Salát Gergely: Jajavszkij – az első kínai disztópia
Fotó: 1749
Salát Gergely: Jajavszkij – az első kínai disztópia

Az utóbbi években Kínában is divatba jöttek a disztópiák. Ezek egy része a nemzetközi színtéren is megjelent, például Hao Csing-fang Hugo-díjas novellája, az Összecsukható Peking magyarul is olvasható Ken Liu Láthatatlan bolygók című antológiájában. S a kínai irodalom és politika közelmúltbeli fejleményei alapján megjósolható, hogy szép számmal fogunk még találkozni ilyen jellegű kínai művekkel.

A műfajnak azonban a kínai irodalomban nincs nagy hagyománya. Utópia akadt néhány, ezek jellemzően egy tökéletes, romlatlan aranykorba viszik az olvasót, ahol még erényes bölcsek kormányoznak, és mindenki a konfuciánus eszmények szerint él – a leghíresebb ilyen az ötödik századi Őszibarackvirágos forrás (Taohuajüan csi) –, de az antiutópia nem volt túl vonzó a kínai írástudó elit számára. Esetleg a Virágok a tükörben (Csinghua jüan) című tizenkilencedik századi regényt lehet idesorolni, amelynek főszereplője utazása során különböző csodás országokba jut el, többek között a nők államába (ahol a nők töltik be azokat a családi és társadalmi szerepeket, amelyeket Kínában a férfiak), illetve a nemtelen vagy a kétarcú emberek országába. Ezek között akadnak disztópikus jellegűek, bár nincsenek részletesen kibontva.

Az 1910-es években megjelenő modern kínai irodalom – amely gyökeresen szakított a klasszikus irodalom nyelvével, műfajaival és témáival – meghatározó irányzata a realizmus volt, s gyakorlatilag az egész huszadik században ennek különböző változatai domináltak. A huszadik század viharai bőven adtak témát az íróknak, nemigen volt szükségük arra, hogy a különböző emberi-társadalmi problémákat valami elképzelt világba helyezzék, a realitás is elég disztópikus volt. Az 1950-estől a ’70-es évekig, Mao Ce-tung alatt elképzelhetetlen is lett volna, hogy valaki ne az éppen megvalósulás alatt álló utópiáról írjon, ekkoriban bármiféle eltérés a szocialista realista kánontól halálos bűn volt. Utána pedig a maói korban elszenvedett sérelmek vagy a villámgyorsan átalakuló Kína nyújtotta témák közvetlen feldolgozásával lettek az írók elfoglalva, s csak a huszonegyedik századra kezdtek új világokat felfedezni és alkotni.

Egy fontos disztópikus mű azonban mégiscsak született a huszadik században, ez pedig a kor egyik legnagyobb kínai írójának tartott Lao Sö (Lao She, 1899–1966) néven író Su Csing-csun Macskaváros krónikája (Maocseng csi, 1932) című regénye. A könyvet, amely 1981-ben magyarul is megjelent Galla Endre fordításában, szokás az első kínai sci-finek tartani, de utópikus szatíraként vagy negatív utópiaként is értelmezhető. Az biztos, hogy a benne ábrázolt világ erőteljesen disztópikus, még ha másként is, mint a vele éppen egykorú Szép új világ. A Macskaváros érdekessége, hogy sem előzménye, sem folytatása nincs a kínai irodalomban – megírása után szerzője a kínai viszonyok realista ábrázolása, majd a propagandaművek felé fordult, s mások sem írtak hasonlót a huszonegyedik századig. Ez a szigetszerűség azonban éppen növeli a jelentőségét.

A Macskaváros krónikája nem túl bonyolult, és a nyugati ízlésnek kissé didaktikus történet: egy távoli civilizáció hanyatlásáról és bukásáról szól – kimondatlanul ugyan, de teljesen egyértelműen Kínáról. A regény elején egy meg nem nevezett kínai utazó űrhajója balesetet szenved a Marson, s a könyv végig az ő itteni élményeit taglalja. A bolygón több ország van, ebből azt, ahol a narrátor landol, emberszerű, de macskaarcú lények lakják. Ők valaha a Mars első civilizációja voltak, akik először építettek ki oktatási rendszert, s egyéb vívmányokban is élen jártak. De aztán országuk hanyatlásnak indult, s a macskavilág a szerző érkeztekor már a végnapjait éli.

