcadika van. Már megszoktam. Megszoktam a hangokat, a szürke reggelt és esőt, amely hamarosan elered a kertben. Megszoktam a lépteket a padlón, a nyíló és csukódó ajtókat. Hallom, ahogy Thomas a nappaliból átmegy a konyhába, a csészét a konyhaasztalra teszi, és kisvártatva már az előszobában matat. Hallom, ahogy leveszi a kabátját a fogasról, elejti, majd felveszi az esernyőt... Számolom a napokat, és ha jól számoltam, a mai a 121. november tizennyolcadika.

Tara, aki ekkor már naplót vezet, elmeséli, hogyan jutott el a 121. napig, melynek reggele az előzőekhez képest sem hozta el a megváltást, vagyis nem fordult át november tizenkilencedikébe. E tény bizonytalanságot, félelmet és szorongást kelt: igazi kirkegaardi kiindulópont a főhős történetének folytatására. Tara minden reggel ezzel a nyugtalanító szorongással ébred. Lassan megérti, hogy az állapot, amiben bennrekedt, maradandó, minden „másnap” reggel egy újabb november tizennyolcadikára ébred majd. A negyedik november tizennyolcadika után Thomast, a férjét is beavatja az időcsapda abszurd tényébe. Thomas informálása reménnyel tölti el: úgy érzi, hogy együtt képesek lesznek kilépni a lehetetlen helyzetből. Thomas nem kételkedik Tarában, hiszen a felesége minden nap a legapróbb részletekig elmondja, hogyan fog zajlani az aktuális nap. Az ismétlődő november tizennyolcadikák addigi életük legcsodálatosabb napjaivá válnak: mintha csak most ismerkedtek volna meg, lehetőséget kapnak arra – bár ez leginkább abban az időben releváns, amiben Tara mozog – hogy újraéljék az első szerelemi találkozás varázsát, a boldog kezdeteket. Időtlen életük harmonikusan és csendesen telik, a reggeli novemberi köd átvezeti őket a nap folytatásába.

Az ismétlődő napok sajátos valósága miatt mégis egyre nő a távolság Thomas és Tara között.

 Tara az ismétlésnek és az ismétlés tudatának köszönhetően egyre mélyebben megismeri az újra és újraélt nap jelentőségét, és a legapróbb részletig tudatosít magában minden érzést, rezdülést, tényt. Az ismétlődés felerősíti érzékeit, így már semmi nem kerüli el a figyelmét. Folyamatosan reflektál önmagára és az eseményekre. Elmerül a múltban, miközben szeretne továbblépni a jövőbe, ami a zárt keretek miatt egyelőre lehetetlen.

A köd megjelenítése fontos volt a szerző számára, ezért esett a választása a novemberre, amikor mindent beborít a sűrű pára és megállíthatatlanul esik az eső. A nappalok egyre rövidebbek, a sötétség pedig rátelepszik mindenre, tájra, emberekre, lelkekre. Olyan szakasza ez az évnek, amikor könnyű eltűnni és újra felbukkanni. Északon a november szürke, eseménytelen hónap, alkalmas a befelé figyelésre. 

Észrevehető a párhuzam Solvej Balle november tizennyolcadikája és Henrik Nordbrandt „Az év 16 hónapból áll” című verse között, amely a maga lakonikus stílusában néhány szóval képes kifejezni a november melankolikus kilátástalanságát, a novemberrel kezdi a hónapok felsorolását, és azzal is zárja évet, még háromszor megismételve a hónap nevét.

Tara idővel megérti, hogy a Thomashoz fűződő kapcsolata nem folytatható tovább. Az idő két tere választja szét őket: Thomas mindent újrakezd és elfelejt, míg felesége a legapróbb részletekre is emlékezik, ezzel egyben kontrollálja is az eseményeket. Ő az egyetlen, aki képes az emlékezésre. Belátja, hogy Thomas jelenléte a számára adatott egyetlen napban nem hozhat változást az életébe. Valaminek változnia kell. Tara számára nem marad más lehetőség, minthogy kivonja magát Thomas hétköznapjaiból. Átköltözik a hátsó kertre nyíló szobába. Új térbe helyezi az ismétlődő napokat. Mivel Thomas nem emlékszik az előző november tizennyolcadikákra, Tara számára könnyűvé válik ez a szellemlét, egy házban a férjével, mégis külön. Mivel pontosan tudja, hogyan alakul a nap újra és újra, képes láthatatlanul létezni mellette. Ha szükségét érzi, mindig ott a lehetőség, hogy egy újabb november tizennyolcadikán bekapcsolódjon addig közös életükbe.

Az idő megrekedése mindazonáltal nem jelenti azt, hogy Tara körül ne következne be változás.

