Huszonöt évvel ezelőtt, pázmányos tanulmányaim kezdetén ismertem meg Pálfalvi Lajost. Ha jól emlékszem – de persze lehet, hogy negyedszázad elteltével megcsalja az embert az emlékezete – vele volt lengyel szakos pályafutásom első órája. A lengyel kultúra című tanegység volt ez, mindenkinek be kellett mutatkoznia, és elmondani, mi a másik szakja (ez még a Bologna előtti, boldog, kétszakos békeidőkben volt), hogy ennek fényében tudjon megfelelően passzoló irodalmat ajánlani. Én olasz szakos voltam, így Gustaw Herling-Grudzińskit kaptam ajánlásképpen – nyilván akkor hallottam életemben először ezt a nevet. Akkor talán (sőt, biztosan) nem értettük ezt a metódust, hiszen ott ültünk 18-19 éves gyerekekként, és vártuk, hogy majd úgy tanítanak itt is, mint az iskolában, címe van az órának, diktálják az anyagot, ésatöbbi. De az rögtön feltűnt, hogy hogy létezhetik, hogy valakinek mindenhez, mindenkihez, minden szakpárhoz lapul egy könyv vagy szerző a tarsolyában, vagy hogy emlékszik, kivel miről beszélgetett a felvételin.

Lajos – a legeslegjobb értelemben vett – igazi régivágású Mester volt, és itt most nem arra gondolok, hogy nem használt mobiltelefont vagy nem volt jelen a közösségi médiában, bár kétségtelen, hogy ez is mind elválaszthatatlanul hozzátartozott legendás alakjához. Mert ahhoz szemernyi kétségem sem fér, hogy Pálfalvi Lajos már életében legendává vált, a polonista, szlavista, vagy úgy egyáltalán, a lengyel és magyar irodalmi körökben. Olvasom volt csoporttársaim, jelenlegi hallgatóink, a kollégák, barátok visszaemlékezéseit, megdöbbentő, hogy mennyire hasonlóak ezek a gondolatok. Fokozatosan értettük meg, milyen értékesek az órái, hogy mekkora szerencsénk van, hogy olyasvalakitől tanulhatunk, aki messze túllát a klasszikusan és szigorúan vett filológiai kereteken, oktatási módszerei sem szokványosak. Fogalmazhatnék úgy is (manapság ezt divatos is mondani), hogy ösztönösen nem hitt a frontális oktatásban, egy jó nagy közhellyel élve, mondhatjuk, bőven meghaladta korát. Emlékszem, mennyire meglepett, amikor még viszonylag a tanulmányaim elején felvetette a csoportunkban, hogy menjünk, és tartsuk az órát a Ligetben (ez volt egyik kultikus piliscsabai kocsma), majd rögtön a tegeződést is felajánlotta – nekem ez egyébként sokáig nagyon nehezen ment. Nagyvonalúság és bizalom – ez a két szó ugrik be erről az aktusról.

Lajos mindig is nagyvonalú vonalú volt a tanítványaival, kollégáival is, és nem csak abban az értelemben, hogy szívesen állta a cechet a kocsmában. Szakmai nagyvonalúság volt ez,

hiszen hol, hányszor látunk olyat a mai világban, hogy a szakma egy óriása (azt hiszem, rosszul lenne amúgy, ha ezt a címkét most látná) tálcán hozza a fordítási, kutatási, írási lehetőségeket a tanítványainak?

Ő így tette. Segített minket, lehetőséget adott, bizalmat szavazott, és ehhez nem volt szükség előzetes teljesítményre. Soha nem volt előzetes feltétel, hogy ha majd, ha ezt meg azt megcsinálod, vagy ha majd ennyi meg annyi éves leszel, ha majd már eleget tanítottál, stb. Mindig egyenrangú félként kezelt minket, és nem gyakorlófeladatokat adott, hanem minden fordítás, cikk, konferencia rögtön élesben ment. Miután ráéreztünk (vagy aki ráérzett) tanítási módszerének ízére, ráébredtünk, hatalmas tudást kapunk tőle, általa, olyat, amilyet sehol máshol nem találhatunk meg. És ehhez mindegy, hogy az órák a tanteremben folynak, a piliscsabai kiskocsmákban (ahol gyakorta a nem feltétlenül értelmiségi, rendes helyi alkeszek is csatlakoztak hozzánk) egy fancy budapesti romkocsmában, Krakkó vagy Varsó valamelyik divatos vagy klasszikus helyén, vagy éppen a vonaton. Ahogy egy kolléganő a napokban fogalmazott: Számunkra e helyszínek voltak az olajfák töve.

