Hajótöröttek, csalóka biztonságban (A tenger sós kenete. Kanári-szigeteki költők antológiája)
Fotó: 1749
Hajótöröttek, csalóka biztonságban (A tenger sós kenete. Kanári-szigeteki költők antológiája)

Ha Kanári-szigetek, akkor strandon heverésző német nyugdíjasok az örök tavaszban? Ha spanyol költészet, akkor Lorca és slussz? Csuday Csaba kritikája mindkét sztereotípiát cáfolja!

egy szigetlakó tekintetében mindig látod a tengert

 

Spanyolország önálló arculattal, kultúrával, saját nyelvvel bíró tartományainak költészetéről többnyire lehet fogalmunk, ha olykor halovány is. Készültek kiadványok a katalán, baszk, galego s talán még az andalúz irodalom kiugró alakjairól, műveiről is, és ezek hazai lenyomatai is fellelhetők hellyel-közzel. A spanyol Délvidéktől mintegy ezer kilométerre fekvő Kanári-szigetekről mint önálló irodalmi entitásról (ha van ilyen) azonban szinte semmit sem tudunk, sőt, mintha a spanyol irodalomban sem nyerte volna el az őt megillető helyet.

Állításunkat a Vámbéry Polgári Társulás friss, Dunaszerdahelyen jegyzett, díszes kiállítású antológiájának elején mintegy ajánlásként, mottóként szereplő négy idézet is igazolni látszik: csak egyikük szerzője „a kialudt vulkán szigetlakója” (Rafael Arozarena), a többiek a spanyol irodalom klasszikusai, akik úgy írtak a szigetvilágról, hogy csak lazán kapcsolódtak hozzá: Unamuno több hónapos száműzetését töltötte ott, Galdós Gran Canarián született ugyan, de fiatalon Madridba ment, Cervantes sosem járt a szigeteken. A kötet válogatója-fordítója, a mediterrán égöv avatott ismerője, Végh Zsoldos Péter így azzal a cseppet sem könnyű feladattal szembesült, hogy megállapítsa: van-e saját hangja ennek az egymástól is sokban különböző hét nagyobb szigetnek, s ha van, kik ennek a hangnak legmarkánsabb megszólaltatói. A pozsonyi illetőségű diplomata-literátor kötetszerkesztőről annyit még mindenképp érdemes elöljáróban elmondani, hogy prózafordítóként a Borges-kötetekből ismerhetjük; versfordítóként pedig, egyebek mellett, több arab–szlovák–angol nyelvű arab költészeti antológia (Gyöngyök és datolyák, Az Arab-félsziget költészeti antológiája, Hullámok) fűződik a nevéhez, amely kairói szolgálatának egyik eredménye volt.

Noha minden antológiának alapkérdése, hogy mennyiben tükrözi felölelt területe sajátosságait, illetve mennyiben tanúskodik válogatója személyes ízléséről, A tenger sós kenetét megidéző versek első olvasásra azt mutatják, hogy kérdésünk első felére ez az összeállítás lényegében tagadó választ ad. Vagyis a költeményekben megmutatkozó költői világ nem igazán tér el planétánk „globalizálódott” élményanyagától. A hátsó borítón olvasható summázat – ha általános jellegzetességként tekinthető – némiképp mégis ellentmondani látszik ennek a véleménynek: „[…] a szigetlakók meggyőződése, hogy elvesztek a tengerben, elégedetlenek azzal, hogy messze vannak mindentől, ami fontos.” Az élmény tehát mégiscsak specifikus? Akkor hát sajátos-e ez a tapasztalat, vagy, ahogyan elsőre látszik, inkább általános, amely a Kanári-szigeteken is érvényes?

