Nem kevés túlzással, de akár azt is kijelenthetnénk, hogy ha nincs Aasmund Olavsson Vinje, akkor 2023-ban Jon Fosse nem kapott volna Irodalmi Nobel-díjat. Ez így ebben a formában persze nem igaz, de hadd magyarázzam el, hogyan juthatunk mégis erre a következtetésre. A Norvég alap Wergelandról és Welhavenről szóló részeiben már esett némi szó a 19. századi Norvégia nagy dilemmájáról, arról, hogyan is nézzen ki az önálló Norvégia. Nos, ennek a kérdésnek volt egy nyelvi vonulata is: a nem a városokban, illetve a főváros környékén élő norvégok ugyanis szembesültek azzal a problémával, hogy az országban még mindig általánosan használt dán írott nyelv annyira távol van az általuk beszélt norvég dialektusoktól, hogy komoly nehézségbe ütközik a kettő összegyeztetése. Ez különösen a vidéki tanítóknak okozott fejfájást, amikor írni és olvasni tanították a parasztgyerekeket. Ilyen tanító volt Ivar Aasen is, aki végül, több évnyi előkészület és egy szinte az egész országot lefedő dialektusgyűjtés után megalkotta a nynorsk, azaz újnorvég írott nyelvet, amely 1884-től a másik, dánosabb változat, a bokmål (szó szerint könyvnyelv) mellett mai napig hivatalos nyelvnek számít Norvégiában. (Aki látott már norvég pénzt vagy útlevelet, megfigyelhette, hogy Norvégia kétszer van rajta norvégul: Norge [bokmål], illetve Noreg [nynorsk] alakban.) A legismertebb nynorsk szerző pedig jelenleg minden kétséget kizáróan Jon Fosse.

Az írott nyelv persze akkor lesz élő, ha van kultúrája, és itt jön a képbe mai főszereplőnk, Vinje, aki a sorozatban eddig szereplő szerzőkkel ellentétben nem polgári családból származott, hanem telemarki béresek gyermekeként nőtt fel, és aki egy ideig maga is vidéki tanítóként dolgozott. Az ő anyanyelvéhez is közelebb állt a nynorsk, mint a bokmål, így a fentiek figyelembevételével nem meglepő, hogy ő vált Aasen egyik első követőjévé, és bár már a negyvenes éveiben járt, amikor nynorskra váltott, így is ő lett az első szerző, aki többet publikált az új norvég írott nyelven. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy 1858-ban egyszemélyes vállalkozásként útjára indította a Dølen (A Völgylakó) című hetilapot, amelyet 1870-ben bekövetkezett haláláig rendszeresen kiadott. Így újságíróként ő lett az első, aki nem csak helyi kérdésekről, de világeseményekről és nagyjából bármiről nynorskul írt. Szerzői munkássága valójában politikai és kultúrzsurnalisztikai kommentárok egyetlen, hosszú sorozataként is olvasható. Meglehetősen atipikus életmű, de Vinje mégis a norvég irodalom egyik nagyjaként van számontartva, aminek természetesen van köze ahhoz, hogy az írott nyelv kérdéseben abszolút úttörőnek számított, és a norvég nép kulturális vezéralakjává vált. Fosse nyelve és életműve is más lenne nélküle.

Vinje leghíresebb könyvének, a Ferdaminni című norvégiai útirajzának kiadását is az újságelőfizetők finanszírozták. A könyv izgalmas keveréke szépirodalmnak, esszéisztikának és zsurnalisztikának, a szépirodalmi igényű ténypróza műfajteremtő szövegének is szokás tekinteni, márpedig ez a műfaj Norvégiában komoly ismertségnek örvend (egyik legfontosabb példája Morten A. Strøksnes 2018-ban Szöllősi Adrienne fordításában magyarul is megjelent Tengerkönyv című műve). A legismertebb alkotása azonban nem a fenti könyv, és nem is egy újságcikk, hanem egy 1860-as vers, a Ved Rondane (A Rondane-hegységben), amely végeredményben nem is annyira a Rondane-hegységhez, és ezáltal a szerző gyermekkorának helyszínéhez, mint inkább magához a gyermek- és fiatalkorhoz intézett óda. És talán éppen ezáltal válik univerzálissá, mert amiről valójában szó esik a versben, azt akár az Alfölddel is megírhatnánk. Kérdés, hogy Petőfi Az Alföldjét megírhatnánk-e a Rondane-hegységgel.

*

A Rondane-hegységben

E hegyeket, völgyeket látom újra,
úgy nézem őket, mint gyermekkoromban,
ugyanaz a szél hűti lázas arcom,
és ugyanúgy aranylik még a hó is.
A gyermek hangját hallom szólani,
szavain tépelődnöm is öröm,
hogy ifjúkorom emlékét idézik,
elönt a múlt, s lélegzetem eláll.

Elönt bizony az élet, mert az önt el,
a hó alól kibúvó sarjadás,
álmodozom, mint akkor álmodoztam,
ha láttam e hegyeket, s kék eget,
a nehézségeket is úgy felejtem,
mint rég, ha rámköszönt az esti nap.
Lesz hely, hol éjszakára befogadnak,
a lenyugvó nap majd utat mutat.

Olyan minden, mint rég, csak élesebbnek
s világosabbnak tetszik most a fényben.
És az, mi úgy harapott, vágott, sebzett,
annak árnyéka már nem oly sötét,
és az sem, mi vétkezni csábított,
és még a kőszikla sem oly kemény.
Immár megbékélve azzal, mi elmúlt,
a szív, még ha idősebb is, a régi.

És jól ismer itt minden kavics engem,
hisz köztük futkároztam kisfiúként,
s a hegyeket, mint óriásokat
kérdem, csatájukat vajon ki nyerné.
Ó, mennyi, mennyi emlék tör ma rám,
amíg a hóba érő nap kialszik.
Tudom, szemem, ha utolszor hunyom le,
ölelni fognak majd e régi árnyak.