Lajosnak mindvégig élő kapcsolata volt a kortárs lengyel irodalommal, igazi médium (nem véletlenül használom ezt a szót, és ő ezt most értené is, mivel egyszer hosszas fordítástechnikai vitát folytattunk arról, hogy sajtóorgánumok esetében a médiumok vagy a médiák kifejezés használata a helyes – ő azt az irányt képviselte, hogy a médiumnak inkább spirituális közvetítői jelentése van) volt e tekintetben a magyar fordítók, a könyvpiac és a lengyel irodalom között. És ezeket a kapcsolatokat sem akarta megtartani magának, tálcán hozta az egyetemre a legnagyobb írókat Olga Tokarczuktól kezdve Krzysztof Vargán át Andrzej Stasiukig

– így történhetett meg, hogy az ember (én) elmondhatja magáról, hogy diákként egy ma már Nobel-díjas szerzővel ebédelt,

vagy a lengyel írói élet jól ismert figuráival járhatta végig Budapest, Varsó és Krakkó legendás vendéglátóhelyeit. Mondjuk azt egyikünk sem gondolta volna, hogy az lesz a vége, hogy most pedig közösen írjuk e szerzőkkel Lajosról a nekrológokat.

Azt hiszem, Lajost nagyon sokan elsősorban nem is egyetemi oktatóként, mentorként tartják számon, hanem műfordítóként. Kétségtelenül összefonódott a neve a lengyel irodalom magyarra való átültetésével, számtalan lengyel író köszönheti neki, hogy a magyar olvasók megismerhették a nevüket. Mint ahogy rengeteg lengyeles műfordító is – köztük én is – neki köszönhetően indulhatott el ezen az úton. Munkásságát József Attila- és Transatlantyk-díjjal is jutalmazták (utóbbi nagyon rangos lengyel fordítói életműdíj). Nekem szinte kezdettől fogva egyik célom volt műfordítóvá válni (ha van egyáltalán ilyen, hogy azzá válik az ember), és Lajostól már diákként lehetőséget kaptam, hogy kipróbálhassam magam nem csak a műfordítás szeminárium keretében, hanem megjelenésre szánt szöveggel. Az már más kérdés, hogy miután szentül meg voltam győződve, hogy hú, de jól megcsináltam, úgy kaptam vissza, hogy piros volt szinte az egész szöveg – a kommentár pedig, hogy jól elbasztad a fordítást, de nem baj, mindenki így kezdi. És megkaptam a következő fordítandó szöveget. Aztán szépen lassan belejöttem, Lajostól pedig mindvégig lehetett segítséget kérni, fáradhatatlanul javította-szerkesztette nem csak az én, hanem mindannyiunk szövegeit. Az évek során valahogy természetesen alakult, hogy miután lediplomázom, egyrészt doktorálni szeretnék, másrészt a Tanszéken tanítani, és ez is közös célunkká vált, amelyek meg is valósultak. A doktorimmal kapcsolatban azóta szinte szállóigévé vált, minden egyetemi csoporttól hallom vissza, hogy Lajos mesélte nekik a sztorit, amikor úgy olvasott nálam egy mondatot, és majdnem jól le is tolt érte, hogy „tangában jártak gombászni” (valójában a tajgába). Amikor pedig be kellett tölteni egy státuszt, majd a nyugdíjba vonulása után át kellett venni a Lengyel Tanszék vezetését, sokkal jobban hitt abban, hogy én vagyok az alkalmas ember, mint én magam.

Úgy hozta a sors, vagy úgy rendezte a Jóisten, hogy ne csak az első, hanem az utolsó közös pont is Gustaw Herling-Grudziński lett az életünkben. Bár Lajos már nem tudott eljönni A szerelem fehér éjszakája című kötetnek bemutatójára, melyet utoljára fordított, de egy példányt még adott nekem belőle. Micsoda irónia, hogy a könyv főszereplője lényegében az elmúlás! Az viszont mindannyiunk számára elképzelhetetlen volt, hogy Pálfalvi Lajos egyszer – legalábbis földi mivoltában – elmúlik, elmegy, itt hagy minket. Abban biztos vagyok, hogy onnan föntről is fogja majd a kezünket, vezeti a tollunkat, miközben fordítunk, írunk, kutatunk, igyekszünk továbbvinni az örökséget. Mert nekünk, polonistáknak, műfordítóknak, hajdani tanítványoknak, kollégáknak most bizony ez a feladatunk és a felelősségünk, hogy bár Lajos elvesztésével kétségkívül lezárul egy korszak, de valamiképp tudnunk kell tovább végezni azt a munkát, amit ő elkezdett, amire tanított. Lajosnak mindig volt ideje a kollégáira, a tanítványaira, soha nem mondta, hogy most nem ér, vagy mennie kell, most akkor mégis hova kellett ennyire sietni?!