Mielőtt megnéznénk, mit mondanak erről maguk a költők, a versek, egy sokatmondó s nem csupán a formára vonatkozó megfigyelés kívánkozik ide: a karcsú minialbumok szépségjegyeit magán viselő kötet hetvenkét versének szinte mindegyike rövid terjedelmű, ritkán hosszabb tíz sornál, sőt legalább a felük még ennél is rövidebb. És a sorok is többnyire kurták. Small is beautiful? Vagy ez a terjedelmi sajátosság már a „tengerben elveszettség” egyik adekvát formai jegye? A „szigetség” természeti adottsága, amit így, szófukaron, tömören, az elhallgatás, a csend felé tartva képez le a lélek?

Az apró, tömör szövegek fő témája a költészet, a tenger, a szerelem és a metaforikusan általánossá tágított, létfilozófiává emelt szigetlakói életérzés. Jesús Díaz Armas szerint, ami van „Csak szomjúság / férfi és ének / s az üresség elviselhetetlen súlya”, kell tehát „egy kődarab / egy jól célzó szó / mely beletalál a világba és összetöri értelmét / mely kifejezi a megnevezhetetlent / vagy amely visszatér legyőzve és némán […] vigaszt nyújtva” (Csak szomjúság). Az állandóan fújó széltől szárnyszegetté válik minden, ami repül. Az ember sorsa a hajótöröttek kikötőjébe sodródott palackoké, melyeket kristállyá csiszol az óceán, üzenetüket pedig elmossa az idő (Santiago Gil: Törött szárnyak; Üzenetek). A költészet valami „hamis telefon”, s a költő „a vers szélére penderítve” áll a vártán, „nem azért, hogy valaki jöjjön, / hanem arra az esetre, ha valaki jönne.” Mint – a vers szerint – az új-guineai bennszülöttek, akik egy telefonfülkét állítottak föl a vadon szélén, és éjjel-nappal őrködtek, hátha megcsörren egyszer a készülék… (Pedro Flores: Egy másik haszontalan metafora). Szintén ő a Gólem című ötsorosban „a bibircsókos, csalók és szentek nyelvének / összes szava közül” egyet ítél méltónak a költészet nevében, a pusztítást. Santiago Gil a „fehér” szóközökre esküszik a versben, vagy arra, amelyik „csendben öngyilkosságot követ el / a pont és az új bekezdés közt” (Pont, új bekezdés). Lucía Rosa González óhaja a szóhoz: „legyek árnyéka vég nélküli / menekülésednek” (Szó).

A szerelemről Silvia Rodríguez megállapítja: „Már senki sem teszi próbára […] / helyette a szexet akarják kipróbálni, / és HIV-negatív tesztet kérnek” (Most ki tesz próbára kicsodát). Santiago Gil azt mondja: „Csak a simogatás őrzött meg valamit a forradalomból” (Simogatás). Pedro Floresnél „a szerelem az a villanat, / mikor a kéz gyorsabb, mint a szem, / az élet hosszabb, mint a halál” (Mágia). Cecilia Domínguez Luís világlátása sem derűsebb, úgy látja, az élet utazás, váróterem, megérkezés, hazugságok sora (Vétkeim); a párkapcsolat „romhalmaz” (Erősebb); az „én” önmagának is idegen tükörkép (Ébredés); a halál pedig „csúnya ügy, jobb elfelejteni” (Halál). Költészet, szerelem és halál mintegy negatív idillként jelenik meg Lucía Rosa Gonzáleznél: „Az ajtó zárva, / minden kint maradt. A tenger homályos, / mint az ég, fénytelen. […] Kint a költészet / vonszolja magával a Napot / álmos szobámból. // Az ágyon egy vonat / horkol lassan. // Nincs más kiút a levertségből, / csak ezeken a vasúti síneken” (Semmi).