A macskaszerű lények a könyvben a kínaiak negatív tulajdonságait testesítik meg karikatúraszerűen, de persze a könyv nemcsak Kínáról szól, hanem arról, hogy mi lesz, ha az emberben meglévő gyarlóságokat hagyják kibontakozni, s nincs, ami útját állja a züllésnek.

A macskaemberek évszázadok óta mákonylevelet rágnak, ami kellemes bódulatot okoz, de eltompítja, ellustítja őket (egyértelmű utalás az ópiumra). Az eredetileg külföldről származó mákonyt a császár néhány évszázada megpróbálta betiltani, de már a tilalom első napján előbb a császárné, majd ő maga is annyira megkívánta a bódulatot, hogy a rendelkezést visszavonták, s a mákonyt az ország nemzeti eledelének nyilvánították. Hamarosan mindenki csak mákonyt termesztett, majd egy idő után a lakosok már ehhez is lusták voltak, és mások termésének elrablásához folyamodtak. Hogy a helyzetet rendezze, a császár a mákonyrablást legálissá tette, így a törvénytelenségek megszűntek. Az országban egy idő után csak néhány ambiciózusabb földbirtokosnak volt mákonyültetvénye, ezzel biztosítva hatalmát a szerre kiéhezett lakosság felett. Az ültetvényeket külföldiekkel kell őriztetni, mert a macskák csak tőlük félnek, s ha utóbbiakra bíznák az őrzést, maguk lopnák el a termést. Dolgozni senki nem szokott, az emberek katonának vagy hivatalnoknak állnak, hogy részesülhessenek az állami mákonyforrásokból, ipar vagy mezőgazdaság rég nincs. „Jajavszkij” – hangzik az értelmetlen válasz az olyan kellemetlen kérdésekre, hogy a valaha a világ legfejlettebbjének számító kerámiaipar miért szűnt meg, mert a macskaemberek vagy halandzsával oldják fel a kényelmetlenségeket, vagy egyáltalán nem beszélnek róluk.

Az oktatásban macskaország valaha első volt a Marson, de aztán fokozatosan rájöttek, hogy ha minden diák az általános iskola első napján egyetemi diplomát kap, akkor egyrészt nem kell oktatásra költeni, másrészt a családok büszkeségének jót tesz, ha minden gyerekük diplomás, harmadrészt az ország büszke lehet arra, hogy a diplomások aránya itt a legmagasabb. A tanárok nem kapnak fizetést, ezért abból élnek, hogy eladogatják az iskolai felszerelést, így mire a narrátor a Marsra ér, az iskolák csupán omladozó fallal körülvett üres telkek, ahol a diákok azzal szórakoznak, hogy élve felboncolják a tanáraikat. Hasonló a helyzet a múzeumokkal is, amelyek személyzete a műkincsek külföldieknek való eladásából él. Mindenki mindent ellop, amit csak tud, például a narrátor házigazdája házának összeomlásakor segítség helyett a szomszédok téglánként hordják el a maradványokat.

A tudósok, akik valamiféle irányt mutathatnának, két csoportra oszlanak. Vannak a régi vágású, idősebb fajtába tartozók – „egytől egyig kétségbeejtően soványak, piszkosak, még fülük is, mint apró homokzsák, porral van tele” –, akik az egymással való rivalizálással vannak elfoglalva – „macskaország tudósai közt nemdebár én vagyok az első?” –, másrészt panaszkodással, amiért nem tarthatnak ágyasokat, kénytelenek beérni egyetlen feleségük „izéjével”. A fiatalabbak pedig, akik külföldön is jártak, nem tesznek mást, mint idegen szavakkal dobálóznak, amiket ők maguk sem értenek.

Macskaváros ősidők óta császárság. Vannak ugyan pártok – a rájuk használt hung szó „civakodást, perpatvart” jelent –, de ezeket a császár megvásárolja, s magát „minden hungok urának” nevezi. Egyszer átvette a hatalmat a „mindenszkista” hung, amely a munkások és parasztok egyenlőségen alapuló államát akarta létrehozni, a császárt megölték, s elkezdtek lemészárolni mindenkit, aki nem paraszt vagy munkás volt, de ők is korruptak voltak, úgyhogy némi kenőpénz fejében „akit meg kellett volna ölniök, azt életben hagyták, akit meg nem, az elpusztult”. Végül a mindenszkisták vezetője kikiáltotta magát császárnak, és az öldöklést leszámítva semmi nem változott.