 Számára furcsa módon folytatódik a fizikai idő. A testén érzékeli, hogy öregszik, a kezén keletkezett seb csak nehezen gyógyul be, nem tűnik el másnap reggelre, amikor újrakezdődik a megszokott november tizennyolc. Nem úgy a tárgyak: eltűnnek az előző nap megvásárolt könyvek. Amikor visszamegy a könyvesboltba, ahol előző nap megvette őket, ott vannak a helyükön a könyvespolcon, ahogy a római sestertius is, amit az egyik barátjától kapott Párizsban. Nem marad más választása: rá kell jönnie, hogyan tudja megtartani maga körül a tárgyakat. A tárgyak megtartása ugyanis egyben létezése megtartását is jelenti. Különféle módokat eszel ki, hogyan kösse magához a számára fontos dolgokat, könyveket, az újonnan vásárolt ruhadarabokat, élelmet. A leghatékonyabbnak az bizonyul, ha elrejti őket, lehetőleg magához közel, az ágya, a párnája alá.

A tárgyakhoz hasonlóan azonban, az emlékeket és az azokhoz kötődő eseményeket is igyekszik megőrizni a szavak által. Naplót ír, elemez, regisztrál. Túl kell élnie, meg kell értenie, hogy mi zajlik körülötte. Feltűnik neki, hogy szép lassan felemészti a környezetét: a megvásárolt élelmiszerek már nem térnek vissza a boltba az addig megszokott módon, kedvenc teája, csokoládéja eltűnik a polcokról. Emiatt szörnyetegnek érzi magát, és ezen a ponton, ahogy ebben a sajátos téridőben mozog, a környezetét kizsigerelő ember metaforájává válik.

A múlt eseményeinek kronologikus ismétlése, újra- és újraélése a jelenben még működik egy darabig. Végül azonban kénytelen rájönni arra, hogy a saját idejébe visszatalálni pillanatnyilag lehetetlen. 

Egzisztenciális ugrásra van szüksége ahhoz, hogy továbblépjen és felfedje a titkot.

Ahogy a november tizennyolcadikák labirintusában mozog, feltűnik neki, hogy a felszínen ismétlődő napok alatt létezik egy másik valóság, Tara érzékeli ezeket a különös eseményeket, szinte látja, ahogy azok áttüremkednek a két valóság között támadt repedéseken. Anomáliáknak nevezi el őket. A november tizennyolcadikák alatti valóság érzékelése arra ösztönzi, hogy útra keljen, elhagyja Thomast és Clairon-sous-Bois beli otthonát, és az általa teremtett virtuális hónapokat követve az eltűnt idő nyomába eredjen.

A második kötet helyezi igazán kontextusba a regényt: a tér kitágul, Tara kilép a számára statikussá váló keretek közül, és új kereteket teremt maga köré, egyben térré alakítva a megrekedt időt is. Mindez nem változtat azon, hogy a külvilág továbbra is a november tizennyolcadikák terében reked. Tara szorongása, ha nem is múlik el, de csökken, az ismétlés, mint szervező erő lételemévé, a megismerés legfontosabb eszközévé válik. Balle a második kötetben már nem az időcsavar meglepő jelenlétére fókuszál: inkább a túlélés lehetősége, a kitartás és állhatatos keresés kerül előtérbe.

A főhős különféle stratégiákat eszel ki, melyek segítségével újabb és újabb terek nyílnak meg előtte, miközben egyre nagyobb érzelmi távolságba kerül a múlt eseményeitől. A tér fontosabb lesz, mint bármely történés, kitágul, új szobák, lakások, házak, városok, országok tereit nyitva meg előtte. A filozófiai szemlélet helyett az empíria lesz a regény rendező elve. Tara felméri környezetét, körülötte minden tárgy, jelenség, emberi élet, sőt maga a történelem is térfogatot kap, az idő tartállyá válik. Ezzel beáll egyfajta stabilitás, ami új irányba, új világok felfedezése és felmérése felé hajtja Tarát.

Az ismétlések ritmikussága mágikus élményt nyújt, ennek az élménynek pedig fontos eleme a regény elemző, visszafogott, minimalista, mégis változatos nyelve. Többek között e precíz, részletekbe menő leírásokon alapuló, csendes nyelv miatt válik Solvej Balle könyve letehetetlen olvasmánnyá – ezt a csodás nyelvet és struktúrát pedig Bogdán Ágnes fordítása is megőrizte.

A kérdés adott:

vajon sikerül a szerzőnek fenntartani az olvasók figyelmét még öt köteten át?

Hogyan alakul az évszakok nyomába eredő, az eltűnt időt kereső Tara története? A stagnálás kizártnak tűnik, a téridő tágulása ugyanis folytatódik: Tara tudomására jut, hogy nem ő az egyetlen, aki bennrekedt egy napban, és elindul megkeresni társait. A harmadik kötet 2026-ben jelenik meg magyar fordításban – természetesen a lassan emblematikussá váló november 18-án.

Solvej Balle: A térfogatszámításról I-II. Fordította Bogdán Ágnes. Budapest, Park, 2025. 176+200 oldal, 4499+4499 forint