Mint látható, a költemények többsége az élet, a létezés, a sziget-lét velejét sűríti apró gyöngyszemekbe. Vagy gombokba? Santiago Gil a gombokban talál élet-metaforát. Árva, elveszett gombnak látja az embert, „kitéve a szerencse kényének-kedvének”, aki számkivetetten várja „a csodát, ami nem jön / vagy az új gomblyukat, amely odaerősíti […] az élethez” (Gombok, 77). Lucía Rosa González a hangok „csodás könnyűségé”-re, „a magával ragadó őrület” tébolyára vágyik (Csodás könnyűség). A természeti jelenségek is az életérzés metaforáivá válnak. Silvia Rodríguez szerint az árapályban, „az újjászületésben az a rossz / hogy megint meg kell halni” (Hullámlovas). Vagy visszavonulni a föld alá, ahogyan García Brito a Kapuk három sorában még sötétebben látja világát: „Zárt kapuk, / nem látni a szépséget / sem kint, sem bent.” Marad a keresés, de az ember hiába keresi a fényt, az igazat, hiába figyeli az óceánt, a Napot, a kék eget, hiába fürkészi a lét értelmét, csak az ürességet, a semmit találja (Kerestem a fényt). Cecilia Domínguez Luíst is hiába övezi Tenerife tengere, az „örök tavaszt”, Spanyolország legmagasabb hegyét, a Teide vulkán hófödte csúcsát és homokos strandokat kínáló természeti csodája, a költőnő úgy érzi: „Az örökkévalóság fojtogat / mint a liftek és az alagutak” (Örökkévalóság).

A Héraklész nyomába eredő vagy az utazási prospektusok alapján csodákat váró kontinentális olvasó csodálkozva kérdezheti: honnan ez a feneketlen keserűség? Lehetséges volna, hogy a Dél melegére vágyakozó, tengertelen közép-kelet-európai utazó kimérákat kerget, és a Szigetvilágon lakók világa valóban vigasztalan, üres, lehangoló? Vagy arról van inkább szó, hogy aki illúziótlanul szemléli világunkat, ugyanazt érzi New Yorkban, Párizsban vagy Budapesten, s ebben az értelemben mindnyájan szigetlakók vagyunk? Az antológia még számtalan kérdést vet fel, s legfőbb értéke talán éppen ez: nem csupán megismertet bennünket a spanyol költészet egy eddig ismeretlen régiójával, hanem elgondolkodtat, válaszok keresésére indít.

Szólni kell még a kis kötet szépségét, vonzerejét nagyban fokozó régi térképekről, melyeket a Museo Canario bocsátott a szerkesztő rendelkezésére. A hét költői csokrot elválasztó térképek akár a sok negatív, inkább kietlen, mint szemet gyönyörködtető látvány, borúlátás ellenpontjaiként is tekinthetők, amellett, hogy képileg is közelebb hozzák hozzánk e távoli tájakat. Ugyanez érvényes a borítót díszítő színpompás festményre, Jorge Oramas alkotására.

Végül, de nem utolsósorban említést érdemel a válogató-szerkesztő-fordító Végh Zsoldos Péter rövid, de alapos és informatív utószava, amelyből megtudjuk, milyen előzményekre támaszkodhattak, milyen irodalmi gyökerekből táplálkozhattak a kötet költői. A fordító-szerkesztőt dicséri egy eredeti ötlet is: az egyes csokrok élén álló vers szövege spanyolul is olvasható, ami külön nyelvi ízt lop az összeállításba. Az utószót rövid életrajzi jegyzetek követik, nagyban segítve a megértést, a tájékozódást. Szívesen olvastunk volna a válogatás szempontjairól, a kötet létrejöttének körülményeiről is, de ezektől az adalékoktól az Utószó kicsit veszítene tömörségéből és eleganciájából (szigetszerűségből?), ami pedig, mint láttuk, az antológia strukturáló elve.

A tenger sós kenete. Kanári-szigeteki költők antológiája. Válogatta, fordította és az utószót írta: Végh Zsoldos Péter. Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás, 2020.

A kritika szerzőjéről
Csuday Csaba (1944)

Költő, műfordító, irodalomtörténész, nyugdíjas tanszékvezető egyetemi docens. Legutóbbi kötete: Jelen, máshol, sehol (Magyar Napló, 2020)