Macskavárosban minden probléma a lakók természetéből fakad: lusták, bambák, erőszakosak, széthúzók, korruptak, gyávák, igénytelenek, buták, mindeközben mérhetetlenül önelégültek és tulajdonképpen boldogok. Végül az egész történetnek a szomszédos ország támadása vet véget – a kulturálisan egyáltalán nem fejlettebb, de fegyelmezett, összetartó és jól szervezett ellenség (utalás a japánokra) elől a császár és a macskahadsereg gyáván elmenekül, s végül a támadók kíméletlenül lemészárolják az egész népet. Az utolsó két példányt közülük ketrecbe zárva mutogatják, ahol azok addig civakodnak, míg halálra marják egymást. Így ér véget egy nagy civilizáció. A narrátort végül egy erre járó francia kutató viszi vissza „a hatalmas és szabad Kínába”.

Lao Sö egyike volt azon nagyon kevés huszadik századi kínai írónak, aki nyugati tapasztalatokkal is rendelkezett: az 1920-as években hat évig Angliában tanított, ahol az angol irodalommal is megismerkedett. A Macskaváros krónikájára egyértelműen hatással volt a Gulliver utazásai, illetve H. G. Wells Emberek a Holdban című regénye, ahonnan az állatszerű földönkívüliek ötletét vette. Ugyanakkor a Macskaváros nem pusztán egy külföldi hagyomány kínai átültetése, a történet más bolygóra helyezését leszámítva szerves folytatása a kínai irodalom szatirikus hagyományainak, ezért is arathatott Kínában nagy sikert. A kritikusok ugyan nem tartották nagyra, de az olvasók körében népszerű volt, 1949-ig hét újrakiadása jelent meg, s csak utána radírozták ki az irodalomtörténetből, természetesen nem irodalmi, hanem politikai okokból.

A Macskaváros után Lao Sö más irányba kanyarodott, s 1936-os nagyregényében – amely a huszadik század egyik legjelentősebb kínai nagyepikai műve, s magyarul A tigriskisasszony meg a férje címmel jelent meg – már teljesen realisztikus módon ábrázolja egy pekingi riksakuli tragikus életét, vagyis a kínai valóságot, amit a Macskavárosban egészen máshonnan közelített meg. Később csatlakozott a japánellenes hazafias mozgalmakhoz, majd a kommunista hatalomátvétel után szocialista realista színdarabjaival a kor ünnepelt szerzője, számtalan magas tisztség viselője lett. A Macskavárost természetesen meg kellett tagadnia, hiszen annak pesszimista hangvétele, s különösen a nyilvánvalóan a kommunizmust kigúnyoló mindenszkizmus ábrázolása nem volt kompatibilis az új rendszerrel.

A saját múltjától való elhatárolódás azonban nem mentette meg a szerzőt. A kulturális forradalom alatt, 1966-ban a diákból lett vörösgárdisták ellenforradalmárnak minősítették, elfogták, nyilvánosan megkínozták és megalázták, ezzel tulajdonképpen öntudatlanul is a valóságba ültetve át a Macskaváros vonatkozó jeleneteit. A hivatalos beszámolók szerint ezután öngyilkos lett, de az is felmerült, hogy megölték. Halálának körülményei máig nincsenek feltárva, s jó eséllyel nem is lesznek. Mindenesetre a kulturális forradalom után posztumusz rehabilitálták, házából emlékmúzeum lett, irodalmi díjat neveztek el róla, és egy teaház is működik a neve alatt, amelyben turistáknak mutatnak be zenés-táncos show-műsorokat.

A Macskaváros több újrakiadást ért meg, s jó néhány nyelvre lefordították. A mai Kína más, mint amit Lao Sö műve ábrázol, de a mű nem merült feledésbe, mert olvasók nemzedékei számára hatásos figyelmeztetés marad: a lehetséges világok legjobbikából könnyen a legrosszabbik válhat.

 

Az esszé szerzőjéről
Salát Gergely (1975)

Kína-kutató, műfordító, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszék- és intézetvezető egyetemi docense.